Ejtsünk végül szót arról, hogy a kívánatos gazdasági mechanizmusnak milyen koncepciója alakult ki 1956 nyarára-őszére a megelőző viták és kutatások eredményeként. A teljes hitelesség kedvéért idézzünk egy akkori összefoglalást, amelyet Nagy Tamás írt Péter (1956) cikkgyűjteményének előszavában: „A termelőeszközök társadalmi tulajdona alapján, a társadalmi szükségletekre szolgáló termék túlnyomó része fölötti központosított rendelkezéssel, a fontosabb beruházások központosításával, a külkereskedelem központi irányításával, az ár- és hitelpolitikával, szükség esetén a termelés mennyiségére és választékára vonatkozóan az egyes vállalatoknak adott központi utasításokkal és más eszközökkel a szocialista állam biztosítani tudja, hogy az anyagi érdekek ereje, az értéktörvénnyel kapcsolatos gazdasági mechanizmusok a népgazdaság központi tervszerű irányításának keretei között működjenek, azt szolgálják.” [ Nagy (1956) 10. o.] A gondosan körülbástyázott és ezért meglehetősen nyakatekert megfogalmazás híven tükrözi a magyar reformer közgazdászok beállítottságát 1956 nyarán, mechanizmuskoncepciójuk erősségeit, de gyengeségeit is.

Mindenekelőtt a gazdasági mechanizmus milyen modellje rajzolódik ki a közgazdász kutatók akkori írásaiból és a kormányzat számára 1957 tavaszán készült tervezetekből? Valóban a tervutasításos modell elvetéséről és a decentralizált piaci modellre való áttérésről volt szó?

A válasz nem könnyű. Nemcsak azért, mert ilyen kérdésfeltevés nem létezett, nem is létezhetett akkoriban. Két okból sem. Egyrészt ezek az elméleti kategóriák csak a hatvanas években terjedtek el, váltak ismertté Magyarországon, főleg a lengyel Brus (1967) nagy hatású elméleti művének lefordítása után. Másrészt a Szovjetunióban kialakult tervutasításos rendszernek nem létezett szocialista alternatívája. A jugoszláv piacgazdálkodási és önigazgatási rendszer ugyanis ─ noha létezésének puszta ténye kétségtelenül ösztönzőleg hatott a magyar társadalomtudományi kutatásra és egy egészen rövid időszakban (1955─1956-ban) hivatkozási pontul is szolgálhatott számára ─ politikai és ideológiai okokból még hosszú ideig jobb esetben ignorálandó, rosszabb esetben elítélendő volt. Csupán egyetlen valóságos alternatíva volt ismeretes: a kapitalizmus. Egy marxista közgazdász vagy akár egyszerűen csak szocialista érzelmű ember számára tehát a tervutasításos rendszer elvetése akkoriban a szocializmus elutasításával volt egyenlő. (Ez volt egyébként a revizionizmus elleni ideológiai hadjáratoknak is a fő hivatkozási pontja: a tervutasításos rendszer bírálata a szocializmus bírálatát, tehát a kapitalista restauráció óhajtását jelenti, vagy legalábbis „objektíve” hozzá vezet.)

De nem könnyű azért sem, mert a korszak minden jelentős írásos dokumentumában megtalálható ugyan a kitétel a mennyiségre vagy a választékra vonatkozó központi utasítások megengedhetőségéről ─ „szükség esetén” (Nagy Tamás), „kivételes esetekben” [ Varga (1957) 1233. o.], „néhány (igen kevés) anyag vagy termék termelésére és felhasználására vonatkozóan átmenetileg” [ Péter (1956)] stb. ─, ez azonban nem dönti el a kérdést, mert a dolog lényege nem az „esetek” számában vagy az „átmenetek” hosszúságában rejlik. Egyébként is ezeket a „megengedéseket” gyakran csak szépségflastromként illesztették rá a szerzők javaslataikra, ugyanis az összes javaslat, elképzelés érvrendszerének éle a tervlebontás rendszere ellen irányult, bizonyítva annak felesleges, költséges és nem hatékony voltát. Az 1954─1957-es évek reformerei valóban meg akarták szüntetni a mennyiségi és választéki tervmutatók kötelező központi előírását és vállalatokra való felbontását mint mindenre kiterjedő rendszert. De mivel akarták helyettesíteni?

