|
|
|
1956─1957-ben nemhogy a piacgazdálkodásra való áttérés, de a tervutasításos rendszerről való letérés sem sikerült.
A Varga István vezette Közgazdasági Bizottság ─ egyébként sokféle kompromisszummal meggyengített ─ elképzeléseit mellőzték, majd ideológiailag elítélték. Ez gyakorlatilag hosszú évekre száműzte a mechanizmusprobléma komplex vizsgálatát a magyar szakirodalomból és közgazdasági kutatásból. Igaz, még egy rövid ideig eltartott az elvetett reformelképzelések utóvédharca: szakemberek, tudósok ─ Varga István (1957, 1958), Varga György (1957), Bácskai Tamás (1957) ─ megpróbálták megértetni és ismertetni a tartalmukat, mentegetőzve és magyarázkodva, de megvédeni őket. Ezeket a kísérleteket a konkrét javaslatok és az őket megalapozó koncepciók elleni ideológiai-politikai hadjárat váltotta fel.[15] A „revizionizmus” elleni kampány a hatvanas évek elején maradt abba.
A hamvába holt reformpróbálkozást követő 5-6 éves időszak közgazdasági kutatásainak jellegét, célját a (tulajdonképpen meg sem szűnt, csak az 1956. októberi─decemberi időszak viszontagságaiban felbomlott) tervutasításos rendszer racionalizálására való törekvés adta meg. Ez a törekvés több vágányon futott.
Az egyik : a tervutasításos rendszer működési zavarainak átszervezésekkel, a vállalati méretek és szervezeti keretek megváltoztatásával történő áthidalása. Ez a szervezési szemlélet, kezelésmód újra feléledt Magyarországon az ötvenes évek végén (nem függetlenül a többi szocialista országban akkoriban általános átszervezési kampányoktól). 1958-tól kezdődően ez csaknem folyamatosan állami vállalatok összevonásában, többnyire monopolhelyzetű nagyvállalatok alapításában nyilvánult meg, de legfőképpen az 1962─1964-es iparátszervezési akcióban bontakozott ki. Noha e folyamatnak nem volt különösebben gazdag a hazai szakirodalmi lecsapódása, a néhány elméleti-általánosító igényű írásnak ─ közülük kiemelkedik Balázsy─Varga (1959) elemzése és Gadó (1963) cikke ─ az az érdekessége, hogy szerzőik az iparvállalatok összevonását lényegében az elmaradt reform helyettesítőjeként, pótlékaként fogták fel. Így vélekedtek, hogy a megnagyobbodott méretű vállalatok sokkal nagyobb önállósággal fognak gazdálkodni, csökkenthető lesz a központi előírások száma és részletezettsége, a döcögő vállalatközi kooperációs szállításokat immár a kevés számú nagyvállalaton belüli racionális munkaszervezés válthatja fel. Valójában ─ mintegy igazolandó azt, hogy a pokolba vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve ─ talán semmi sem nehezítette meg annyira és nehezíti részben ma is a hatékony, versenyképes gazdasági szerkezet kialakítását, mint az akkori összevonásokkal ─ a szocialista országok között is kiugró módon ─ túlcentralizált vállalati szerkezet.
A másik irány: az anyagi ösztönzés, a vállalati pénzügyi érdekeltség ─ 1956-ot követően némileg módosult ─ részmechanizmusainak a leírása, elemzése, a központilag meghatározott tervfeladatok teljesítésére való aktívabb felhasználása. Ez irányú szakirodalmi tevékenységből kiemelhető Hegedűs András (1960a) könyve a munkásbérezésről, Ozsvald László (1963) könyve a műszaki dolgozók anyagi érdekeltségéről, Gergely István (1961) és Schmidt Ádám (1961) könyvei a vállalati jövedelemszabályozásról. Ehhez a vonulathoz sorolható voltaképpen a nagyszámú, sok tekintetben úttörő jelentőségű vizsgálat is az újonnan létrejött mezőgazdasági nagyüzemek (állami gazdaságok, szövetkezetek) érdekeltségi viszonyairól Erdei Ferenc (1959), Fekete Ferenc (1959), Komló László (1962a), (1962b), Erdei Ferenc─Csete László─Márton János (1963), Csendes Béla─ Vági Ferenc (1964) és mások tollából.
A racionalizálás egy harmadik útja : a központi tervezés minőségének megjavítása korszerű matematikai módszerek és számítógépek alkalmazásával. Bizonyos értelemben az ötvenes évek vége s a hatvanas évek első fele Magyarországon a matematikai gazdaságtan „aranykorának” nevezhető. Nem a matematikai eljárások elterjedtsége vagy ismertsége és természetesen még kevésbé a rendelkezésre álló elektronikus számítógép-kapacitás nagysága miatt. „Aranykor” volt ez a matematikai eljárások hasznosításához fűzött remények és illúziók tekintetében. Részben önként és őszintén, részben kényszerűségből, mert ─ úgy látszott, hosszú időre ─ bezárult a gazdálkodási rendszer átfogó megváltoztatásának lehetősége, a közgazdászok jó része a lineáris programozás, az input-output elemzés, az ökonometriai modellezés és más, általuk akkoriban megismert matematikai módszerek alkalmazásától várta a társadalmi termelés gazdaságosságának megjavítását, a gazdasági bajok, hiányosságok megoldódását ─ a társadalmi és gazdálkodási viszonyok lényegében változatlan fenntartása mellett. (Nyugaton később ─ főleg más szocialista országok törekvései nyomán ─ ezt szellemesen „komputópiának” nevezték.) Nem véletlen, hogy e korszak legélénkebb vitái (nemcsak Magyarországon, hanem a többi kelet-európai országban is) módszertani viták, még pontosabban, a gazdaságossági számítások elveiről és módszereiről való viták voltak, amelyek különféle irányba ágazódtak el: külkereskedelem-gazdaságosság, beruházásgazdaságosság, műszakifejlesztés-gazdaságosság stb.
