Jóllehet az előbb említett folyamatok a Szovjetunió uralma alá került összes közép- és kelet-európai országban roppant hasonlatosak voltak a második világháborút követően, mégis meglepőnek és kirívónak tarthatjuk azt a körülményt, hogy Magyarországon teljes mértékben megszakadt a közgazdasági szakmát 1945 előtt és után művelők közötti személyi és szellemi folytonosság, kapcsolódás. Más társadalomtudományokban (például a történettudományban, a jogban) ugyanis a cezúra nem volt ennyire radikális. Csupán egy apró, de beszédes tény: a Magyar Közgazdasági Társaság 1945. augusztus 9-i ünnepi (fennállásának 50. évfordulójáról megemlékező) közgyűlésén a Társaság vezető testületeibe (elnökség, számvizsgáló bizottság, igazgatóválasztmány) megválasztott 72 személy közül (vö. Közgazdasági Szemle , 1946. október) számításaink szerint csupán 12 fejtett ki később ─ többnyire hosszabb szünet után ─ tudományosnak nevezhető szellemi tevékenységet (oktatás, kutatás, fordítás). De még ebből a tucatból is három személy nem a közgazdaságtan területén tevékenykedett (egy a jogtudományban, egy a filozófiában és egy a történettudományban).

Mivel magyarázható, hogy úgyszólván nyomtalanul megszűnt, eltűnt az 1945 előtti tudományos élettel való mindennemű kapcsolat? Erre két lehetséges magyarázat kínálkozik.

1. A politikai elitek radikális cseréje a második világháború után . Magyarország a náci Németország utolsó szövetségese volt, a vesztes országokhoz tartozott. Ebből következően a korábbi uralkodó elit elmozdítása ugyanolyan radikalizmussal és gyorsasággal ment végbe, mint a volt tengelyhatalmakban. Ez mind az elit nyíltan fasiszta és németbarát szárnyára, mind a „szimplán” együttműködőkre vonatkozott. A közgazdászok pedig ─ szakmájuknál fogva ─ mindig szorosan kötődnek az üzleti világhoz és a kormányzati tevékenységhez. Ennyiben természetes és érthető, hogy mindazokat, akik kompromittálódtak a háborús években, a közélet elhagyására kényszerítették. Az azonban már nem volt sem természetes, sem érthető, hogy a közéletből kivontak köre egyre tágult, tragikus módon súlyos veszteségeket okozva a tudománynak és a társadalomnak egyaránt. Fasiszták és együttműködők mellett belekerültek ebbe a körbe a háború előtti tudományos élet kiválóságai, demokraták és antifasiszták, ellenállók és szociáldemokraták, marxisták és kommunisták. Az üldözés és kirekesztés ördögi köre őrült módon egyre több embert szippantott be ─ az ismert szovjet mintát követve. Ez persze nemcsak magyar jelenség volt, hanem a pártállami diktatúrák közös útja Közép- és Kelet-Európában.

2. A hazai közgazdaságtudomány relatív gyengesége. A megelőző korszak tudományos reprezentánsainak az eltávolítása önmagában mégsem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy miért nem maradt utánuk olyan tudományos örökség, amely szellemileg befolyásolta volna a hazai közgazdászok újabb generációit. Figyelmet érdemlő adalék, hogy Blaug (1986) ismert lexikonja az utóbbi három évszázad jelentős közgazdászairól, 16 magyar születésű tudós nevét tartalmazza. Ez a szám nagyobb, mint amit bármelyik más közép- és kelet-európai ország produkált, Oroszországot leszámítva. Az említett magyarországi születésű tudósok közül azonban csak egy található, aki Magyarországon fejtette ki jelentősnek tartott tevékenységét. Ez az egyetlen tudós Kornai János, aki viszont a magyar közgazdászok 1945 után indult nemzedékéhez tartozik. A többiek már külföldön működve szereztek maguknak hírnevet ─ a „külföld” a mai világhelyzetnek megfelelően itt túlnyomórészt az Egyesült Államokat és Angliát jelenti.

