Balázsy Sándor cikkével csaknem egyidejűleg jelent meg Péter Györgynek, a Központi Statisztikai Hivatal elnökének híres tanulmánya 1954 decemberében [ Péter (1954)]. Mondanivalójának, javaslatainak tartalma és iránya egybeesett Balázsyéval, de szemléletét, tárgyalásmódját éppen a széles ívű makroökonómiai megközelítés, az aktuális gazdasági problémák megoldásán túlmenő elméleti-ideológiai általánosításokra való törekvés jellemezte.

Péter György is a termékek minőségének, a termelékenység, a költségek alakulásában rejlő krónikus fogyatékosságokból indult ki. Ţ is a nagyszámú tervutasítás hatástalanságának okait elemezte, rámutatva, hogy az előírt feladatok, mutatószámok nem a fő célt ─ a társadalmi szükségletek minél gazdaságosabb módon való kielégítését ─ tartalmazzák, hanem csupán a cél eléréséhez alkalmazandó egyes eszközök (termelési erőforrások) használatát szabályozzák. Nem a cél elérését , hanem különféle munkák elvégzését követelik meg. A cél eléréséhez, azaz a gazdaságosság érvényesüléséhez a nemzetgazdaság fejlődésében Péter szerint át kell alakítani a vállalati működés egész gazdasági környezetét, a vállalatok tevékenységét pedig nyereségérdekeltségükre kell alapozni.

Péter György ebben a cikkében tulajdonképpen a szabályozott szocialista piacgazdálkodásra való áttérést javasolta, noha cikkében a „piac” szó jó, ha egyáltalában előfordult. (A piacgazdálkodás emlegetése az ötvenes évek magyar irodalmában legfeljebb csak pejoratív értelemben volt használatos.) Tanulmányában ugyanis vörös fonalként húzódik végig az a gondolat, hogy a termelők tevékenységét az irányító szervek nem tudják érdemben ellenőrizni és értékelni, ezt a kontrollt csak a vásárlók, a fogyasztók képesek elvégezni. Ehhez pedig meg kell teremteni a feltételeket. Mint írta: „Annak a helyzetnek megvalósításához, hogy a termelővállalatok működését maguk az érdekeltek (a fogyasztók vagy általában a vásárlók) ellenőrizhessék, az szükséges, hogy azok, akiknek termelői vagy fogyasztói szükségletük kielégítésére, akiknek szolgálatában a termelés folyik, ne legyenek kiszolgáltatva az őket kiszolgálóknak.” (47. o.)

E piaci kontroll működésének Péter két előfeltételét látta: 1. kellő tartalékok és készletek létezését, azaz hogy a kínálat valamelyest meg is haladja a keresletet, vagyis a vevők piacának létrejöttét; 2. olyan költségarányos árrendszer működését, amelyben érvényesülnek a kereslet-kínálat viszonyai. Péter György nem vonta kétségbe a hatósági árképzés szükségességét, de az árképzés alapelveit illetően két szempontot hangsúlyozott. Az egyik, hogy az ár járuljon hozzá a kereslet és kínálat egyensúlyának megteremtéséhez, tehát egyensúlyi ár legyen, mert csak így szüntethető meg a „hiánycikkek” folytonos keletkezése. A másik, hogy az árarányok az önköltségek közötti arányokhoz igazodjanak, vagyis fedezzék a termelési költségeket, szűnjön meg a tartósan ráfizetéses, illetve mesterségesen megdrágított cikkek széles köre. Péter ugyan sehol sem részletezte, hogyan kell kiszámítani az „átlagos önköltséget”, de abból, hogy egy helyütt az árarányok helyes kialakításában használt „korrekciós tényezők” kapcsán megemlíti: az iparvállalatokat meg kellene terhelni „az igénybe vett forgóeszközök és állóeszközök valamiféle díjával”, „kamatával” (58. o.), arra lehet következtetni, hogy már akkor sem a hagyományos önköltség típusú árrendszer fenntartására gondolt.

A társadalmi érdek ─ a gazdaságosság, a társadalmi jólét növekedésének ─ teljesülését Péter György nem a személyi vagy csoportérdekek elnyomásával, valamiféle látszatharmónia megteremtésével, hanem a „különböző partikuláris érdekek szembeállításával” vélte elérhetőnek. A vállalatok közötti „egészséges versenyről” írt, amely a fogyasztónak jobb minőségű és olcsóbb áruval való kielégítéséhez vezetne el. Ezáltal ─ megfelelő feltételek megteremtése esetén ─ a vállalatok anyagi érdekeltsége egybeesne a népgazdaság érdekeivel.

