A szocializmusbeli vállalkozó tehát a kockázati elemek sajátos (a fejlett piacgazdaságbelitől jelentősen különböző) kombinációjával számolt üzleti tervei összeállításakor. Ez a sajátos szerkezet, mint láttuk és látni fogjuk, jelentősen befolyásolta a vállalkozók magatartását, ám vajmi keveset árult el a esélyeikről. Nem lenne ezért szerencsés, ha a szocializmusbeli vállalkozás esélyeit csupán a kockázati elemek arányai alapján minősítenénk (mondjuk igen veszélyesnek).

Félrevezető lenne az is, ha a külföldi befektetők szokásos gondolatmenetét követve, más piac- vagy tervgazdaságokkal hasonlítanánk össze a magyarországi vállalkozások sikeresélyeit. A szocializmusbeli magyar magánvállalkozók ugyanis – reformok idején vagy reformellenes időszakokban egyaránt – az általuk is megvaló sítható munkavállalói stratégiák hasznához és ráfordításához viszonyítva állapították meg a vállalható, el viselhető kockázat mértékét. A túlnyomó többségük az állami-szövetkezeti szektorbeli karrierről mondott le, amikor átlépett a legális vagy illegális magángazdaságba. Esélyeiket, sikerességüket ezért az állami-szövetkezeti szektorbeli korábbi vagy elérhető pozícióik hozamaihoz viszonyítva határozták meg.

Az állami-szövetkezeti szektor legfőbb vonzerejét a munkahelyek nagyfokú biztonsága jelentette. A szocializmusban sem valósult meg a teljes foglalkoztatottság. Egyfelől mindig volt súrlódásos munkanélküliség, másfelől – főként mezőgazdaságban és az építőiparban – rendre szezonális munkaerő-felesleg keletkezett, különösen az iparfejlesztésből kihagyott régiókban. Ezt azonban ellensúlyozta, hogy hosszú időn keresztül gyorsan nőtt az új munkahelyek száma az állami és a szövetkezeti szektorban. Az aktív keresők száma 1949 és 1980 között a lakosság számánál jóval gyorsabban, 28 százalékkal, mintegy 1,1 millió fővel (3 millió 969 ezerről 5 millió 73 ezerre) nőtt ( Statisztikai Évkönyv [1980]). Eközben a munkahelyek jelentős része betöltetlen maradt. Ezekben az évtizedekben a munkahelyükön gyengén teljesítők nem érezték, hogy veszélyben lenne az állásuk, sőt még válogathattak is a munkahelyek között.

Elvesztésének elenyészően kis kockázata mellett az állami-szövetkezeti munkahely más előnyöket is kínált. A szocializmus időszakában az állami-szövetkezeti vállalatok nemcsak termeltek, szolgáltattak és forgalmaztak, hanem – itt nem részletezendő okokból – a szakmai-politikai képzés, a szociális és egészségügyi ellátás, a kulturális és sportélet intézményeinek széles hálózatát működtették. A vállalatok vezetői vagy – ami esetünkben ugyanaz – a vállalati párt- és szakszervezeti apparátus illetékes részlegei emellett számos, a piacon nehezen beszerezhető termék és szolgáltatás elosztásával is foglalkoztak, sok esetben képesek voltak a hiánycikkekért sorban állók pozícióját javítani. Aki tehát elhagyta a szocialista szektort, az nemcsak az ingyenes továbbképzéstől, olcsó üdüléstől, sportolási lehetőségtől, esetenként az átlagosnál színvonalasabb egészségügyi ellátástól vett búcsút, de nagy valószínűséggel számíthatott arra is, hogy lakás-, telefon- vagy útlevélkérelmét, pártfogó hiányában, hátrább sorolják. Ezt a hátrányt az állami szektorból kikerültek számos esetben jelentős „korrupciós” felárral egyenlítették ki. Azt gondolhatnánk ezek alapján, hogy a biztos munkahelyről és a vele járó szolgáltatásokról és előnyökről csak kiugróan nagy haszon reményében mondtak le azok, akik a magángazdaságot választották. Jó néhányuk rövid idő alatt jelentős vagyonra tett szert, ám a vállalkozók többségének jövedelme, vagyoni állapota a szocializmus évtizedeiben nem haladta meg számottevően az elit munkásokét, még inkább a nagyvállalati középvezetőkét. „E gazdasági szféra tömegében nem »bomba ötletekre«, szenzáció számba menő felismerésekre, hazardírozásra, hanem szorgalommal párosuló köznapi ügyességre, vállalkozó szellemre épül, s ilyen értelemben »szolid« ügyletekből, vállalkozásokból áll.” ( Gábor R.–Galasi [1981] 19. o.) A vállalkozás és a haszon nagyságának tervezésekor eleve számításba kellett venni a szocialista rendszerben soha fel nem oldott mérethatárokat. A foglalkoztatható létszámra (máskor a tartható igás állatok számára, a felhasználható áram mennyiségére stb.) vonatkozó előírások eléggé pontosan kijelölték a vállalkozás méretének felső határait : „A vállalkozásnak azonban a rendszerből adódó korlátai vannak. Családi vállalkozást lehet folytatni, bérmunkát azonban csak kismértékben lehet alkalmazni, és nagyarányú felhalmozásról sem lehet szó. Minél jobban növekszik ugyanis a kisüzem, annál inkább szembeötlik, és annál tűrhetetlenebbé válik a rendszer számára. Már az is elfogadhatatlan, ha a kisvállalkozó jövedelme túlságosan magasra emelkedik (amit nagyon nehéz eltitkolni), végképp megengedhetetlen azonban az a törekvés, hogy magas nyereségét felhalmozásra fordítsa.” ( Kemény [1992] 237. o.) De nem csupán a felső korlát magyarázta, hogy az induláskor csak szolid haszonnal számoltak, a vállalkozás várható bevételeit az állami szektorban megszerezhető jövedelemhez viszonyították: „Mindenki, aki ebben az időben jött ki a magánszférába, azt nézte, vajon az a fizetés összejön-e, amit a vállalati szférában megkapott az ember.” (Interjúrészlet, 1995) „A szándékom az volt, hogy ha 4000 forintot keresek – ennyi volt a fizetésem a hivatalban –, akkor már nem vesztettem. Akkor mégis önálló vagyok, a magam ura vagyok, és az ember szépen megvan.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy vendéglős-cukrász vállalkozóval. A vállalkozás kezdő éve: 1982.)

