Az 1956-os forradalom bizonyosan Magyarország második világháborútól az 1990. évi rendszerváltásig terjedő történelmének legfontosabb eseménye volt. Történészek dolga megítélni, hogy az októberi felkelés véres összecsapásainak, kegyetlen elfojtásának, majd a széles kiterjedésű megtorlásoknak azt követő időszaka miért vezetett végül is ahhoz, hogy Magyarországon a szovjet tömb legkevésbé elnyomó politikai rendszere („puha” diktatúra) alakult ki, az egyetlen, amely gyakorlati kísérletet tett a „létező” szocializmus megreformálására ─ legalábbis itt Közép- és Kelet- Európában, a Szovjetunió uralta övezetben ─, bő két évtizeddel megelőzve a kínai reformokat. Erre sokféle magyarázat lehetséges. Közülük az egyik legfontosabb az, amely az új vezetés legitimációs törekvéséből, azaz abból a szándékából indul ki, hogy elfogadtassa a lakossággal a népszerűtlen rendszert. Ahhoz, hogy ezt elérje, a Kádár-kormány leginkább csak gazdasági tényezőkre hagyatkozhatott, olyanokra, mint az életszínvonal javítása, mert a legitimálás más eszközeinek az alkalmazását, például a nacionalizmus tűzének a felszítását, a helyzet természetszerűleg kizárta. A gazdasági helyzet érdemleges megjavításához azonban a csődbe került gazdasági rendszert kellett megreformálni, és felül kellett vizsgálni a gazdasági fejlesztés célkitűzéseit, prioritásait is. Ez az oka annak, hogy a gazdasági reformok kérdése úgyszólván állandóan napirenden volt a Kádár-rendszer három évtizede alatt.

Először maga a forradalom tűzte a kérdést napirendre. Már az 1956. novemberi─decemberi mozgalmas napokban a központi kormányhatalom de facto hiányában különféle szervek és testületek ─ üzemi és területi munkástanácsok, központi gazdaságirányító szervek (minisztériumok) hivatali apparátusai ─ spontán módon, saját kezdeményezésre javaslatokat és tervezeteket dolgoztak ki a gazdasági élet szereplőinek hatásköréről és működéséről. Mivel ezek a dokumentumok mindmáig csaknem teljesen publikálatlanok maradtak,^[9] a továbbiakban Pető─Szakács (1985) által adott elemzésre (343─350. o.) hagyatkozunk. E szerint a javaslatok abból a tényből indultak ki, hogy a vállalatokat a választott munkástanácsok igazgatják, tehát az önigazgatás elvét vették alapul. Ilyen feltételek között a központi tervutasításos rendszer értelmét vesztette, s a tervezetek a megszüntetését javasolták. A kormányzati irányító szerveknek ehelyett ─ a tervezetek szerint ─ a vállalatok gazdálkodását ár- és adópolitikával, devizális és külkereskedelmi szabályozókkal kellene befolyásolniuk, terelniük. Az ármegállapítás többnyire a vállalatok hatáskörébe kerülne át. Az önállóan gazdálkodó vállalatok tevékenységének összehangolására a budapesti munkástanács különféle ágazati és szakmai kamarák, szövetségek felállítását javasolta, önkéntes vagy kötelező tagság mellett. Sok tervezet a beruházási döntések jelentős részét a vállalatok hatáskörébe utalta.

Mindebből arra következtethetünk, hogy a spontán kidolgozott javaslatoknak 1956 végén legalább két olyan elemük is volt, amelyek csak harminc évvel később, a nyolcvanas években jelennek meg újra a hazai szakirodalomban. Az egyik a radikális intézményi reform eszméje, azaz annak szükségessége, hogy a vállalatok leváljanak az államról, s legyenek tőle teljesen függetlenek (ami értelemszerűen a tulajdonviszonyok megváltoztatását foglalja magában). A másik a valóságos, nem pedig csak imitált vagy szimulált piacgazdaság megteremtésének a gondolata.

