Mint ez a második világháború óta eltelt évtizedekben nemegyszer megesett, a kelet-közép-európai országok sorsában egy, a régión kívül történt esemény hozott fordulatot. A diktátor halálával a sztálinista lidércnyomás is enyhülni kezdett. A szovjetunióbeli belpolitikai változásokat rövidesen kül- és gazdaságpolitikai kurzusváltás követte. A Szovjetunióban ezt az emberek „olvadásnak” nevezték (Ilja Ehrenburg író akkoriban nagy feltűnést keltett kisregényének címe nyomán).^[5] Magyarországon a hivatalos szóhasználatban egy idő után az „új szakasz” megjelölés váltotta fel az eredetileg használt „új kormányprogram” elnevezést. A szóhasználat változása nem volt véletlen, jelentése volt.

A magyarázat arra a szokatlan módra nyúlik vissza, ahogyan az ország életében beállott fontos változásokat a mit sem sejtő lakosság tudomására hozták. 1953. július 4-én ült össze a másfél hónappal korábban megtartott (egypárti) választások után az új országgyűlés. Ezen a megnyitó ülésen vált ismeretessé, hogy a mindenható pártvezért, Rákosi Mátyást miniszterelnöki posztján a pártvezetés másodvonalába tartozó politikus, Nagy Imre váltja fel. És Nagy Imre volt az, aki bemutatkozó beszédében radikális változások programját jelentette be. Az új kormányfő az ipari autarkiára törekvő gazdaságpolitika felülvizsgálatát, a lakossági szükségletek nagyobb mérvű kielégítését, a magánvállalkozás támogatását ígérte meg; bejelentette a jobb módú parasztgazdákkal szembeni diszkriminatív intézkedések (az ún. kuláklisták) megszüntetését, a termelőszövetkezetek szabad elhagyásának, sőt feloszlásának az engedélyezését, az internálótáborok és a kitelepítés intézményes megszüntetését és más, hasonló irányú lépéseket. Az csak később derült ki, hogy Nagy Imre a párt Központi Vezetőségének 1953. június 27─28-i ülésén hozott titkos határozat főbb pontjait hozta ily módon az ország tudomására. Mivel a határozat súlyosan elmarasztaló volt a megelőző időszak egész politikájával szemben, és személy szerint is élesen elítélte az akkori csúcsvezetés tagjainak tevékenységét, a Központi Vezetőség elhatározta, hogy szövegét nem hozza nyilvánosságra. S ami meglepő, de tény: a szöveget több mint harminc évig titokban tartották, pedig azok között, akik fogalmazták és elfogadták, a szó szoros értelmében élethalálharc dúlt, amelynek végső kimenetele köztudott. A nyilvánosság csak a nyolcvanas évek második felében ismerhette meg a nevezetes párthatározat szövegét [ Propagandista (1986)]. Rákosi és sztálinista hívei, valamint Nagy Imre reformer irányzata között azonnal kitört a hatalmi harc, s ebből következett, hogy az „új kormányprogram” elnevezést a semlegesen hangzó „új szakasszal” kellett felcserélni.

Ami viszont nem derült ki egyhamar, az az a körülmény volt, hogy a magyar vezetés nem jószántából cselekedett, hanem Moszkvából kapott utasítást hajtott végre. Mind a vezetésbeli személyi változásokat, mind a politika revízióját a kremlbeli főnökség határozta meg a magyar vezetőkkel 1953. június 13-14-én^[6] Moszkvában megtartott tárgyalásain.

A történelem alakításának szeszélyes, nemritkán faramuci, sőt visszatetsző módja nem homályosíthatja el az 1953. júniusi döntések igazi jelentőségét. Ezek valóban új szakaszt nyitottak a magyar társadalom életében, megújulást hirdetve és hozva a politikai, gazdasági, kulturális, tudományos tevékenység csaknem minden területén. Különösen nagy volt a jelentőségük a közgazdászok számára, hiszen a hivatalos állásfoglalás az ország gazdasági fejlődésének égető kérdéseire fordította a fő figyelmet, elítélve a gazdaságpolitikában érvényesülő voluntarizmust, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását, az ország adottságaival nem számoló iparosítási kurzus irreális célkitűzéseit, a lakosság életszínvonalának csökkentését. A hangsúly természetesen a politikai és a gazdaságpolitikai hibák és torzítások „kijavításán” volt. De napirendre került a tervgazdálkodás módszereinek az ésszerűsítése, a túlzott centralizáció megszüntetése, az adminisztratív módszereknek anyagi ösztönzéssel, személyes érdekeltséggel való felváltása is.

