A szocializmusbeli magángazdaság magyarországi környezetének a következő tulajdonságaira hívjuk fel a figyelmet.

1. A szocializmusnak a magángazdaság kérlelhetetlen felszámolására törekvő klasszikus szakasza (Sztálin halála) után „a bürokrácia (…) ambivalens magatartást tanúsít a magánszektor iránt. Hol bíztatja és segíti, hol letöri bizakodását és hátráltatja a tevékenységét. Ez az ambivalencia kifejeződhet abban, hogy a bürokrácia egyik ága támogatást nyújt, míg a másik akadályokat görget a magánszektor elé. Vagy pedig abban, hogy az időben egymást váltogatják a magánszektor szempontjából kedvező és kedvezőtlen hullámok.” ( Kornai [1993] 472. o., kiemelés tőlem – L. M. )

A bürokrácia azért segíti a magánszektor fejlődését , „mert azt reméli, hogy a magántermelés javítani fogja a lakosság ellátását és csökkenteni a hiányt. Emellett levezeti a társadalmi feszültség egy részét: a legaktívabb, leginkább kezdeményező emberek számottevő része elfoglalja magát gazdasági tevékenységgel, vállalkozásba kezd. Ettől elégedettebbé is válnak, ráadásul kevésbé figyelnek oda a politikai ügyekre. Minél világosabban megértik a bürokrácia köreiben ezeket az összefüggéseket, annál következetesebbek a magánszektor engedélyezésére vonatkozó rendszabályok.” (Uo. 457. o.)

Az ambivalencia másik oldaláról így ír Kornai János: „Az ellenérzés egyik magyarázata az ideológiában keresendő. A másik magyarázat hatalmi megfontolásokkal függ össze. Az állami vállalat és a kváziállami szövetkezet vezetése szerves része a bürokratikus hierarchiának; a bürokrácia saját embere az igazgató vagy a szövetkezeti elnök. Azt is mondhatnánk, hogy a bürokrácia belülről kormányozza a köztulajdonú szektort. Ezzel szemben csak kívülről tudja korlátozni a magánszektor tevékenységét és jövedelmét.” (Uo. 472. o.)

2. A szocializmusban a helyi és a központi hatalom a magángazdaságot támogató, majd vele szemben ellenséges időszakai váltogatták egymást. Egyszer a politikai feszültségek enyhítése volt a támogatás célja (1953), máskor politikai és gazdasági szempontok együttese hozott szemléleti változást (1957), esetleg átfogó gazdasági reform mellékhatásaként került sor a magánvállalkozás korlátainak enyhítésére (1968). A szigorítást többnyire politikai irányváltások magyarázták (1955-ben vagy 1971–1972-ben), de a magánszektor erőteljes korlátozásában a gazdasági növekedés gyorsításának szándéka is szerepet játszott (1958).

A szocializmusbeli magángazdaság története némi szabályosságot mutat az állami magatartás váltakozásaiban. A gazdasági növekedés lassulása kedvezett a reformoknak, ekkor többnyire enyhültek a magánszektorral szembeni tiltások és megszorítások is. Ez a laza szabályosság azonban korántsem volt olyan jellegű, hogy a fordulatok időpontját vagy – ami ugyanaz – a kedvezések és a korlátozások időszakainak hosszát (a piacgazdaságokból ismert üzleti ciklus mintájára) megbízhatóan becsülni lehessen. Csak utólag derült ki, hogy mikor és hányszor változott a „vonal”, a központi vagy a helyi gazdaságpolitika. A szocializmusbeli vállalkozók elsősorban a szabályozási környezet változékonyságában, kiszámíthatatlanságában lehettek biztosak.

3. A magánvállalkozásokkal szemben ellenséges szakaszokban sem vontak vissza minden támogató, engedő intézkedést, ezért egyre nőtt a „reformok maradéka” ( Seleny [1991]). Az ötvenes évek államosító időszakát túlélte a magánkisipar és kiskereskedelem egy része. Számos kisiparos, kiskereskedő vagy szerződéses gebines üzemegység a kollektivizálás alatt és után is működött. A háztáji gazdaságok, sőt melléküzemek is átvészelték a hetvenes évek szigorú korlátozásait. A reformok maradékának a növekedése erősítette a vállalkozási kedvet, a vállalkozók bizalmát.

