Az 1968. évi reform eredményeként létrejött új gazdasági mechanizmus elemzői egyetértenek abban, hogy a tervutasításos rendszer megszüntetése nem vezetett a valóságos piacgazdaság valamilyen formájának kialakulásához.^[23] A több mint két évtizedig működött magyar gazdasági mechanizmus története leginkább azt igazolja, hogy Magyarországon a központi tervgazdálkodásnak egy új, harmadik válfaja (ha úgy tetszik, modellje) jött létre az addig ismert központi tervutasításos (szovjet) és az önigazgatási (jugoszláv) típusú gazdálkodási rendszerek mellett. Ez indirekt módon, mindenekelőtt pénzügyi szabályozókkal irányított központi tervgazdaság volt. Ez az eredmény részben szándékolt cselekvésnek, részben tudatosan vállalt kompromisszumoknak, részben lényeges tényezők tévesnek bizonyult mellőzésének és elhanyagolásának, részben előre nem látott vagy nem látható nemzetközi és belgazdasági fejleményeknek az eredőjeként alakult ki.

Vizsgáljuk meg e fejlemények azon részét, amelyek koncepcionális okokra , tehát az 1966-os reformkoncepció által tudatosan vállalt vagy mellőzött célkitűzésekre vezethetők vissza! Kezdjük azokkal, amelyeket joggal ─ és nemzetközileg elismerten ─ tekinthetünk az 1968-as reform nagy újításának, vívmányának, pozitív eredményének!

1. Megvalósult a központi szervek volumen- és választéki előírásai, tervutasításai nélküli tervgazdálkodás. A nehézkes és költséges tervlebontásos rendszer megszűntével racionálisabb, egyszerűbb lett a központi elképzelések keresztülvitele. Friss Istvánnak, a magyar tervgazdálkodás és gazdaságpolitika több mint három évtizeden át vezető szerepet játszó „nagy öregjének” teljes mértékben igaza volt, hogy a reform tízéves mérlegét megvonó utolsó tanulmányában [ Friss (1978)] ezt tekintette a magyar reform differentia specificájának , a többi kelet-európai országban bevezetett reformoktól megkülönböztető jegyének. Ami az ötvenes évek közepe óta a szocialista országok reformer közgazdászai számára csak elméleti feltevés, hipotézis volt, az Magyarországon realizálódott ─ minden pozitívumával és negatívumával együtt.

2. A másik tartósnak bizonyult eredmény a termelőeszköz-kereskedelemre való áttérés volt a korábbi naturális gép- és anyagkiutalásos, keretlebontásos és egyéb formájú naturálisan kötött forgalmazás helyett. A fogyasztási és termelési javak egyfajta piaca jött létre. Ez teremtette meg ugyanis a vállalati önállóság alapját, amely egyébként más szocialista országok reformjainak is fontos célja volt. De e feltétel ─ azaz a szabad és közvetlen vállalatközi szerződéses kapcsolatok, a vevők és eladók közötti választás, a vállalati pénzek szabad elköltésének lehetősége ─ nélkül a vállalati önállóság, nyereségérdekeltség és kezdeményezés követelménye nem lehetett több tiszteletre méltó óhajnál. A naturális formában előírt tervfeladatokat felváltó pénzügyi mutatók magukkal hozták a pénzben, költségekben és elérhető haszonban való gondolkodást (még ha az utóbbiak nagysága központilag manipulált is volt). A vállalatok és vezetőik, bár korlátolt, de valóságos önállóságot kaptak, más szóval központi utasítások végrehajtóiból döntéshozókká váltak, hiszen az indirekt irányítás lényege éppen az ő döntéseik befolyásolása, manipulálása volt. Ezáltal az indirekt irányítási rendszer elvben jó iskolának, közbeeső ─ talán elengedhetetlen ─ tanulási szakasznak bizonyult a valóságos piacgazdálkodáshoz vezető átmenetben.

3. Elismerést nyert ─ s a kitérők és visszalépések ellenére jórészt megvalósult ─ a gazdaság többszektorúsága, pluralizmusa . Az állami, a szövetkezeti, az ipari és a kereskedelmi vállalatok, az egyéni kisgazdaságok, a magánkisipar stb. egyenjogúságát nemcsak elvben fogadták el, hanem a gyakorlatban is érvényesítették. 1966-ban az előrelépés mindenekelőtt és hangsúlyozottan az állami és a szövetkezeti tulajdonforma egyenjogúsításában történt meg. Mi több: az 1966-os reformkoncepció nem egyszerűen az állami tulajdonforma felsőbbrendűségéről mondott le az egyenjogúság javára, hanem tudatosan arra törekedett, hogy a szövetkezeti szektorban jól bevált üzemszervezési, gazdálkodási, vállalkozási formákat az állami tulajdonú vállalatokban is hasznosítsák. Később, már inkább a nyolcvanas években, az egyenjogúsítás nyíltan vagy hallgatólagosan (az ún. második gazdaság formájában) a magánvállalkozási szféra kiterjedéséhez vezetett el. Az utóbbit a hatalom hol tiltotta, hol tolerálta, hol támogatta. Ez a kétértelmű, „húzd meg─ereszd meg” viszony már benne rejlett a reformkoncepcióban, amely a központi tervgazdálkodás megőrzését a piacorientált vagy piacszerű gazdasági formák fejlődésével kívánta összeegyeztetni. A Kádár-rendszer reformpolitikájában végső soron „a kecske és a káposzta” problémáját akarta valamiképpen megoldani.

