A hatvanas évek legelején is akadt ugyan olyan hazai szerző, aki két tanulmányában is hangsúlyozta a szocialista gazdaság termelési viszonyainak komplex kezelését (beleértve ebbe fejlesztésüket, sőt a komplex felülvizsgálatukat, a konkrét gazdálkodási rendszerek közötti választás alternatíváit is),^[17] de minthogy az akkori körülmények között ezt csak elvont filozofikus módon, mondhatni ezópusi nyelven tehette, az írásoknak érdemleges társadalmi visszhangjuk nem volt.

Alig két évvel később viszont nem is visszhangot keltett, hanem valóságos vihart kavart nyers szókimondásával Liska Tibor (1963) híres cikke. Liska Tibor vitairata forma szerint az ún. árvitához szólt hozzá, de nem valamiféle új „ártípust” javasolt, hanem magának a hatósági ártípus-megállapításnak, azaz az addigi árvitának az értelmetlenségét tette szóvá. Az összes árképzési séma ugyanis a hazai ráfordításokból (önköltségből) indult ki, azokat tekintette „társadalmilag szükségeseknek” olyan gazdaságban, amelynek léte, fejlődése a külkereskedelemtől, termékeinek világpiaci versenyképességétől függ. A magyar gazdaságpolitika ─ legalábbis szándékaiban, megnyilatkozásaiban ─ már az 1953. júniusi párthatározattal, az első Nagy Imre-kormány kormányprogramjával kezdődően elvetette az autark gazdaságfejlesztés önpusztító koncepcióját (más kérdés, hogy az azt felváltó „KGST-autark” fejlesztésnek, az importhelyettesítés priorizálásának a gazdaságpolitikai következményei súlyos teherként nehezedtek később a gazdasági növekedés új pályáját kereső magyar gazdaságpolitikára), de árpolitikájában ─ mint ezt elsőként Lista Tibor bizonyította ─ rendületlenül az autark fejlesztést támasztotta alá, s ezzel az elmaradottságot védelmezte, konzerválta. Liska tehát az egész szemlélet felülvizsgálatát követelte egy általános mechanizmusreform keretében.

Liska egyfelől ─ érvelésében, javaslataiban ─ megismételte az ötvenes évek reformelképzeléseit a tervutasításos rendszernek szabályozott piacgazdálkodáson alapuló rendszerrel való felváltásáról. Másfelől, e reform alapelveit, céljait illetően jóval túlment rajtuk, sőt több tekintetben jóval radikálisabb volt a hatvanas évek második felének megvalósított vagy meghirdetett reformkoncepcióinál is.

Miben állt javaslatainak és kritikájának ─ akkoriban hallatlan ─ merész újító volta?

─ Szerinte a szocialista gazdaságot nem a nemzeti határok közé bezárkózva, hanem a világpiacra orientálódva kell fejleszteni, mert különben elkerülhetetlenül lemaradunk a gazdaság korszerűsödésében, a műszaki fejlesztésben, a társadalmi termelékenység szintjében.

─ A világpiaci orientációnak a belső pénzügyi, árképzési és a többi értékmechanizmust is meg kell határoznia, amibe a valuta konvertibilitásának a szükségessége is beletartozik (tudomásunk szerint Magyarországon írásban ezt szintén Liska Tibor vetette fel először).

─ A reformnak egy következetes és konzisztens piacgazdálkodási modellt kell megteremtenie (noha ezt a fogalmat a szerző nem használta), amelyben a hatósági árképzést a kereslet-kínálathoz igazodó rugalmas árak váltanák fel, a világpiaci árak pedig nem egy új kalkulatív (fiktív) „árbázist” jelentenének, hanem valóságosan érvényesülnének a belföldi piacon. Liska ugyan nem fejtette részletesen ki, de több utalásból arra következtethetünk, hogy a szerző a beruházási tevékenységet, a beruházási források allokációját is az elérendő legnagyobb nyereség, a hosszú távú gazdaságosság kritériumának kívánta alárendelni, bevezetve a vállalatok versenyeztetését a tőkeforrások megszerzéséért. Szemlélete tehát markánsan különbözött mind az ötvenes években meg nem valósult, mind a hatvanas években megvalósult koncepcióktól egyaránt, s inkább a 10-20 évvel későbbi elképzelésekkel volt rokon.