4. A reformerek elsősorban nem a hagyományos magántulajdont (legális kisipar, kiskereskedelem, magánparaszti gazdaság) erősítették, hanem figyelemre méltó alkotókészséggel az állami-szövetkezeti tulajdont és a magánkezdeményezést kombináló kevert formákat vezettek be és propagáltak. A bérleti rendszer és az alkalmazotti függés e kombinációi – fontos szervezeti innovációk – gyorsan terjedtek, hamar népszerűvé váltak. A meghatározott időre szóló bérleti szerződések azonban a hosszú távú érdekeltség ellen ható üzletpolitikával, piaci és a beruházási döntésekkel jártak együtt.

5. A legkedvezőbb időszakokban, az átfogó, radikális reformok tetőpontján, még a legradikálisabb reformere k sem vonták vissza vagy kérdőjelezték meg a kommunisták eredeti tervét, a köztulajdon túlsúlyán alapuló, központilag irányított gazdaságot és társadalmat.

Szervezeti és irányítási újításaikat úgy próbálták elfogadtatni a politikai vezetéssel, a tömegtájékoztatás irányítóival, hogy hangsúlyozták a magángazdaságnak tett „engedmények” ideiglenességét , a magánszektor kiegészítő, kisegítő, az állami-szövetkezeti szektor túlsúlyát nem veszélyeztető jellegét. Még a röviddel a rendszer összeomlása előtt készült ellenzéki és fél ellenzéki röpiratok ( Társadalmi szerződés [1987], Fordulat és reform [1987]) is az állami-szövetkezeti szektor túlsúlyával számoltak ( Lengyel L . [1987], [1989]).

A fejlett piacgazdaságok kisvállalkozói szektorának elemzésekor alighanem értelmetlen a bürokratáknak a magángazdasággal kapcsolatos ambivalens viselkedéséről, a tulajdoni viszonyok kiszámíthatatlan változásairól, a vegyes formák elterjedéséről, a köztulajdon dominanciájáról vagy a magángazdaságnak tett engedmények ideiglenességéről beszélni – ezek a szocializmus jellegzetességei.

A szocializmusbeli vállalkozás környezetének másik meghatározó eleme, a piac is számos különös vonást mutatott. Sok magánvállalkozó számára előnyösnek bizonyult, hogy a rendszert jellemző áru-és szolgáltatáshiány ( Kornai [1980]) miatt igen sok olyan piac, piaci szegmens kínálkozott, ahol gyorsan lehetett növelni a forgalmat és a bevételeket. Egy ma is aktív vállalkozó így emlékezett erre az időszakra: „Nyugodtabb voltam 1985-ig, én akkor nyugodtabban dolgoztam. Volt munkám. Én legalább is mondhatom azt, hogy majdnem azt a munkát vállaltam el, ami szimpatikusabb volt .” (Interjúrészlet, készült 1993-ban egy autószerelő vállalkozóval, aki a nyolcvanas évek elején indította a vállalkozását.)

A hiánygazdaságban is számolni kellett azonban a vállalkozás piaci korlátaival. A szocializmusbeli vállalkozó helyzetét a beszerzési piacokon számos hátrányos megkülönböztetés nehezítette, gondoljunk itt a piacra lépés korábban bemutatott tilalmaira. Mindezt fokozta számos alkatrész, nyersanyag, beszállítói szolgáltatás tartós hiánya ( Laki [1980], Kornai [1980]).

A vállalatok, a magánvállalkozók kényelme az eladási oldalon sem volt teljes ( Laki [1976]). Elsősorban a hiány allokációja ( Kornai [1980] 570. o.) okozhatott kellemetlen meglepetéseket. A vállalkozó számára „általános és krónikus hiány közepette sem közömbös, hogy miből és hol van hiány, s mennyire intenzíven. A központi gazdaságpolitikának módja van egyes szférákat aránylag megoltalmazni a hiány terheitől, s a hiány súlypontjait más szférákba áthelyezni.” (Uo. 571. o.) Az „ellátás javítása” egyes árukból vagy szolgáltatásokból ezért váratlan értékesítési nehézségeket okozhatott a magánvállalkozóknak is.