4. Legkevésbé következetesen (befolyásolhatatlan világpiaci fejlemények és téves hazai gazdaságpolitikai vonalvezetés miatt) valósult meg az 1966-os koncepció másik fontos törekvése a külső és a belső piac összekapcsolására , a belföldi termelést a külpiacoktól elválasztó válaszfal lebontására. Mégis, az 1968 utáni gyakorlat a reformkoncepció ez irányú megvalósulása útján indult el, és sok mindent el is ért e téren: az egységes devizaszorzók, illetve később valutaárfolyamok bevezetését; a bel- és külpiaci beszerzés, illetve eladás közötti választás (még ha gyakran csak elvi) lehetőségének megteremtését; a külkereskedelmi jogok megadását belföldi termelő és forgalmazó vállalatoknak, szövetkezeteknek; a világpiaci árak fokozatos érvényesítését a belföldi árképzésben stb. Mindezek ─ bár igen lassan és távolról sem elegendő mértékben ─ a hazai termelők külpiaci tájékozódásának, érdekeltségének kialakulásához, erősödéséhez vezettek.

Vajon az 1968-as reform fogyatékosságai, gyenge oldalai közül mi az, ami már az 1966-os koncepció kialakítására vezethető vissza?

1. A reform ─ mint azt az 1966. májusi párthatározat címében is kimondta ─ a „gazdasági mechanizmus reformja” volt. Vagyis szigorúan a gazdaság szférájára korlátozódott, de azon belül sem járt együtt a gazdaságpolitika céljainak, a fejlesztési stratégiának a felülvizsgálatával. Éppen ellenkezőleg, a párt- és állami vezetés szinte axiómának, azaz vitán felülinek tekintette azt a tételt, hogy a gazdaságpolitika helyes, csak a célok megvalósítására szolgáló eszközökön, módszereken (a mechanizmuson) kell javítani. Holott ez a gazdaságpolitika a „KGST-autarkia” megvalósítását, azaz a KGST-piac igényeinek kielégítését tartotta az ún. második iparosítási hullám stratégiai céljának. Nem a világpiaci versenynek kitett, korszerű, műszakilag szüntelenül fejlesztendő termékek gyártása volt a tulajdonképpeni cél, hanem a nagy volumenű, hosszú időre változatlan összetételű vagy konstrukciójú, nem túl szigorú minőségi igényeknek megfelelő termékek mennyiségének a növelése. Ezt szolgálták a hetvenes évek állami költségvetésből finanszírozott nagyszabású központi fejlesztési programjai is. Ennek a gazdaságpolitikának viszont éppen az indirekt gazdaságirányítási rendszer volt az adekvát gazdasági mechanizmusa, de semmi esetre sem az önszabályozó piac.

2. Az 1966-os koncepció is a beruházási döntések meghozatalát és finanszírozásukat túlnyomórészt a központi állami szervek hatáskörében hagyta meg. Lényegében változatlanul vette át az 1956/57-es elképzelések egyik pontját a beruházások szükségszerű centralizációjáról a szocialista gazdaságban. Ez alá csak elméleti bázist adott a hatvanas évek elején Brus (1967) lengyel közgazdász elmélete a szocialista gazdaság két, centralizált és decentralizált modelljéről. Brusnak a hatvanas években Magyarországon ismertté vált írásai egyébként kiváló elméleti muníciót nyújtottak a magyar reformereknek a piacellenes elméleti dogmák és előítéletek leküzdésében. Miközben azonban nálunk átvették a decentralizált mechanizmus előnyei mellett szóló érvelést, magukévá tették ama tételét is, hogy az egyszerű újratermelést a vállalatokra kell bízni, míg a bővített újratermelés ebben a modellben is az állam hatáskörébe kell hogy tartozzék. Az 1966-os Irányelvek nem mondták ugyan ki kerek perec az egyszerű és a bővített újratermelés különválasztását, de ez derül ki abból, hogy miután a nagy egyedi beruházásokat eleve a költségvetési finanszírozás körébe utalták, a többire vonatkozóan az Irányelvek a következőket tartalmazták: „Szinttartó és kisebb fejlesztő beruházásaikat a vállalatok maguk fogják meghatározni és saját eszközeikből (amortizáció, nyereség egy része) finanszírozni. A beruházások jelentős része viszont vállalati nyereségből visszafizetendő bankhitelből fog történni olyképpen, hogy a bank által nyújtandó beruházási hitelek globális összegét s ennek ágazati (részben célok közötti) megoszlását nagy vonalakban a népgazdasági terv határozza meg...” [Az MSZMP KB irányelvei... (1968) 312. o.]. A reform tehát kiterjesztette a vállalati beruházások visszterhességét, de mivel a róluk szóló döntést, az eszközök allokációját hagyományos módon a népgazdasági tervre bízta, a hiteleknek célok (és nemritkán címzettek) szerinti „pántlikázása”, a különféle „népgazdasági érdekből” nyújtott kedvezmények a gyakorlatban a visszterhesség követelményét formálissá tették. Ilyen körülmények között a vállalatok „beruházási éhsége” nem csillapult, s az egész beruházási tevékenység hatékonysága, az állóeszköz-gazdálkodás eredményessége nemigen különbözött a hagyományos tervutasításos rendszerben megszokottól. De miért is különbözött volna? Hiszen a gazdasági tevékenység e szektorának intézményes rendszerét, döntéshozási folyamatait az 1968-as reform lényegében alig érintette.