Az 1945 előtti hazai közgazdaságtudomány relatív gyengeségén éppen ezt és csak ezt a tényt értjük ─ a „nevek”, azaz olyan nemzetközileg elismert tudósok hiányát, akik eredeti gondolkodókként jelentős tudományos teljesítményt mutattak volna fel, illetve önálló hazai közgazdasági iskolákat hoztak volna létre. Ez nem jelenti sem a közgazdasági oktatás alacsony színvonalát, sem a jó kutatók vagy a széles látókörű professzorok hiányát. Hiszen különben nem tudnánk megmagyarázni olyan közgazdászok későbbi tudományos pályafutását, mint Balassa Béla, Balogh Tamás, Harsányi János, Scitovsky Tibor vagy Neumann János, akik Budapesten szerezték egyetemi és/vagy doktori oklevelüket, de különböző okokból és különböző korszakokban elhagyták az országot.

A válaszra váró kérdés tulajdonképpen az, hogy miért nem tudott a magyar közgazdaságtudomány olyan nemzetközi rangú tudósokat felmutatni, mint a szociológus Polányi Károly vagy Mannheim Károly, a pszichológus Ferenczi Sándor vagy Szondi Lipót, a filozófus Lukács György. Ezek a társadalomtudósok ugyanis már itthon, e század első évtizedeiben, tehát emigrálásuk előtt szereztek nemzetközi elismerést.

A kérdésre természetesen nem tudunk ─ mert nem is lehet ─ egyértelmű választ adni. Legfeljebb találgathatunk.

a) A modernizáció szempontjából Magyarország ─ a legtöbb közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan ─ a „későn jövőkhöz” tartozik. A hazai közgazdaságtudomány relatív gyengeségét talán ennek a körülménynek (is) tulajdoníthatjuk. Ámbár ezzel szemben felhozható, hogy a gazdaságilag még kevésbé fejlett Oroszországnak már az 1917-es forradalom előtt virágzó közgazdaságtudománya volt.

b) Magyarország 1918-ig nem volt független ország. Az Osztrák─Magyar Monarchia autonóm része lévén, nem volt saját pénze, központi bankja vagy vámrendszere. Mivel a közgazdaságtan in statu nascendi az állampénzügyek tudománya, a független államiság hiánya hátráltathatja a közgazdaságtudomány önálló fejlődését. Ez az érv elfogadhatónak látszik, de nem oszlat el minden kétséget. Jó ellenpéldaként Lengyelországra hivatkozhatunk, amely szintén 1918-ban született újjá mint független állam és egységes nemzet, de amely erős közgazdaság-elméleti hagyományt tudott teremteni, s ez jóval 1945 után is hatott.

c) A fenti tényezők mellett talán fontosabb szerepet játszhatott egy esetleges tényező, nevezetesen Ausztria földrajzi és kulturális közelsége. A magyar fejlődés szempontjából valóban véletlen volt, hogy történetesen a közgazdaságtanban a századfordulón és még egy-két évtizedig utána Bécs az új elméletek valóságos gerjesztője volt. A modern közgazdaságtudományban játszott szerepét és a világra gyakorolt hatását illetően Ausztria csak Angliával és az Egyesült Államokkal vetekedhetett. (Meg kell jegyezni, hogy ugyanez mondható el az ún. ausztromarxizmusról is és szerepéről a marxi közgazdaságtan fejlődésében Marx és Engels halála után.) A magyar elméleti közgazdászok nem tehettek többet, mint hogy kommentálták, értelmezték, tanították az osztrák (és német) elméleteket. A kor vezető közgazdász professzorai ─ Heller Farkas (1877─1955), Navratil Ákos (1875─1952), Balás Károly (1877─1961), Surányi-Unger Tivadar (1898─1973) ─ ezt tették, s nem is rosszul [vö. Mátyás (1994)]. Ez magyarázza meg egyben a hazai közgazdaságtani oktatás nemzetközileg is magas színvonalát.

Mindazonáltal a magyar közgazdaságtudomány ─ ha nem is voltak jelentős elméleti alkotásai ─ néhány olyan, rá jellemző vonással rendelkezett, amely közvetett módon befolyásolta, alakította a későbbi közgazdásznemzedékek szemléletét, kvalitásait. Ilyen vonás a magyar közgazdaságtudomány egyfajta eklekticizmusa , amely talán arra vezethető vissza, hogy az osztrák iskola absztrakt és deduktív módszerét a régi és az újabb német történeti iskolák historizmusával és leíró szemléletével akarta összeegyeztetni. Ezek a közgazdasági iskolák ugyanis egyaránt meghatározó befolyással voltak a közgazdaságtan magyar művelőire. Talán a magyar szemléletre jellemző bizonyos fokú pragmatizmus és empirizmus is ezeknek az ellentétes befolyásoknak tulajdonítható.

