Már a korai közgazdasági gondolkodásban és a gazdasági életben felismerték, hogy az emberi tudásnak gazdasági értelemben értéke van. A klasszikus közgazdászok egy része az oktatásnak számos közvetlen és közvetett hasznot tulajdonított, például a társadalmi osztályok közti mozgás elősegítését vagy a népességnövekedésre való korlátozó hatását stb.,^[1] de csak néhányuk terjesztette ki a tőke fogalmát az emberekre is. Először William Petty (1623–1687) használta az emberi tőke ( human capital ) kifejezést, és kísérletet tett az emberi tőke értékének meghatározására. A klasszikus szerzők közül érdemes még megemlíteni Adam Smith t (1723–1790), aki az állótőke fogalmába az emberi tőkét is beleértette.

„Az állótőke részének kell tekinteni a társadalom valamennyi tagjának minden gazdaságilag hasznos tudását és képességét. Az ilyen tudás és készség megszerzése tényleges kiadásokat jelent, mivel megszerzőjét neveltetése, tanulmányai vagy tanonckodása idején is el kell tartani: alapjában véve úgy kell felfogni őket, mint az illető személyben rögzült és megtestesült tőkét.” [ Smith (1959) 322. o.]

Von Thünen (1783–1850) az emberitőke-emélet későbbi alapfeltételezéseit pontosan megfogalmazta.

„Teljesen egyértelmű a válasz arra a gyakran vitatott kérdésre, vajon a nem materiális emberi javak (szolgáltatások) a nemzetgazdaság részei, vagy sem. Mivel az iskolázottabb nemzetek ugyanolyan anyagi javakkal több jövedelmet hoznak létre, mint az iskolázatlanabb népek, és mivel a magasabb iskolázottság csak a több anyagi jószág elfogyasztásával járó oktatási folyamaton keresztül biztosítható, az iskolázottabb népek nagyobb tőkét birtokolnak, amelynek hozadéka a munka nagyobb termelékenységében fejeződik ki .” [ Thünen (1875), idézi: Cohn–Geske (1990) 14. o.; kiemelés tőlem – V. J .]

Más klasszikus szerzők is foglalkoztak az emberi tőke kérdésével. Az emberi tényező azonban sokáig mégsem vált a közgazdasági modellek részévé. A modellekben csak a munkások száma szerepelt, a munkát homogénnak, minőségi szempontból egyneműnek, mindenféle tőkeösszetevőtől mentesnek tekintették. A kutatásokat akadályozta a megfelelő statisztikai adatgyűjtés hiánya is, hiszen mindaddig, amíg nem álltak rendelkezésre megbízható jövedelmi adatok iskolázottság, életkor, nem stb. szerinti bontásban, nem volt mód használható tanulmányok készítésére az oktatás pénzbeli megtérüléséről. A 19. század második felében számos olyan mű jelent meg, amely megpróbálta az oktatásnak a keresetekre vonatkozó hatását elkülöníteni, vagy amely megpróbálta az emberek gazdasági értékét felbecsülni. Az emberek gazdasági értékének felbecsülésére kétféle irányzat bontakozott ki ebben az időben: a termelési költségeken, illetve a tőkésített kereseteken alapuló megközelítés.

A termelési költségeken alapuló megközelítés azt feltételezi, hogy az ember gazdasági értéke megegyezik mindazoknak az erőforrásoknak a költségével, amelyek a felnevelés során felmerülnek születéstől addig az életkorig, amikor nevelés befejeződik. E megközelítés alapján először Ernst Engel (1821–1896) számította ki az eltartási, nevelési költségeket a születéstől 27 éves korig – ő ugyanis erre az életkorra tette a nevelés befejeződését. Engel azt is feltételezte, hogy a nevelési költségek minden évben konstans összeggel növekednek.

A termelési költségeken alapuló megközelítéssel szemben az az érv hozható fel, hogy nincsen szükségszerű összefüggés egy személy „piaci értéke” és a vele kapcsolatos összes ráfordítás között. Engel további feltételezései (a nevelés befejeződésének időpontja, a nevelési költségek adott növekedése) ugyancsak kérdésesek.

A tőkésített kereseteken alapuló megközelítés úgy próbálja kiszámítani az ember gazdasági értékét, hogy figyelmen kívül hagy minden korábbi költséget, és csak az egyén jelenlegi és várható piaci értékét veszi számításba. Ezt az eljárást William Farr (1807–1883) alkalmazta először, módszere a mai jelenérték-számítás alapja. Farr az egyének jövőbeli nettó keresetének jelenlegi értékét számította ki, figyelembe véve a megélhetési költségeket és a halandósági adatokat.

A magyar nyelvű közgazdasági szakirodalom nyomon követte az emberi tőkére vonatkozó kutatások alakulását. Az I. világháború gazdasági következményeit vizsgáló tanulmánykötet például az emberitőke-veszteséget is megpróbálta számításba venni.

„Az elpusztult emberi élet pénzbeli értékelése problematikus eredményre vezet, és durva materialista felfogásnak látszik. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy már a statisztika atyja, William Petty a 17. században igyekezett meghatározni az »emberi tőke« (human capital) értékét, és ezt Angliában fejenként 80 fontsterlingre tette. A későbbi közgazdák között Marshall, Giffen és Nicholson foglalkoztak ezzel a kérdéssel: számításaik 200 és 1250 font között mozogtak Bogart becslésében Guyot adatait fogadja el és nemzetenként nagyságrendi sorrendbe helyezi a megállapított értéket. A skála alján egy orosz élet 2020 dollár értékelése áll, a csúcspontot az amerikai jelzi 4720 dollárral. Szerinte a 13,1 millió háborús halottal 33,5 milliárd dollár életet veszített az emberiség.” [ Magyar Gazdaságkutató Intézet (1943) 13. o.]

Az említett művek is jelzik, hogy az emberi tőkére vonatkozó elképzelések nem voltak teljesen ismeretlenek a közgazdaságtan történetében, az elgondolás azonban nem töltött be fontos szerepet, az emberi tőke értékelésére, mérésére tett kísérletek pedig esetlegesek voltak. A mindennapi gyakorlatban a beruházások az emberi és a fizikai tőkébe egymás alternatíváiként jelentkeztek. A kétféle tőke közti átváltás mindenképpen feltételezte, hogy ha nem is tudományosan megalapozott, de a hétköznapi döntéseket megkönnyítő kalkulációt végeztek az emberi tőke értékének megbecsülésére. Gondoljunk például azokra a visszaemlékezésekre, amikor parasztcsaládok gyerekei elmesélik, hogy a család kitanítatta őket, és cserében le kellett mondaniuk a rájuk jutó földről vagy annak egy részéről! E döntésekben a családok azt vették figyelembe, hogy az iskolázás éppúgy jövedelmet fog hozni a jövőben, mint a föld – az iskolázást beruházásnak tekintették.

A korábbi sejtések nyomán az 1960-as évek elején Jacob Mincer, Theodore Schultz és Gary Becker munkáiban került végül sor az emberitőke-elmélet megfogalmazására, az emberitőke-beruházási döntések formalizált modelljének kidolgozására, majd e beruházások empirikus vizsgálatára.