Az egykori publikált és a belső használatra szánt dokumentumokból, a Varga István vezette Közgazdasági Bizottság vitáiból^[11] kitetszik, hogy a mennyiségi-választéki előírások eltörlése nem járt volna a gazdasági döntéshozatal valamennyire is jelentős decentralizálásával.

Erdős Péter például, akinek ─ mint említettük ─ nagy szerepe volt a mechanizmuskutatás elindításában, 1956. szeptember 14-én a Szabad Népben, az MDP központi lapjában az értéktörvény „korlátlan szabadjára engedésétől” óvott [ Erdős (1956)]. Kornai (1956) azt hangsúlyozta, hogy a népgazdasági terv teljesítése érdekében kétféle módszer alkalmazható: az adminisztratív, igazgatási jellegű, utasításszerű módszer és a gazdasági emelők. A kívánatos az, hogy az előbbi módszert minél nagyobb arányban az utóbbiak alkalmazása váltsa fel.

Tegyük ehhez hozzá Varga (1957) megfogalmazását: „A cél az, hogy az eddig fennállt központilag igazgatott gazdálkodás helyére, amelyet a vállalati terveknek a tervidőszak alatti sűrű megváltoztatása jellemez, valóságosabb »tervgazdálkodás«, tehát az eredetileg elgondolt tervek jobb megvalósításának rendszere lépjen.” (1001. o.) Azt, hogy ezen mit értett, szemléletesen mutatja az a szellemes hasonlat, amellyel a Közgazdasági Bizottság második ülésén, 1957. március 8-án élt, hogy megmagyarázza a tervgazdálkodás értelmét és racionális működési módját. Tudniillik a szóbeli vitában a központi tervező-irányító szervek szerepét ahhoz a bűvészéhez hasonlította, aki kártyacsomagot nyújt át a nézőnek azzal, hogy húzzon egy tetszés szerinti lapot a csomag elejéről, közepéről vagy a végéről. A bűvész szerepe (és ügyessége) abban van, hogy akármilyen lapot húzzon is ki a néző, az mindig az legyen, amit a bűvész akar húzatni. A példabeszédet a gazdasági élet nyelvére lefordítva pedig Varga a lényeget a következőképp fogalmazta meg: „Tehát ha mi azt mondjuk: vállalatok, csináljatok, amit akartok, de ha saját érdekeiteket nézitek, akkor azt fogjátok csinálni, amit én akarok, akkor ez tervgazdálkodás.”^[12] Ehhez persze még azt is hozzátehette volna, hogy a központi szervek akarata nem titok a vállalatok számára: a kidolgozott reformjavaslat szerint a népgazdasági tervek csak az irányító szervek számára kötelezők, a vállalatok számára nem, de ─ mint a Közgazdasági Bizottság végső javaslatában olvasható ─ „az irányító szerv a népgazdasági terv megfelelő részleteinek és egyéb adatoknak a közlésével kellő időben tájékoztatja a vállalatokat”.^[13]

A vállalatok döntési hatásköre így csak meglehetősen szűk területre terjedt volna ki. Az összes publikált reformelképzelés szerzői ugyanis egy kérdésben teljesen egységesek voltak: a beruházási döntéseknek és eszközöknek a központi állami szervek kezében kell maradniuk. Ezzel a vállalatok nemhogy a bővített, de még az egyszerű újratermelési folyamatuknak sem lettek volna felelős gazdái.

Utaljunk még arra, ami ─ ugyancsak egységesen ─ hiányzott az összes reformjavaslatból, nevezetesen annak felvetése, hogy szükséges-e valamilyen változás a gazdaságirányítás intézményi rendszerében, az állami irányító szervek és a nagyobb önállósággal rendelkező vállalatok alá- és fölérendeltségi viszonyában. Balázsy (1956) már említett cikkétől eltekintve, a nyilvánosság előtt szereplő közgazdászok még csak utalást sem tettek azokra az elgondolásokra, amelyek az 1956-os forradalom idején vetődtek fel, de félre lettek söpörve. Kornai (1990) és más mai kutatók helyesen mutatnak rá, hogy a reformer gondolkozású magyar közgazdászok nagyon hosszú ideig ─ talán a hetvenes évekig ─ mellőzték a tulajdon, a politikai hatalom és a szocialista ideológia alapkérdéseinek, valamint kölcsönhatásaik elemzését és/vagy megvitatását.