Egy másik vonása a statisztika és a matematikai gazdaságtan módszereinek tisztelete, alkalmazása. A statisztikának régi hagyománya van nálunk, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal az ország egyik legrégebbi, 1871 óta folyamatosan működő közintézménye. A matematikai gazdaságtani és ökonometriai vizsgálódások pedig a két világháború közötti időszakban kezdődtek, erős angolszász hatások és minták nyomán. Két kiváló tudós, Varga István (1897─1962) és Theiss Ede (1899─1979) játszott ebben úttörő szerepet. Varga 1927-ben hozta létre a Magyar Gazdaságkutató Intézetet, az első konjunktúrakutató intézményt, amely egészen az 1949. évi megszüntetéséig folyamatosan működött. Theiss írta az első tanulmányokat Magyarországon a közgazdasági dinamika és ökonometria tárgyköréből, s ebbéli tevékenységét ─ mintegy tízéves kényszerű szüneteltetés után ─ az ötvenes évek végén újította fel.

A második világháború után hazánk ─ Csehszlovákia mellett ─ egyike volt annak a két közép-európai országnak, ahol egy ideig, korlátozottan bár, de működő többpárti parlamenti demokrácia létezett, szabad választásokat tartottak stb. A korlátozásokat ─ Nyugat-Európához hasonlóan ─ a győztes szövetséges hatalmak írták elő: csak antifasiszta pártokat engedélyeztek, és csak ezek indulhattak a választásokon; a kormányt és a helyi önkormányzatokat e pártok koalíciói hozhatták létre; igazolóbizottságokat állítottak fel stb. Magyarországon ─ a többi közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan ─ a megszálló győztes hatalom, a Szovjetunió nemcsak a játékszabályokat írta elő és azok betartása fölött felügyelt, hanem biztosította ─ gyakran brutális eszközökkel ─ e játék neki tetsző kimenetelét is. Ezért tudta a Magyar Kommunista Párt az összes koalíciós kormányon belül érvényesíteni döntő befolyását, jóllehet egy választást sem nyert meg.

Mégis az első három év (1945─1947) a rövid életű demokrácia időszaka volt, amikor a különböző politikai erők ─ a jobboldali szélsőségeseket leszámítva ─ szabadon fejthették ki nézeteiket, véleményeiket, törekvéseiket. A kiadványok száma óriási volt. Tetemes részük közgazdasági tárgyú volt, de csaknem kizárólag a napi aktualitás szintjén mozgott. Ez persze kézenfekvő, mert a radikális társadalmi és gazdasági változások kora nem kedvez az elméleti tanulmányoknak. Ezért főleg csak politikai programok és hasonló jellegű dokumentumok alapján beszélhetünk különböző közgazdasági eszmeáramlatokról. Ezeket csak elnagyoltan csoportosíthatjuk, és néha csak erőltetetten különböztethetjük meg egymástól. A mai elemző ugyanis, ismerve a közbeeső fél évszázad történéseit, meglepődhet azon, hogy a különböző politikai és ideológiai irányzatok programjaiban és/vagy állásfoglalásaiban egyfajta konszenzus vagy legalábbis több sarkalatos pont egyezősége lelhető fel. [Vö. Pető─Szakács (1985) 26─35. o.]

Egyik fontos közös pont volt a félfeudális múlttal való szakítás, azaz a radikális modernizáció/demokratizálás szükségességének az elismerése. (Ez azért is figyelmet érdemel, mert több mint negyven évvel később, a diktatórikus szocializmus összeomlása után több közép- és kelet-európai ország ─ köztük Magyarország ─ politikai porondján olyan, meglehetősen erős politikai erők jelentek meg, amelyek a második világháború előtt létezett kelet-európai rezsimek de facto restaurálásának igényével lépnek fel.)

Egy másik közös pontnak a vegyes gazdaság elvének az elfogadását tekinthetjük, azaz elismerését annak, hogy mind a magán-, mind a köztulajdon létezésének megvan a létjogosultsága, és támogatni kell a szövetkezés különféle formáit is.

Harmadik közös pont a s zabályozott gazdaság szükségességének hangoztatása volt, akármit is értettek ezen.

