Az emberitőke-elméleten alapuló megközelítések az első szakaszban az oktatás közvetlen pénzbeli megtérülését vizsgálták. Az utóbbi években viszont számos kísérlet történt az oktatás nem pénzbeli hasznának és externális hozamának mérésére is. A nem pénzbeli hasznok egy része olyan járulékos haszon , amely a magasabb iskolázottsággal megszerezhető állásokkal együtt jár. Ilyen járulékos haszon lehet például a fizetett vagy fizetetlen szabadság hosszúsága, a közlekedési vagy étkezési hozzájárulás és más természetbeli juttatások. A járulékos haszon pénzben viszonylag egyszerűen mérhető, és ezekkel a pénzbeli keresetek korrigálhatók.

A munkafeltételekhez is kapcsolható haszon, amelynek mérése nehezebb. Ilyen haszon például, ha olyan állások tölthetők be a magasabb iskolázottsággal, amelyek munkakörülményei kedvezőbbek. Például a munkavégzés az egészségre kevésbé káros, a munkakörhöz nagyobb autonómia kapcsolható stb. Ezek mérésére is történtek kísérletek.

Fogyasztási haszon.  A fizikai tőke vizsgálatakor a közgazdasági elemzés a profitmaximalizálás posztulátumára épít. Az emberek azért ruháznak be, hogy pénzbeli haszonhoz jussanak. Az emberi tőke esetében azonban a tőke tulajdonosa nem tekinthető egyszerűen csak profitmaximalizálónak. Mivel a tulajdonosnak mindig „el kell kísérnie” az emberi tőkét, ezért az emberi tőkére vonatkozó beruházási döntések részben mindig fogyasztói döntések is. Az emberitőke-elmélet megjelenése előtt a közgazdászok körében az volt a hagyományos felfogás, hogy az oktatás fogyasztási cikk, és így keresletét az egyéni ízlés, a jövedelem és a szolgáltatás ára, vagyis a tandíjak határozzák meg.

Az oktatás mint folyó fogyasztás.  Az oktatás egy része valóban folyó fogyasztás, mégpedig annyiban, amennyiben a résztvevők még akkor is élvezik a tanulásból fakadó előnyöket, ha az kevéssé kecsegtet jövőbeli hozamokkal. Az oktatási kiadások felosztása beruházási ráfordításokra és fogyasztásra nem megoldott, a felosztás mindenképpen önkényes. Ez az önkényesség azonban a gazdasági elemzés más területein is előfordul. „… hasonló önkényesség jellemző például arra a módra, ahogy a farmerek villamosenergia- és autóhasználatát felosztjuk a háztartási és gazdasági kiadások között, vagy ahogy az irodának, könyvtárnak vagy műteremnek is használt magánlakásokkal kapcsolatos költségek egy részét üzleti kiadásnak számítjuk.” [ Schultz (1983) 74. o.] Az utóbbi években felmerült, hogy az oktatás fogyasztási összetevője nem válik-e uralkodóvá az oktatási kiadások növekedésével. Ha az oktatási ráfordítások növekedésével a kiadások növekményének a megtérülése már nulla, akkor a további kiadások már tisztán fogyasztást képviselnek. Néhány tanulmány megpróbálta különválasztani az oktatás beruházási és fogyasztási elemét. A legismertebb Lazaer (1980) tanulmánya, amelyben a szerző egyénekre vonatkozó adatok segítségével próbálta felbecsülni, hogy az iskolázás mekkora hányada tekinthető beruházásnak, mekkora fogyasztásnak. Az egyének jövedelmi, társadalmi helyzetét és képességeit jellemző változók, valamint az iskolázás megtérülésére vonatkozó számítások és az iskolai költségekre vonatkozó adatok segítségével megbecsülte, hogy az iskoláztatás milyen szintje szükséges az egyének vagyonmaximalizálásához, és azt vetette össze a tényleges iskoláztatási szinttel. Mivel az iskolázás becsült szintje meghaladta a valóságos szintet, eredményeit úgy értelmezte, hogy az oktatás beruházási eleme meghatározó, szemben a fogyasztási elemmel.

Az oktatás mint fogyasztói tőke.  Az oktatás egy bizonyos hányada tehát folyó fogyasztás. Emellett, valamint az oktatás közvetlen beruházási haszna, tehát közvetlen pénzbeli megtérülése mellett az oktatás fogyasztói tőkét is létrehoz, javítja az oktatásban résztvevők fogyasztásának minőségét élettartamuk egész hátralevő részében. Az ilyen fogyasztói tőkének megtérülése nem jelenik meg az emberek bérében és fizetésében. Az oktatás nem pénzbeli hasznáról szóló kutatások egy része e haszonnal is foglalkozott. Vizsgálták az oktatásnak

– a fogyasztói viselkedésre,

– az egészségre és