Teljesen logikus és szükségszerű volt azonban, hogy a tervutasításos rendszer racionalizálásának mindkét utóbbi útja ugyanabba a problémába ütközött, nevezetesen: a gazdasági életben használatos mérőeszközök, mértékek, azaz az árak kérdésébe. Ezért végeredményben az egész időszakot jogosan lehet az árvita korszakának nevezni. Így látszott ugyanis, hogy mind a központi tervezés, mind az anyagi ösztönzés nehézségei, a gazdaság racionális működésének, a pontos számbavétel és ésszerű allokáció gondjai, sőt ezen túlmenően még a KGST-országok közötti együttműködés akadályai is el fognak hárulni akkor, ha az árrendszer helyesen tükrözi mind a ráfordításokat, mind az erőfeszítések eredményét, lehetővé téve a kettő torzításmentes összemérését. A megoldandó feladatot ily módon abban látták, hogy az árnak a gazdasági tisztánlátást kell szolgálnia, azaz pontosan ki kell fejeznie a termékek társadalmi költségét (a marxi értelemben vett értéket). A vita tehát nem akörül volt, hogy mi legyen az ár szerepe, funkciója a termelés szabályozásában (hiszen ezt a funkciót egyes-egyedül a naturális alapon összeállított központi tervnek és a belőle az egyes vállalatokra háramló követelményeknek, „tervutasításoknak” kellett ellátniuk), hanem akörül, hogyan történjék a termékek társadalmi költségének a megállapítása, vagyis hogyan kell kiszámítani ─ hazai szóhasználattal ─ az árcentrumot, azt az eszmeileg megkonstruált árat, amelytől az állam árhatóságai a valóságos árakat különféle gazdaságpolitikai megfontolásokból eltéríthetik.
Minthogy a hatósági árképzés addigi elvei és módszerei kétségkívül rengeteg irracionális elemet és torzítást tartalmaztak, a vita ennyiben elősegítette a társadalmi ráfordítások mibenlétének és összetevőinek a tisztázását, mindenekelőtt az eszközlekötés (a tőkekamat) figyelembevételét az ár- és egyéb kalkulációkban, s ennek nyomán az eszközlekötési járulék bevezetését 1964-ben. Nagy Tamás és Esze Zsuzsa (1963), a Közgazdaságtudományi Intézet vezető kutatóinak tanulmánya igen világosan mutatta be a termelői árak képzésére vonatkozóan akkoriban nemzetközileg felvetett javaslatok fogyatékosságait, és fejtette ki a marxi termelési ár képletén nyugvó ama árképzési sémát, amely a hazai szakirodalomban a többcsatornás ártípus elnevezést kapta. (Ezt az árképzési elvet javasolta akkoriban hivatalosan is a magyar fél a KGST-n belüli külkereskedelmi árak ún. saját ─ a világpiaci áraktól független ─ árbázisának a képzésére.)[16] De hangsúlyozzuk: az árvita eredetileg nem az árak szerepét akarta megváltoztatni a szocialista gazdaság működésében, nem a gazdálkodási feltételek felülvizsgálatára törekedett. A lényeg az a törekvés volt, hogy az árak helyesen orientálják a központi szerveket gazdasági döntéseik meghozatalakor, vagyis jól töltsék be a számbavétel és tervezés eszközének a szerepét.
De még ez a korlátozott és alárendelt szerepkör is belső ellentmondást tartalmazott, amelyben voltaképpen az egész ún. önálló elszámolási rendszernek a feszítő ellentmondásossága jutott kifejezésre. Ha ugyanis a központi népgazdasági tervezés naturális szükségletek kielégítéséből indul ki, naturáliákban kifejezett célok eléréséhez kíván biztosítani ugyancsak naturális mértékegységben kifejezett erőforrásokat, kapacitásokat, akkor a gazdaságosság mint cél, eleve csak másodrendű lehet, hiszen használati értékeket mint eredményeket és mint ráfordításokat naturális mértékegységben nem lehet összemérni, összevetni, megállapítani az elhatározott fejlesztés összgazdasági hatásfokát. A naturális formában hozott döntések értékvetülete, akár torzít az árrendszer, akár nem, más gazdaságosságot mutat ki, mint a naturális-műszaki paramétereken alapuló számítás. A döntés ugyan kötelező volt a népgazdaságra és a vállalatra, de a végrehajtáshoz fűzött anyagi konzekvenciákat elvben a vállalatnak kellett viselnie (hiszen ez az önálló elszámolási rendszer veleje) vagy végső soron ─ ahogyan ez lenni szokott ─ az egész nemzetgazdaságnak. A halmozódó diszkrepanciák pedig krónikus vagy időről időre kiéleződő hiányhelyzetek kialakulásához, belső és külső egyensúlyarányok megbomlásához vezettek.
Mind az elvont formában folytatott gazdaságossági viták, mind az árvitában a társadalmi ráfordítások valóságos mértékéről konkretizálódó elképzelések ezért elkerülhetetlenül egyfajta ─ nemritkán absztrakt és spekulatív ─ gazdaságossági kritériumok, végső soron olyan gazdaságossági szemlélet kialakulásához vezettek (nemcsak nálunk, hanem más szocialista országokban is), amely megkérdőjelezte magának a döntéshozatalnak a rendjét, módját, majd célját és tartalmát is. Vagyis újra napirendre került az egész gazdálkodási rendszer, a gazdasági mechanizmus komplex felülvizsgálatának a szükségessége.
Magyarországon a hatvanas évek elején ez a folyamat ismét rendkívüli gyorsasággal zajlott le.