A részleges konszenzus létezése vagy pontosabban, az alapelvek körüli nyílt elméleti összecsapások elmaradása elmosódottá tette a különböző közgazdasági irányzatok körvonalait is. Még a marxista és a nem marxista elméleti felfogás közti vízválasztó sem volt mindig látható a marxizmus eltérő értelmezései miatt. Egészében és elnagyoltan három fő áramlatot különböztethetünk meg e korszak közgazdasági gondolkozásában.

a) A szovjet típusú ortodox marxizmus-leninizmus . Ezt a Magyar Kommunista Párt képviselte. Mivel hivatalos irányvonala az idő tájt a fokozatosságot hangsúlyozta a szocializmus irányában történő haladásban, és fontosnak tartotta a többpárti demokrácia szabályainak betartását, a központi tervgazdálkodás szovjet modelljét csak mint a ─ pontosabban meg nem határozott ─ távoli jövőben megvalósítandó eszményképet propagálta. A szovjet társadalomról és gazdaságról rózsás színekben festett képet nemcsak a primitív propagandafüzetek terjesztették, hanem az értelmiségnek és/vagy közgazdászoknak szánt olyan igényesebb folyóiratok is, mint a Társadalmi Szemle , Fórum , Gazdaság . 1947-ben külön a szovjet gazdasággal foglalkozó folyóirat indult Magyar─Szovjet Közgazdasági Szemle címmel. A lap főleg szovjet publikációk magyar nyelvű fordításait és a szovjet gazdaságról és közgazdaságtudományról szóló szemlecikkeket, ismertetéseket közölt. Ezek az ─ MKP vagy útitársai által kiadott ─ folyóiratok honosították meg nálunk azt a sablont, ahogyan a Szovjetunió tapasztalatait kellett és illett kezelni. A sablon aztán általánossá vált az egész magyar sajtóban és közéletben, legalábbis az elkövetkező húsz évre. Más említésre méltót ezek a publikációk nem hagytak az utókorra.

b) A szociáldemokrata szemlélet. A magyar szociáldemokraták akkoriban szintén ortodox marxisták voltak ─ de nyugati típusúak. Történelmileg mindenekelőtt a német és az osztrák szociáldemokráciához kötődtek. A második világháború utáni években szoros kapcsolatot alakítottak ki a brit Munkáspárttal, a svéd szociáldemokratákkal és a francia szocialistákkal. Programcéljaik ugyanazok voltak, mint a nyugati pártoké: a nagyvállalatok államosítása, mindenekelőtt a bánya- és energiaiparban, a vas- és fémkohászatban, a bankügyben; jóléti állam; nemzetgazdasági tervezés. Csakhogy a magyar szociáldemokraták a kommunisták koalíciós partnerei voltak egy olyan ország kormányában, amelyet szovjet érdekszférába soroltak. Ezért a kommunista pártokhoz és a Szovjetunióhoz való viszonyukat illetően ők ─ legalábbis a nyilvánosság előtt ─ a nyugati szociáldemokratáktól balra álltak. Különösen igaz ez az MSZDP-n belüli ún. baloldalra, amely végül is belevitte ─ szovjet nyomásra ─ a pártot az MKP-vel való egyesülésbe 1948-ban. Az egyesülés gyakorlatilag a magyar szociáldemokrácia felmorzsolódását és beszippantását jelentette az erősebb partner által.

Mindezek ismeretében jogos az a kérdés, voltak-e egyáltalán érdemi különbségek a magyar kommunisták és a magyar szociáldemokraták között. Az általuk hirdetett programokat nézve, nem sok. A viselkedésükben, magatartásukban azonban már lényegbevágó különbségek voltak.

A legfontosabb ezek közül, hogy a két párt két különböző politikai kultúrához tartozott. S ez nem egyszerűen a politikai stílus vagy modor kérdése. (Habár a két fő elméleti folyóirat ─ a kommunista Társadalmi Szemle és a szociáldemokrata Szocializmus ─ stílusának és nyelvezetének akár csak felületes összevetésekor is azonnal kitűnik az előbbinek a populista és dogmatikus hangneme, míg az utóbbinál az oktató, szinte iskolamesteri alapállás.) Az MSZDP, amely múltját tekintve legális parlamenti párt volt a Horthy-érában, a felvilágosodás és politikai demokrácia hagyományainak volt az elkötelezett híve és őrzője, míg az MKP mint korábban illegális militáns szervezet az ún. demokratikus centralizmus konspirációs elvén alapult, azaz kvázikatonai fegyelmen és alárendeltségen.