E kérdések rendszeres elemzésének elősegítése végett (amely csakhamar rendszerelemzésbe csapott át) a Nagy-kormány nekilátott a közgazdasági kutatás és szakmai diskurzus intézményeinek a helyreállításához. 1954 végén létrehozták a Magyar Tudományos Akadémia új (voltaképpen második) Közgazdaságtudományi Intézetét. Valamivel korábban, októberben megjelent a hagyományos közgazdaságtudományi folyóirat, a Közgazdasági Szemle (új folyamának) első száma. A régi folyóiratnak csupán címét tartotta meg, mert meghirdetett célja szerint a marxista közgazdaságtan folyóirata kívánt lenni. Mind az intézet, mind a folyóirat központi helyet foglalt el a hazai közgazdaságtudományi életben, különösen az ötvenes-hatvanas években.

1954 végén már megjelentek az első olyan elemzések, amelyek nem az ideálisan elképzelt, hanem a valóságban működő tervgazdaság objektív, tudományos vizsgálatának tekinthetők. Már a Közgazdasági Szemle első száma olyan tanulmányt közölt, amely a szovjet típusú tervgazdaság fájó pontjáról szólt. Liska Tibor─Máriás Antal szerzőpáros a gyenge világpiaci versenyképességét és külkereskedelmének alacsony fokú gazdaságosságát vizsgálta. Az erősen külkereskedelem-függő magyar gazdaság számára ez mindmáig létfontosságú probléma. Liska és Máriás a gazdasági autarkia okozta veszteségeket és annak káros következményeit mutatták be, hogy a belföldi árrendszer a külpiaci áraktól függetlenül, tőlük elszigetelve működött. [ Liska─Máriás (1954).]^[7] Mind az ő tanulmányuk, mind két másik publikáció ─ Balázsy Sándoré (1954) a Többtermelés novemberi és Péter Györgyé (1954) a Közgazdasági Szemle decemberi számában igen fontos kérdést vetett fel. Ez a kérdés az akkor létező gazdasági rendszer működési módjának a racionalitása volt. Később ezt nálunk a gazdasági mechanizmus problémájának nevezték.

Noha a társadalomtudományokban nincs különösebb jelentősége egy-egy írásmű megjelenési időpontjának, hiszen a tudományos értéket, a kutatási eredmény színvonalát nem az időbeli prioritás határozza meg, érdemes felfigyelni az időpontra: 1954 októbere, novembere és decembere. Ugyanis a hasonló irányú és szellemű elemzések, javaslatok a többi szocialista országban (mindenekelőtt a lengyel, az NDK-beli, a szovjet közgazdászok írásai) csak 1955-ben kezdtek napvilágot látni. A néhány hónapos különbség mindössze azt jelzi, hogy a meginduló mechanizmusvita Magyarországon hazai tőről sarjadt, a hazai valóságban gyökerezett. Eltérően a közgazdasági elmélettörténet sok korábbi vagy későbbi szakaszától, a mechanizmusprobléma megjelenése a magyar szakirodalomban nem kívülről kapta az inspirációt, nem külföldi példákat követett, hanem a hazai társadalmi és gazdasági feszültségek, ellentmondások megoldásának közvetlen igénye szülte. Minden jel szerint a „gazdasági mechanizmus” kifejezést is írásban először a Nagy Imre-kormány számára dolgozó szakértők (Fekete Ferenc, Kopátsy Sándor, Móré András) használták egy gazdaságpolitikai programtervezetben 1954 vége felé.^[8]