Liska Tibor írásában természetesen jó néhány vitára ingerlő vagy kellően ki nem fejtett, nem eléggé bizonyított elképzelés, társadalomfilozófiai, gazdaságelméleti tétel is megtalálható volt. Gondolunk itt olyanokra, mint a minden állampolgárt megillető személyi pénzjáradék bevezetése, vagy annak eldöntése, hogy vajon a szocializmusban vagy a modern kapitalizmus körülményei között kell fejlettebbnek lennie a piacgazdálkodásnak („árubb áru”, „pénzebb pénz”) stb. A nagy vihart és a hivatalos megnyilvánulásokban egységesen elutasító, megbélyegző és ideológiailag „címkéző” állásfoglalásokat azonban nem a szerző eme „különcködései”, hanem írásának érdemi, pozitív mondanivalója váltotta ki. Ez a mondanivaló olyannyira szemben állt a megelőző 6-7 év hivatalos gazdaságpolitikai és ideológiai kurzusával, hogy tulajdonképpen a megválaszolandó kérdés: hogyan és miért láthatott egyáltalán napvilágot ez a tanulmány. Egy bizonyos: publikálása nem a véletlen műve, nem holmi szerkesztői feltűnéskeltési buzgalomnak, hanem hosszasan megfontolt, felsőbb szintről inspirált döntésnek volt az eredménye.^[18] Bármi is volt e döntés mögött, Liska Tibor cikke mindenesetre ama közmondásos fecskére emlékeztet, amely nem csinál ugyan nyarat, de jelzi az évszakváltás eljövetelét, ennek pedig 1963-ban már mindenképpen érlelődtek a külső és belső feltételei.

Ami a külső feltételeket illeti:

A hatvanas évek elején megváltozott mindenekelőtt a nemzetközi kommunista mozgalom uralkodó ideológiai vonulata. A döntő mozzanat e tekintetben a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1961 októberében megtartott XXII. kongresszusa volt, amely hitet tett az 1956. évi XX. kongresszus irányvonala mellett, immár nyilvánosan is feltárta és elítélte a sztálini korszak bűneit, egyben nyilvánvalóvá tette a Sztálin örököseként fellépő Mao Ce-tung ideológiai-politikai vonalával való szakítást.

Fontos változások indultak meg a közép- és kelet-európai szocialista országok belső gazdasági életében is. A korábbi gyors mennyiségi jellegű növekedés lelassulása, némely országban kifulladása (Csehszlovákia), a minőségi-hatékonysági követelmények nyomasztó szorítása több országban napirendre tűzte a működő gazdasági mechanizmus felülvizsgálatát. Elkezdődött ─ vagy némely országban hosszabb szünet után újraindult ─ a mechanizmusvita. Az első lökést Liberman (1962) harkovi professzornak a Pravdában megjelent cikke adta meg, amely példátlan belső és nemzetközi visszhangot keltett.^[19] A Szovjetunióban megindult a reformvita, különféle kísérletek kezdődtek el, s mindez összességében az 1965 szeptemberében elhatározott Koszigin-féle gazdaságirányítási reformhoz vezetett el. Az NDK-ban (Kelet-Németországban) a Liberman-cikknek különösen gyors és közvetlen hatása volt: ott már 1963 júliusában minisztertanácsi határozattal életbe lépett a NÖS (az új gazdasági rendszer). Ugyanebben az időben elkezdődtek a csehszlovákiai reform előkészületei is.

Ami a magyarországi belső feltételeket illeti, a legszembetűnőbbek a politikai konszolidáció eredményei voltak. A parasztságot kibékítette a rendszerrel a mindjárt 1956 után követett agrárpolitika, amelynek sikerült elérnie, hogy a kollektivizálás ─ a szocialista gazdaságok történetében egyedülállóan ─ nem járt a mezőgazdasági termelés visszaesésével. Igaz, ez nem csekély ─ előre be nem tervezett ─ állami támogatást igényelt, s a termelés fellendülése is még jó ideig váratott magára. (Viszont a későbbi reformnak köszönhetően, a magyar nagyüzemi mezőgazdaság eredményei aztán szintén egyedülállóknak bizonyultak a szocialista „táborban”.) A kiegyezést kereső politika feltétele volt a múlttal, a Rákosi-féle kurzussal való végleges szakítás is, amit megpecsételt ─ már jórészt szimbolikus jelentőséggel ─ az MSZMP Központi Bizottsága 1962. augusztus 14─16-i ülésének határozata a Rákosi─Gerő-féle csoportról és a pártból való kizárásukról. A politikai konszolidáció jele volt s egyben a nemzeti megbékélést szolgálta az 1963. márciusi általános amnesztia is, amelynek nyomán visszanyerte szabadságát az 1956-os felkelés csaknem összes bebörtönzött résztvevője.