Mai szemmel és füllel talán már nem is érzékelhető kellően e gondolat merész volta, az akkori politikai gazdaságtani és ideológiai dogmáktól való eltérés mértéke. Balázsy (1954) például egy hónappal korábban megjelent cikkében azzal indokolta, miért a nettó termelés mutatóját tekinti a vállalati tevékenység eredményességi mércéjének, hogy a nyereség a kapitalista termelés kategóriája. Ezért szerinte „az akkumuláció (ez volt a nyereség „fedőneve” nála ─ Sz. L. ) önmagában való előírása... nem felelne meg a szocializmus gazdasági alaptörvényének”. Balázsy ezzel egyszerűen kitért a lehetséges ideológiai vádak elől. Péter György viszont nevén nevezte a gyereket. Tanulmányának vége felé azt írta: „Az ismertetett szempontokkal kapcsolatban felmerülhet az az aggály, hogy nem jelentkezik-e ezekben valamiféle jobboldali elhajlás: mert a »haszon«, a »nyereség«, a »jövedelmezőség«, a »kereslet és kínálat« kihatásai stb. ─ mind e tényezők hasonlóak azokhoz, amelyek a kapitalista társadalomban fellelhetők és érvényesülnek.” Péter, a kommunista mozgalom veteránja nyilván jól tudta, hogy ilyen „aggály” fel fog merülni, s jobbnak látta, ha elébe megy. Elismerve e kategóriák hasonlóságát, ahhoz az érveléshez folyamodott, amelyet a szocialista gazdaság minden reformere kénytelen volt használni, hogy eszméit elfogadhatóvá és a hivatalos hipokrita ideológiával összeegyeztethetővé tegye. Azt magyarázta, hogy a hasonlóság csak formai, és nem kell félni tőle: „A jövedelmezőség követelményeinek érvényesülésével, a pénz szervező és ellenőrző funkciójának következetesebb felhasználásával nem veszélyeztetjük sem a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály hatalmi helyzetét, sem a szocializmus alaptörvényének vagy a tervszerű arányos fejlődés törvényének érvényesülését, a végzett munka arányában történő elosztás elvét; nem fékezzük, hanem elősegítjük a szocialista népgazdaság rohamos fejlődését... Abból, hogy a vállalatokat abban az irányban befolyásoljuk, hogy sok és jó termék olcsó előállításával minél több »jövedelemre« tegyenek szert, még nem lesz semmiféle kapitalizmus.” (64─65. o.)

Ennek ellenére Péter György tanulmánya is ideologikus bírálatok tárgya lett. Hevesi (1955), Kemenes (1955) és Vincze (1955) lényegében azt olvasták Péter fejére, hol és miben térnek el elgondolásai a szocialista gazdaság hagyományos felfogásától, mintha az eltérés ténye már önmagában elképzeléseinek téves voltát bizonyítaná. Mint csaknem minden, ami pártállami feltételek között történt, a három bíráló cikk megjelenése is közvetlenül a politikával, pontosabban a politikában bekövetkezett fordulattal függött össze. A Rákosi- és a Nagy Imre-féle irányzatok közötti küzdelemben az utóbbi alulmaradt, és a gazdaságpolitikai irányvonalát is „jobboldali elhajlásként” ítélték el az MDP Központi Vezetőségének 1955. március 2─4-i ülésén. Rövidesen a miniszterelnöknek hivatalából is távoznia kellett, és helyét Hegedűs Andrással töltötték be. (Később Nagy Imrét a pártból is kizárták.)

Ezután a vesztes oldalt támogatók rituális „önbírálata” következett. Jóllehet ezúttal tisztogatásra a közgazdász kutatók körében nem került sor, a Közgazdasági Szemlének vezércikket kellett közölnie a lap márciusi─áprilisi számában, amelyben elismerte az elkövetett „hibákat”. A vezércikk ugyan elsősorban az agrárpolitika téves értelmezésében marasztalta el saját szerzőit (Gyenes Antalt, Erdős Tibort, Szabó Kálmánt és Kopátsy Sándort), de meglehetősen átlátszó utalás volt benne „egyes” vitacikkekre (Péter György tanulmánya „vitacikk” megjelöléssel jelent meg a lapban), amelyek „odáig mentek az értéktörvény szerepének túlbecsülésében, hogy lényegében ki akarták terjeszteni e törvény hatását a szocialista ipar termelésének szabályozására is”. (Mint ismeretes, az „értéktörvény szerepe” a marxista közgazdaságtan szóhasználatában a piac fedőneve volt.) A vezércikk szerint az effajta álláspont „szűkíteni akarja a tervszerű, arányos fejlődés követelményének, a népgazdasági tervezésnek a hatókörét”. [„ Feladataink ...” (1955).]