Ebből következően a szociáldemokraták nemcsak nyilatkozatokban hirdették, mint a kommunisták, de meg is voltak győződve róla, hogy a politikai demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok valóban nélkülözhetetlen alapelvei egy igazságos szocialista társadalomnak. Lehet, hogy naivak voltak, amikor ezeket az elveket olyan gazdasági modellel akarták összeegyeztetni, amely nagyon hasonlított a szovjetre. Vagy esetleg nem is voltak ennyire naivak, hanem ezt a kompromisszumot talán a túlélés lehetséges árának tekintették a Szovjetunió uralta Kelet-Közép-Európában. Eltérő külső feltételek között a magyar szociáldemokraták bizonyosan keresztülmentek volna azon az ideológiai átalakuláson, amelyen később nyugati kollégáik átestek. A találgatásnak azonban nincs sok értelme, hiszen két-három év múlva úgyszólván egyetlen vezetőjük sem tudta elkerülni a börtönt vagy az emigrációt, vagy mindkettőt (ahogyan ez Kéthly Annával történt meg).

A szociáldemokraták gazdasági programjának egy vonatkozása azonban különös figyelmet érdemel. Ez pedig a vegyes gazdaság tartós fennmaradásának az eszméje, amelyet ők a nyugati szociáldemokráciától vettek át. A különböző tulajdonformák együttélését feltételezték, beleértve mind a szövetkezeti, mind a magántulajdont. Ez értelemszerűen magában foglalja a piacgazdálkodás, piaci viszonyok megőrzését is szocialista feltételek között. Még ha erős túlzás volna is magyar szociáldemokratáknak tulajdonítani a piaci szocializmus valamilyen korai változatának a kidolgozását vagy a „terv és piac” vita elindítását, talán mégsem volt teljesen véletlen és előzmény nélküli, hogy a hatvanas évek piaci irányultságú reformjának olyan aktív kezdeményezői, mint Vajda Imre vagy Nyers Rezső, egykor szociáldemokraták voltak.

c) A nem marxista, nem szocialista közgazdaságtan. Művelői az 1945 előtti hivatalos tudomány megmaradt reprezentánsai voltak. A politikai porondon ezt az áramlatot még leginkább a legnagyobb polgári párt, a Kisgazda Párt képviselte, amely az 1945. novemberi országgyűlési választásokon a szavazatok abszolút többségét kapta meg. Gazdasági programja az ország nyugati kapitalista típusú modernizálását vázolta fel, főleg az angolszász mintát követve. A párt kormányzati tevékenységében olyan szakmai kiválóságok vettek részt, mint Varga István vagy Rácz Jenő. Mégis az általános (főleg külső) feltételek miatt a párt egész alapállása ─ gazdasági kérdésekben is ─ meglehetősen defenzív és kevéssé artikulált volt.

Ugyanez mondható el a tudományos élet régi intézményeinek ─ a Magyar Tudományos Akadémia és osztályai, a Magyar Közgazdasági Társaság ─ és az egyetemi tanszékek feléledt tevékenységéről. Feszült politikai viszonyok és siralmasan szűkös anyagi feltételek között a magyar elméleti közgazdaságtan hagyományos (és időnként egyetlen) folyóirata, a Közgazdasági Szemle csak 1946 októberében indult meg újra, megjelenése rendszertelen maradt. A Magyar Statisztikai Szemle , a Központi Statisztikai Hivatal lapjának magas szakmai színvonalú számai, a Magyar Gazdaságkutató Intézet jelentései és elemző tanulmányai, valamint a Magyar Nemzeti Bank kiadványai és néhány brosúra mellett a Közgazdasági Szemle vékony füzetei nyújtják a legjobb és csaknem egyetlen autentikus információs forrást a hazai közgazdasági gondolat ezen irányzatáról.