Gazdasági téren a sikerek nem voltak ennyire egyértelműek. Igaz, a mezőgazdaság kollektivizálása mellett is sikerült 1961─1964-ben fenntartani a nemzeti jövedelem gyors, évi 5-6 százalékos növekedési ütemét, de ez csak a belső és külső egyensúlyhiány fokozódó halmozódása mellett mehetett végbe. A gyors növekedés ugyanis hagyományos módon ─ több beruházással, több munkaerő bevonásával ─, a hagyományos tervutasításos rendszer mennyiségi növekedést preferáló szellemében és módszerével történt. Ennek következtében ─ úgyszintén hagyományosan ─ évről évre elmaradt a termelékenységi, hatékonyságjavítási előirányzatok teljesülése. Ezt csak az erőforrásoknak más területekről ─ az infrastruktúra fejlesztése, az életkörülmények javítása elől ─ való elvonásával, no és természetesen külső források igénybevételével ─ az országnak a nyugati bankokkal szemben fokozódó eladósodásával ─ lehetett ellensúlyozni.^[20] Magyarországon is ─ más szocialista országokhoz hasonlóan ─ a gazdaságvezetés előtt, legalábbis annak legfelső szintjén, egyre világosabbá kezdett válni, hogy a gazdaságfejlesztés addig követett útján s a gazdaságirányítás 1956 után is alkalmazott módján változtatni kell.

Magyarország történelmi fejlődésének sajátossága azonban, hogy a nemzetközi feltételekben bekövetkezett változások, a belső társadalmi és politikai konszolidáció sikerei és a gazdaságirányítás felülvizsgálatának sürgető igényei úgyszólván nyomtalanul, észrevétlenül maradtak az 1957-ben felülkerekedett ideológiai kurzus, az ideológiai és propagandaszféra, valamint az őket irányító apparátusok számára. Mi sem mutatta jobban ezt a furcsa diszkrepanciát, mint az az ideológiai tanácskozás, amelyet 1963 decemberében (!) hívtak össze, hogy a magyar közgazdaságtudományt az elavult nézetek és dogmák „eszmei tisztaságának” megőrzésére ösztökéljék. A tanácskozás kijelölt előadója, Háy László már beszámolójának legelején leplezetlen nyíltsággal figyelmeztette a gazdasági élet és a tudományos kutatás legkülönbözőbb területeiről összehívott nagyszámú közgazdászt: „Az 1957─1958-as évek harcai politikát és ideológiát vittek a tudományos művek megítélésének szempontjaiba, ... akkori mondanivalónk ma sem vesztette érvényét, jelentőséggel bír a jövő számára is, ... ma is az egyik legnagyobb veszély az, hogy a közgazdaságtudományból mesterségesen kilúgozzák a politikát és az ideológiát.” [ Háy (1964) 137. o.] A közgazdaságtudomány „politikátlanságának”, a „pártosság mellőzésének”, a polgári közgazdaságtan előtti „hajbókolás” vádját emelte éppen a magyar közgazdasági kutatás két legeredményesebb területe, a matematikai módszerek alkalmazása és a gazdasági empíria, a gazdaság valóságos működésének a vizsgálatával szemben.

Viszont nyilvánosan először ezen a tanácskozáson a meghirdetett „eszmei offenzíva” helyett mély defenzívába szorultak a gazdasági-politikai-nemzetközi változásokat ignoráló ideológiai purifikátorok; itt derült ki, hogy a magyar politikai és gazdaságvezetés más irányban keresi a kibontakozás útját. Az MSZMP KB tudományos és kulturális osztálya, valamint az agitációs és propaganda osztálya által összehívott tanácskozáson ugyanis Nyers Rezső, a gazdaságpolitikai kérdésekért felelős központi bizottsági titkár elnökölt. Nyers ─ aki funkciójába egy évvel korábban került ─ itt igen világosan határolta el a pártvezetés álláspontját az 1957-ben kialakított ideológiai sündisznóállás védelmezésétől. Szavaiból azonban nemcsak a megkövesedett ideológiai irányvonaltól való elhatárolódás szándéka derült ki, hanem ennél valamivel több is: a gazdasági mechanizmus továbbfejlesztésén való konkrét munkálkodás megindulása. Azóta nyilvánosságra került, hogy Nyers már 1963-ban (tehát az ideológiai pártaktívát megelőzően) egy személyes informális tanácsadó testületet, „agytrösztöt” hozott létre elméleti és gyakorlati szakemberekből, amelynek megbeszélésein már akkor formálódott, alakult egy radikális gazdasági reform terve. [Vö. Berend (1983) 452. o.]