Az új Kádár-kormány közvetlenül a fegyveres ellenállás felszámolása, a tömegsztrájkok letörése és a területi munkástanácsok feloszlatása után átfogó gazdasági reformprogram kidolgozását kezdeményezte. Ez meglepő, paradox lépésnek tűnhet, pedig érthető és logikus volt. A kormány a gyökeres változtatások iránti széles körű igény kielégítését a tervgazdaság áramvonalasításával akarta összekapcsolni, még ha az utóbbi mibenléte nem is volt eleve világos.

Már 1956 végén, 1957 elején kilenc szakbizottság kezdett munkához, hogy javaslatokat dolgozzon ki a megrendült nemzetgazdaság konszolidálására. A szakbizottságokban a szakemberek széles köre vett részt, s benne megtalálhatók voltak mind a kormányzati intézmények vezető szakemberei, mind egyetemi oktatók, tudományos kutatók, mind a megelőző években félreállított szakemberek. Egy-egy szakbizottság vagy egy nemzetgazdasági ággal (ipar, mezőgazdaság, belkereskedelem, külkereskedelem stb.), vagy a funkcionális szabályozás valamely területével (bér- és munkaügy, árképzés, pénzügyek stb.) foglalkozott. Részben e bizottságok munkájának koordinálására, részben egy átfogó jellegű kormányprogram kidolgozására a Kádár-kormány 1957 februárjában Közgazdasági Bizottságot állított fel.

A Közgazdasági Bizottság elnöke Varga István egyetemi tanár, titkára Antos István, a pénzügyminiszter első helyettese (később pénzügyminiszter) volt. Harminctagú listájának összeállítását nemcsak szakmai, hanem szemmel láthatóan politikai szempontok is vezérelték. Ugyanis a kommunista párt (amelyet 1956 novembere után Magyar Szocialista Munkáspártnak hívtak) magas rangú funkcionáriusai mellett helyet foglaltak benne az egykori Kisgazda Párt, Szociáldemokrata Párt, Parasztpárt politikusai, szakértői is. (A szociáldemokraták csak néhány hónappal korábban hagyták el a börtönt.) Az összetétel a Kádár-kormány ama kiinduló szándékát tükrözte, hogy egyfajta konszenzusos, vagy inkább „népfrontos” gazdaságpolitikát kövessen. Ami az érdemi munkát illeti, a bizottság vitáinak jegyzőkönyveiből egyértelműen kitűnik, hogy tevékenységében Varga István mellett kiemelkedő szerepet játszott Péter György, egészében pedig a Közgazdasági Bizottság javaslatainak irányát, koncepcióját velük együtt a tagoknak egy szűkebb csoportja (Bognár József, Nagy Tamás, Antos István, Wilcsek Jenő, Csikós-Nagy Béla) alakította ki döntő módon.

Jóllehet tény, hogy a Közgazdasági Bizottságba az új párt- és államvezetés legjobb gazdasági szakembereit delegálta, akiknek nagy része mindvégig szívvel-lélekkel munkálkodott az új elképzelések kidolgozásán, mégis ezt a munkát elejétől fogva a kétértelműség szele lengte körül: hadd dolgozzanak az emberek, ez jó dolog, a kormány meg majd eldönti, hogy mit csináljon, ha eljön az ideje. A kormánynak és a pártvezetésnek (mint testületnek és nem mint egyes személyeknek) ezt az „el nem kötelezettségét” a reform ügyében egészen egyértelművé tette az a tény is, hogy a Közgazdasági Bizottság létrehozásával egyidejűleg elindított egy gazdasági hetilapot, a Gazdasági Figyelőt , egy régi vaskalapos pártkáder, Háy László szerkesztésében (a Közgazdasági Bizottság 1957. február 26-án ült össze először, a Gazdasági Figyelő első száma március 7-én jelent meg). A lap első számától kezdve egyre elfajuló hangvételű kampányba kezdett a gazdasági mechanizmus reformjának még a gondolata ellen is, a Közgazdasági Bizottság meg sem született javaslatai ellen.