Mi jellemezte ezt az áramlatot? Mindenekelőtt a szakmai ismeretek magas szintje . A hazai közgazdasági gondolat történetének későbbi időszakaival összevetve, szembeötlik, hogy ez a közgazdaságtan mennyire nyitott volt a világra. A Közgazdasági Szemle minden számában nagy teret és figyelmet fordított a nemzetközi gazdaság és tudomány legújabb fejleményeinek az elemzésére, ismertetésére. A mai olvasó számára is meglepő, hogy a lap tudós szerzői szinte naprakész tájékozottsággal rendelkeztek még a háború alatt az Egyesült Államokban vagy Angliában megjelent könyvekről és tanulmányokról is (például Schumpeter, Hayek, Neumann és Morgenstern stb. könyveiről). E folyóirat a legjobb bizonyíték arra, hogy a hazai tudományosság a nemzetközi tudomány szerves része volt a vasfüggöny előtti korszakban.

E nem marxista áramlat elméleti alapállása a nyíltan vállalt eklekticizmus volt. Ezt külön-külön mind Theiss Ede (1947), mind Varga István (1947) nagyszabású módszertani tanulmányokban indokolta meg. Mindketten úgy vélték, hogy az új irányzatot, a statisztikai-matematikai „econometriát” ki kell bővíteni és össze kell kapcsolni az institucionalizmussal és a szociológiával. Reményeik szerint ez a szintézis új, „értékítélet-mentes” közgazdaságtudományt teremt. Theiss Ede szerint „csak az objektív, egzakt kutatástól várhatjuk az egymással harcoló társadalmi ideológiák reális és irreális elemeinek megállapítását” és ennek nyomán a gazdaságpolitika megfelelő irányának a megjelölését, hogy ezáltal a „súlyos társadalmi zavarok” fokozatosan csökkenthetők legyenek [ Theiss (1947) 154. o.]. Az új gazdaságtan értékmentes és objektív, a különféle ideológiákkal jól összeegyeztethető voltát hangsúlyozó erőfeszítések mögött nem nehéz felismerni azt a törekvést, hogy a nem marxista közgazdaságtant beillesszék a megváltozott társadalmi-gazdasági környezetbe, elfogadhatóvá és hasznosíthatóvá tegyék az új politikai keretek között.

Igazságtalanok lennénk, és leegyszerűsítenénk a problémát, ha pusztán önfenntartási érdekkel, megalkuvással magyaráznánk e társadalomtudósok hajlandóságát a szocialista társadalmi rendszer elfogadására . Két, világosan kifejtett tudományos szempont is szólt náluk e mellett. Az egyik a kapitalizmus jövőjének a pesszimista megítélése volt, amelyet a harmincas évek nagy válsága és a második világháború után az értelmiség meglehetősen széles köre osztott. [Jellemző példa erre Schumpeter (1942) híres könyve, a Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia.] A másik egy olyasfajta evolúcióhoz fűződő várakozás volt, amelyet később a két társadalmi-gazdasági rendszer konvergenciájának fognak nevezni. Nem lehet említés nélkül hagyni azt a szorgos igyekezetet, amellyel Varga István evégett csokorba próbálta gyűjteni a bizonyítékokat arról, hogy a Szovjetunióban pénzügyi szabályozókkal ösztönzik a vállalati rentabilitást, vagy engedélyezik a piacgazdaság olyan csökevényes formáit, mint az ún. szabad kolhozpiacok. Már csak mosolyogni lehet azon, hogy buzgólkodásában valóságosnak hitt nem létező dolgokat is, például azt, hogy a szovjet vállalatok között verseny van, amelynek alapján a szovjet gazdaságvezetés elvégzi a gazdaság racionalizálását [vö. Varga (1947) 267. o.]. Lehet, hogy a gazdasági versenyt a „szocialista munkaversennyel” tévesztette össze, hiszen az utóbbi akkor még ismeretlen fogalom volt Magyarországon, de az is lehet, hogy tudatlan félretájékoztatásnak vagy tudatos félrevezetésnek esett áldozatul.

Másrészt a szocializmussal szembeni alig rejtett bizalmatlanság és óvatos bírálat szintén jelen volt a nem marxista közgazdák írásaiban. Az előbbit Nemény Vilmos Béla juttatta őszintén kifejezésre Joseph Schumpeter említett könyvével foglalkozó tanulmányában [ Nemény (1948)]. Nemény elfogadta Schumpeter konklúzióját a kapitalizmus hanyatlásáról és azt, hogy örökébe elkerülhetetlenül a szocializmus lép. Kifejezte azonban ama félelmeit is, hogy ha ez az „érettség” állapota előtt következik be, akkor „az utolsó két-három évszázad szellemében felnőtt európai ember részére” aligha lesz elfogadható. A szerző szemmel láthatólag osztozott Schumpeter véleményében, hogy „az a világ, amelyet benne [könyvében ─ Sz. L. ] eljövendőnek fest, nem az a világ, melyben ő maga is élni szeretne.” ([ Nemény (1948) 128. o.]