3. A reform nem kívánt hozzányúlni a gazdasági és politikai intézményrendszerhez, a társadalom hatalmi struktúrájához sem , bár némileg változtatni kívánt a hatalomgyakorlás módján. A reform nyomán megoldatlanul maradt vagy keletkezett kérdések közül a szakirodalom akkoriban leginkább a szűken vett gazdasági intézményrendszer összefüggéseit tárgyalta. A hazai elemzők bőven foglalkoztak azzal, milyen ellentmondások, milyen visszahúzó hatás származott abból, hogy a gazdasági döntéshozási autonómiával felruházott állami vállalatok továbbra is az állami gazdaságirányítási hierarchia részei, pontosabban alsó láncszemei maradtak. Azzal azonban csak később ─ jórészt a nyolcvanas évek elején elindított gazdasági intézményrendszeri változásokkal összefüggésben ─ kezdett foglalkozni a szakirodalom, hogy a reform nem érintette a párt és az állam közötti munkamegosztást, pontosabban a munkamegosztás hiányát, nem szüntette meg a politikai és a gazdasági szféra egybeolvadását, a döntéshozás gazdasági kritériumainak felcserélését politikaiakkal (és viszont). Érintetlen maradt a pártállam hatalmi struktúrája is.

Pető Iván (1987) helyesen mutatja be, hogy a reformról 1966-ban hozott döntés lényegében csak a pártmunka stílusát és formáit illetően hangoztatott kívánalmakat, mert a pártirányítás mindenre kiterjedő szerepén nem kívánt változtatni. A vezetés különös gondot fordított arra, hogy mind a reform lefolyása, mind a megreformált gazdaság működése a pártszervek irányítása és ellenőrzése alatt maradjon. Ezért nem szükséges külön okokat keresni annak indoklására, miért nem kapott további impulzusokat a reform első „lépcsőjében” kialakított indirekt irányítási rendszer átlendítése a valóságos piacgazdálkodás valamilyen formájává (a szabályozottat is beleértve). A piaci ellenőrzés ugyanis már nem egyeztethető össze a pártellenőrzéssel, legalábbis nem úgy, ahogyan azt az 1966-os párthatározat elgondolta.

4. A reform lefékezésének másik beépített „garanciája” a hivatalos ideológia változatlansága volt, amely átörökítette a reform utáni időszakba is a szocialista társadalomról és gazdaságról Sztálin által kanonizált felfogást. A magyar reform jó néhány elméleti újítását (a szocialista gazdaság többféle modelljének, a tulajdonformák pluralitásának és egyenjogúságának, a szocialista gazdaság árutermelő természetének, a vállalat állammal szembeni önállóságának stb. az elismerését) a hivatalos ideológia nem adoptálta. A reform kidolgozásával vette kezdetét az az állapot, amelyet régebbi írásunkban „két malomban őrlésnek” neveztük^[24]: a gazdaságirányítás a felismert szükségszerűségek útján haladt, míg az ideológia a maga hatalmas propagandaapparátusával a szocializmusnak olyan eszmeképét igyekezett fenntartani, amely egyre távolabbra állt a valós problémák megoldásától.

Ez az állapot nem spontán módon, valamiféle agitpropos mulasztás vagy inercia következtében jött létre. A Kádár-rendszert több mint harmincéves fennállása alatt alapvetően a stabilitásra törekvés jellemezte, csak kivételesen vállalta a folyamatosság részleges megtörését, ha pedig erre kényszerült, ezt mindenkor a bevált irányvonal kisebb korrekciójaként interpretálta.^[25] A reform kidolgozása is a nyilvánosság kizárásával történt, maga a radikális változtatás szándéka is jó ideig rejtve maradt a közvélemény előtt. Az ideológiának, a propagandának mindig is a folyamatosság, a kontinuitás, az addig követett politika helyességének és töretlenségének az igazolása volt a feladata. Ez magyarázza meg például azt a ma már érthetetlen tényt, hogy mind a hatvanas, mind a hetvenes években nyilvánosan mélyen hallgattak arról, hogy az 1968-as reform lényegében az 1956─1957-ben megfogalmazott elképzeléseket valósította meg, illetve később arról, hogy ezeket az elképzeléseket 1957 után „revizionistának” bélyegezték. A kényes kérdéseket ugyanis elsősorban presztízsokokból mindig gondosan kerülték, de azért is, nehogy irritálják a szovjeteket.