Nem meglepő tehát, hogy 1957 nyarán ez a fajta reformmunka megszakadt. A Közgazdasági Bizottság elkészítette és június 1-jéig átnyújtotta előterjesztéseit a kormánynak, amelyekre választ nem kapott.^[10] Nem kapott, mert hivatalosan nem is kaphatott. Mint Berend (1983) által ismertetett dokumentumokból is kitűnik, a reformtervezeteket érdemben semmilyen kormányzati szerv vagy politikai irányító testület nem vitatta meg. Az elhárító-elutasító magatartás okait mindenekelőtt a nemzetközi politikai fejleményekben kell keresni. A szovjet vezetés, amelyet megijesztettek a magyarországi és a lengyelországi események, ez idő tájt új kampányba kezdett a jugoszláv és más „revizionizmusok” ellen. Egyben arra ösztökélte a Kádár-kormányt, hogy keményítse meg a megtorlásokat. Ugyanakkor a Szovjetunió számottevő gazdasági segítséget is nyújtott Magyarországnak. Ez lehetővé tette a Kádár-kormánynak, hogy gyorsan talpra állítsa a gazdaságot, s ezzel mintegy megszűnt a reform sürgető kényszere is. A központi tervutasításos gazdálkodás rendszere helyreállt és fennmaradt, de nem lényegtelen módosításokkal. Csupán két fontos gyakorlati intézkedésre utalunk.

Az agrárpolitikában az 1956 októberében a második Nagy Imre-kormány által eltörölt beszolgáltatási rendszer helyett az önkéntes szerződéses és szabad felvásárlásra tértek át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetgazdaság olyan alapvető ágában, mint a mezőgazdaság, az árutermelő parasztsággal, a termelőszövetkezetekkel való kapcsolatokat az állam piaci alapokra helyezte, kereskedelmi módszerekkel kezdte szervezni, törekedve a csere egyenértékűségének betartására, ügyelve a mezőgazdasági termelők termelési kedvének, érdekeltségének biztosítására. Ezzel Magyarország az egyetlen olyan tervgazdaság volt ─ és hosszú ideig, egészen a hetvenes évek végéig maradt is ─, amely ilyen módszereket alkalmazott. A magyar agrárpolitika 1956-ban megtett önálló nyitó lépése ─ a későbbi vargabetűk ellenére is ─ a magyar mezőgazdaság későbbi, hatvanas-hetvenes évekbeli sikereinek alapját vetette meg.

Hatásaiban az előbbinél ugyan jóval kisebb jelentőségű, mégis fontos mozzanat volt a nyereségrészesedési rendszer 1957. évi bevezetése. Az „egyébként változatlan” gazdasági feltételek között működő nyereségérdekeltségi rendszer, mint erre már Kornai is rámutatott, természetesen nem alakíthatta át a gazdasági mechanizmust, de felébresztette a vállalati dolgozók érdeklődését a jövedelmezőség, a gazdasági hatékonyság vállalati alakulása iránt. Bármennyire laza volt ─ s jórészt maradt is ─ a kapcsolat a vállalati munka valódi eredményessége és a vállalatnál megjelenő nyereség eredete között, a vezetőkre azután alulról, a munkavállalók részéről is nyomás nehezedett, hogy teremtsék elő, „hozzák” a megszokott, a jogosnak vélt évi nyereségrészesedést. Még ha ez csupán a vezetők jó személyi kapcsolatainak volt is a függvénye, a vállalat nyereséges volta a vezetők megítélésének, személyes presztízsének fontos elemévé vált, ami megint csak azt követelte meg tőlük, hogy a korábbinál sokkal nagyobb figyelemmel legyenek a vállalati jövedelmezőség alakulására, még ha az ─ ismételjük ─ jórészt fiktív volt is.