A tudományos élet az 1947/48-as „fordulat éve” után szovjet minta szerinti átalakuláson ment át. Az elsöprő jellegű változásokat igen gyorsan vitték végbe. A közgazdaságtudományban a legkönnyebb feladat az emberek eltávolítása és a csekély számú működő intézmény bezárása volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1949-ben esett át az „átszervezésen”. Minden rendes vagy levelező tagsággal rendelkező közgazdász tagja elvesztette címét és pozícióját. Ugyanez történt meg a csaknem összes közgazdaságtani egyetemi tanárral, akiket megfosztották tanszéküktől és előadói engedélyüktől ( venia legendi ) is. Sokuk sorsa még rosszabbra fordult az ötvenes évek elején, mert formális vagy informális úton szakmai foglalkozási tilalmat érvényesítettek velük szemben (az üldözésnek ezt a csodálatos adminisztratív módszerét német nevén ─ Berufsverbot ─ ismeri a világ). Számos tudós kutatót és oktatót bebörtönöztek vagy vidéki kényszerlakhelyre kitelepítettek. Az egyetemeken és más felsőoktatási intézményekben a közgazdaságtani tanszékek helyébe a „marxizmus-leninizmus” vagy a marxista politikai gazdaságtan tanszékek léptek. Oktatóikat a kommunista párt (amelynek neve 1948-ban Magyar Dolgozók Pártja lett) aktív tagjaiból toborozták. Ezek az emberek gyakran (eleinte általánosan) nem rendelkeztek megfelelő szintű szakmai képesítéssel, nem kevesen még egyetemi diplomával sem. Erre valójában nem is volt szükségük, hiszen feladatuk nem tudományos oktatás, hanem ideológiai nevelés ─ a „marxista világnézet” propagandája volt. Fennállásuk negyven éve alatt ezek a „világnézeti tanszékek” általában elveszett helyek voltak a társadalomtudományi kutatás számára.

Érdekes, hogy a felszámolt kutatóintézetek helyett egészen az ötvenes évek közepéig nem hoztak létre újakat. A közgazdaságtudomány helyzete e tekintetben eltért a többi tudományágétól, amelyekben ─ szovjet minta szerint ─ nagy kutatóintézetek hálózatát teremtették meg, a Tudományos Akadémia és/vagy különféle állami főhatóságok felügyelete alatt. Csak találgatni lehet, hogy e területen a magyar vezetés miért nem követte a szovjet példát. A politikailag megbízható és/vagy ideológiailag felkészült szakemberek hiánya nem lehetett elégséges indok, mert a többi tudományágban sem volt más a helyzet.

Egy felemás kísérlet azért történt közgazdasági kutatóintézet létesítésére 1949-ben, amikor egy kicsiny Közgazdaságtudományi Intézetet hoztak létre eléggé különös céllal. Marxista közgazdászok, régi kommunista párttagok egy csoportját (Erdős Pétert, Siklós Margitot és másokat) megbízták azzal, hogy marxista közgazdasági kislexikont állítsanak össze. 1953 elején azonban Erdős Péter kegyvesztett lett, a pártból is kizárták, az intézetet pedig feloszlatták. Egyébként kutatási tevékenységének nem lelhetők fel érdemi nyomai. Utána már semmilyen kutatóintézet sem létezett Magyarországon.

Annak valószínű okát, hogy miért szüntették meg teljesen a közgazdasági kutatást hazánkban, talán a Rákosi-féle vezetés voluntarizmusában találhatjuk meg, amely a gazdaságpolitikáját jellemezte a „fordulat éve” után. Mint már szó volt róla, a közgazdaságtan mindig valamilyen kapcsolatban, viszonyban áll a kormányzati politikával. S a kormányzat bizonyára még a lehetőségét is ki akarta zárni annak, hogy külső szakértők ─ bármennyire megbízhatók vagy lojálisak legyenek is azok ─ betekintsenek politikájába, mi több, vizsgálják azt.