E tartózkodás valószínű okai kézenfekvők és érthetők.

a) Az 1945 előtti és utáni közgazdasági kutatás és oktatás már tárgyalt diszkontinuitása következtében az ötvenes és a hatvanas években szereplő csaknem összes elméleti közgazdász a háború utáni nemzedékhez tartozott. Mindnyájan a marxista közgazdaságtant és filozófiát tanulták, sokan közülük harcos kommunisták voltak. Magukénak vallották a marxista ideológia alapelveit és a kommunista mozgalom értékeit. A gazdasági rendszerrel és gazdaságpolitikával szembeni bírálatuk éppen ezekből az alapelvekből és értékekből indult ki.^[14] Nem látták és nem is láthatták a gazdaság, a politika és az ideológia azon összefüggéseit, amelyek hiányoztak elemzéseikből. Utólag, mai ismereteinkkel és tapasztalatainkkal, nem hibáztathatjuk ezért őket.

b) A magyar közgazdászok hagyományos pragmatizmusa egyfelől, a gazdaság működésében elérhető reális, kézzel fogható javulás akarása másfelől úgyszintén magyarázatot adhat arra, miért kerülték állandóan a politika vagy ideológia kényes, bonyodalmakkal járó kérdéseit. A 20. század katasztrófákkal teli története épp elég leckével szolgált számukra, és megtanulták, hogyan kell modus vivendit találni az ideológiailag motivált rendszerek feltételei között.

A magyar reformer közgazdászok elgondolásai, javaslatai megegyeztek néhány más közép- és kelet-európai szocialista ország reformereinek akkori közös álláspontjával, amelyet Brus (1986) a következőképpen foglalt össze: „Általánosan elfogadott volt, először, hogy bizonyos döntéshozási hatásköröket alsóbb szintekre (vállalatokra vagy azok csoportjaira) kell átruházni, s a vertikális hierarchikus kapcsolatokat a horizontális kapcsolódások javára csökkenteni kell. Másodszor, közös vélemény volt, hogy a részletezett tervmutatók számát csökkenteni kell, akár nullára is, a termelési tényezők közvetlen naturális allokációját pedig olyan pénzügyi mutatókkal, mindenekelőtt a jövedelmezőséggel kell helyettesíteni, amelyek az anyag- és munkaerő-felhasználást legalább részben pénzügyi eredményekhez kötnék. Egyetértés volt, harmadszor, abban, hogy az ösztönzést a vállalatok gazdasági eredményéhez kell kapcsolni, legalábbis olyan mértékben, hogy az a munkaerő-állomány elvárt reagálását váltsa ki.” (53. o.)

Mindebből az a következtetés adódik, hogy a magyar reformerek 1954─1957 között az akkor ismert tervgazdálkodási modell olyan értelmű racionalizálását akarták, amely lehetőleg formális tervlebontás nélkül, a vállalat érdekeltségének szabályozásával érné el a központilag kidolgozott tervek maradéktalan és kevesebb zökkenőkkel járó teljesítését. Ezekben az elképzelésekben háttérbe szorult a szabályozók normatív jellege, amely lehetővé tenné, hogy a vállalatok kizárólag a gazdasági hatékonyság szempontjaitól vezérelve, maguk alakítanák ki a termelés gazdaságos és versenyképes szerkezetét. Inkább fordítva: a termelés központilag elképzelt racionális szerkezetét főleg (de nem kizárólag) a vállalatok jövedelmi érdekeltségének alakításával érnék el. A tervutasításos rendszerről való letérés tehát nem jelentette volna szükségszerűen a szabályozott piacgazdálkodásra való áttérést is.