Nyers Rezső arra kérte az „agytröszt” tagjait, írják le, hogy egyéni véleményük szerint mit kell tenni a magyar gazdaságban. Így tudjuk, hogy összesen nyolc írásmű érkezett be 1964 második és 1965 első felében. Szerzőik (a megírás sorrendjében) Kopátsy Sándor, a Pénzügykutató Intézet igazgatóhelyettese; Wilcsek Jenő, ugyanazon intézet igazgatója; Péter György, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke és Zala Júlia, a Központi Statisztikai Hivatal főosztályvezetője; Turánszky Miklós, az Országos Tervhivatal szakértője; Vajda Imre, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi tanszékének vezetője; Hont János, földművelésügyi miniszterhelyettes; Erdei Ferenc, az Agrárgazdasági Kutató Intézet igazgatója és Bognár József, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének igazgatója voltak. Érdemes felfigyelni arra, hogy a pártvezetés a hatvanas évek közepén ugyanazt az összetételi mintát követte, mint az 1957-es Varga-féle Közgazdasági Bizottság felállításakor. Csaknem minden felkért személy közreműködött a Varga-bizottság munkálataiban és az 1945─1947-es időszakban a koalíciós kormányokat alkotó különböző pártok tagja volt. így ismét betartották a „népfrontpolitika” elvét az egypárti politikai rendszer keretei között.

Nem minden tanulmány volt érdekes. Némelyik nagyrészt a Varga-bizottság ajánlásait ismételte el vagy azt, amit a szerzők már másutt publikáltak. Talán leginkább azok a gondolatok voltak figyelemre méltók, amelyeket az agrárgazdasági szakemberek fejtettek ki. Hont János és Erdei Ferenc nem egyszerűen a szövetkezeti szektor állami szektorral való „egyenjogúsításának” szükségességéről írtak, hanem arról is, hogy a termelőszövetkezetek olyan előnyökkel rendelkeznek az állami formával szemben (a dolgozók közvetlen jövedelemérdekeltsége, rugalmasság és alkalmazkodóképesség stb.), amelyek miatt célszerű lenne ezeket az intézményi formákat, megoldásokat a gazdaság más területeire is átültetni. Szokatlan volt Erdei (1986) ama véleménye is, hogy külön kellene választani az állam közhatalmi-hatósági szerepkörét a tulajdonosi rendelkezési jogától. Szerinte meg kellett volna szüntetni a minisztériumok közvetlen igazgatási és érdekképviseleti szerepét is, hogy betölthessék a valódi feladatukat, a gazdaságpolitika alakítását. Érdekes, hogy Erdei még azt is javasolta, hogy az igazgatási szervek mellett szakértői és képviseleti testületek alakuljanak, amelyek „mint független és az össznépi tulajdon képviseletében eljáró szervek véleményezzék az illető vállalatcsoport tevékenységét”. Ezek a gondolatok vagy csak elsatnyult formában kaptak helyet, vagy teljesen elsikkadtak a hatvanas években kidolgozott reform alapelveiben.

Az 1963. decemberi ideológiai tanácskozás volt az utolsó komoly és nyilvános kísérlet arra, hogy érdemi viták helyett pusztán ideológiai-politikai alapon állják el a gazdasági reform útját. Utána ugyanis megkezdődött ─ a pártvezetés kezdeményezésére és közvetlen irányításával ─ a reform tényleges előkészítése. Erre az MSZMP KB Államgazdasági Bizottsága 1964. július 21-én hozott határozatot, amelyet a Központi Bizottság 1964. decemberi ülése is elfogadott. Ezután a reform kialakítandó koncepciója körüli belső és publikus viták már érdemi kérdésekről folytak, az ideológiai dogmákra való hivatkozást már nemigen használtak érvként ezekben a vitákban. (Ez a fajta érvelésmód azután a hetvenes évek elején bukkant fel újra a magyar tudományos és közéletben.)