1954 ősze és 1956 nyara között azonban, a politika fordulataitól függetlenül, a magyar közgazdaságtudományi kutatás ─ igen gyorsan ─ olyan fejlődési utat futott be, amely az elvont elméleti kérdések körüli vitát már egy más szakmai közegbe helyezte. A gazdaságpolitika átfogó felülvizsgálata, a gazdaságirányítási rendszer ésszerűsítése körül elkezdődött munka ugyanis új és sürgető feladatokat támasztott. A közgazdászok felismerték, hogy a szocialista gazdaság működésének szak- és tankönyvekben található absztrakt-normatív leírása többnyire az óhajtottat tüntette fel valóságosnak, s ezért nem is tartalmazott útmutatást az országot gyötrő gazdasági gondok megoldására, nem adott választ a közvéleményt foglalkoztató kérdésekre sem. Hogy megismerjék, miként is működik valójában a szocialista gazdaság mechanizmusa, hogyan szolgálja a szocialista fejlődés fennen hirdetett társadalmi és gazdasági céljainak teljesülését, miként érvényesülnek tulajdonképpen a szocializmus ún. gazdasági törvényei, amelyekről annyi skolasztikus disputa folyt a korábbi években, figyelmüket a konkrét valóság tanulmányozására fordították.

Különösen gyümölcsözőnek bizonyult a gazdaság empirikus kutatása, amely az akkoriban alakult Közgazdaságtudományi Intézetben 1955 elején indult meg. Bródy András, Erdős Péter és mások vizsgálódásai mellett az intézet fiatal kutatója, Kornai János által írt kandidátusi disszertáció már nemzetközileg is kiemelkedő jelentőségű volt. Ez A gazdasági vezetés túlzott központosítása címmel készült el 1956 nyarán, és könyvalakban 1957-ben jelent meg. A monográfia jellegét pontosan tükrözi alcíme: „Kritikai elemzés könnyűipari tapasztalatok alapján”. Kornai (1957) könyve az 1945 utáni irodalmunkban az első gazdaságszociográfiai írás volt. Egyben ezáltal a szocialista gazdaságról szóló egész nemzetközi irodalomban az első olyan mű, amely nem azt fejtegette, milyennek kell lennie , hanem azt, hogyan működik a valóságban a központi tervutasításos gazdálkodás mechanizmusa, s miért nem biztosítja a szocialista gazdaság fejlesztésének elvárt tervszerűségét és hatékonyságát.

Kornai a jelenségvilág ugyanazon vonásaiból indult ki, mint előtte Péter, Balázsy és mások. De Kornai előtt senki sem végezte el pontról pontra való tényszerű elemzésüket, összefüggéseik láncolatának komplex leírását. Ha Balázsyval vagy Péterrel szemben vitapartnereik még felvethették (alaptalanul természetesen), hogy nem a jellemző, hanem a sajátos, egyedi vagy esetleges jelenségeket ragadták ki, Kornai könyve után ezt már nem lehetett megtenni. Kornai tudományos körültekintéssel és következetességgel végigvitt okfejtése egyben bizonyította azt is, hogy a tervutasításos rendszerben rejlő ellentmondásokat nem lehet a mutatószámok „finomításával”, „pontosabb” előírásával, netán újabbakkal való felváltásával megoldani. A későbbi magyarországi és más szocialista országokbeli törekvések szempontjából szinte látnokinak bizonyult Kornai figyelmeztetése, hogy még a nyereségnek fő tervmutatószámként való bevezetése sem oldja meg a bajokat, ha nem jár együtt olyan feltételek megteremtésével, mint 1. a helyesen orientáló, a kereslet és a kínálat viszonyait tükröző, azaz piactisztító árak rendszere; 2. a vevő piacának kialakulása, a vállalatok közötti verseny; 3. a gazdasági vezetők anyagi ösztönzésének olyan rendszere, amely reálisan tükrözi teljesítményüket; 4. a népgazdasági irányításban olyan közvetett eszközök (beruházási rendszer, pénzügyi és hitelrendszer, árpolitika stb.) fokozott igénybevétele, amelyek biztosítják, hogy a jövedelmezőség alapján gazdálkodó vállalatok beilleszkedjenek a tervgazdaság kereteibe [ Kornai (1957) 229─233. o.].

Figyelmet érdemel, hogy harminchárom évvel később, a könyv második kiadásához írt előszavában Kornai fenntartotta az ezekben a pontokban összefoglalt közgazdasági teendők fontosságát. Mint hangsúlyozta, a könyvében körvonalazott reform azokhoz az elvekhez kapcsolódott, amelyeket Péter György fogalmazott meg elsőként a magyar irodalomban, s ő (mármint Kornai) csupán egy lényeges gondolatot adott hozzájuk: azt, hogy a radikális változásnak a gazdasági mechanizmus egészére kell kiterjednie. Ebből következően a változást összehangolt módon egyszerre , egy csapásra kell véghezvinni. Visszapillantásában Kornai mai tudásával természetesen rámutatott arra is, mi hiányzott az egykor ajánlott „reformcsomagból” [ Kornai (1990) xi-xii. o.]. A hiányosságok azonban az ötvenes évek reformereinek egész szemléletét jellemezték. (Erre a továbbiakban még visszatérünk).