Ha nem a nagy haszon, akkor mi ellensúlyozta az elvesztett biztonságot, a juttatásokat és az előnyöket?

Itt újból az állami-szövetkezeti szektor volt az összehasonlítási alap, de ekkor az árnyoldalait vették számba: „igen gyakran részint a kényszerűség, részint a társadalmi munkaszervezetbe való adaptálódás elutasítása húzódik (gyakran szerényebb életkörülmények vállalása árán is) e tevékenységek hátterében” ( Gábor R.–Galasi. [1981] 19. o.). A szocialista szektorban uralkodó és a számukra lélekölő állapotokról tudósítanak a következő vélemények: „Négyezer forintért álltunk, és nem csináltunk semmit. Volt olyan, hogy bent voltunk este hat óráig, utána három napig nem csináltunk semmit.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy autószerelő kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1982.) „Negatív példa a volt cégem. Ugye ott úgy lehetett megtanulni a szakmát, hogy megtanulta az ember, hogy mit hogyan nem kell csinálni.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy építőipari kft. tulajdonos-vezetőjével, aki a nyolcvanas évek második felében indította vállalati gazdasági munkaközösség formájában a vállalkozását.) „Nehezen tűrtem, hogy nálam butább emberek dirigáljanak – ilyen egyszerű, azt hiszem. Tehát olyan vezetőim voltak a különböző munkahelyeken, akik fiatal korom ellenére gyengébb tudásúak voltak.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy autószerelő kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1971.)

Nemcsak a szervezetlenség, a kontraszelekció, de az állapotok javításáért tett erőfeszítések sikertelensége, az állami, szövetkezeti szektorban folytatott szélmalomharc is erősítette a váltási, vállalkozási szándékot: „Sajnos, ott teljesen primitív körülmények között dolgoztunk. Sárban, koszban a huszadik században, ugye. És ezt több alkalommal termelési tanácskozáson felhoztam. Erre semmi hathatós intézkedés nem történt, hanem azt mondták, hogy ez építővállalat, és ez csak egy részlege ennek. Nem kívántak vele foglalkozni, a nagy kalapból mindenkinek egyformán kell adni, teljesen mindegy, hogy ez ennyit hoz az asztalra, az meg csak annyit. No és akkor eldöntöttem magamban, hogy el fogok jönni a vállalattól, és meg fogom mutatni a vállalatnak, hogy lehet ebből csinálni egy olyan irányú vállalkozást, illetőleg szervizt, ami megfelel, nem mindjárt a nyugati stílusnak, de amilyen körülmények adottak, ahhoz képest mindenképpen lehetett jobban csinálni ezt a dolgot.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy munkagépjavító vállalkozóval. A vállalkozás kezdő éve: 1991.)

A fejlett ipari országokban tapasztaltak is erősítették a vállalkozási szándékokat: „(…) és amikor itt Rábafüzesnél átmentünk a határon, hát az élményeket hadd ne mondjam, de az első gondolatom az volt, hogy én azt nem értem, hogy a határon túl miért zöldebb a fű, és miért különb az osztrák ember. A lába annak is a földön van, nem mondom, hogy mit mondtam még mellé, hogy én úgy érzem, hogy ők semmivel sem különbek, és amit ők produkáltak, mi is képesek vagyunk ugyanerre a produktumra.” (Interjúrészlet, készült 1993-ban egy autókereskedés tulajdonosával. A vállalkozás kezdő éve: 1988.)

Az állami-szövetkezeti szektorban elszenvedett sérelmek, kudarcok hatása nem egy esetben olyan erősnek bizonyult, hogy a vállalkozók nemcsak a munkahely biztonságáról, a juttatásokról mondtak le, de rövidebb hosszabb ideig a korábbinál jóval kisebb jövedelemmel is beérték : „(…) hogyha ennek (az állami szektorbeli fizetésnek – L. M .) csak a fele lesz meg, de lesz egy nyugodtabb háttér az ember mögött, akkor nem szabad rajta gondolkodni, hanem bele kell vágni. Ha már az indulásnál ez a két tényező összejött, hogy megvolt a nyugodt háttér, és megvolt az a, mondhatom, létminimum-fizetés vagy -bevétel, akkor innentől kezdve lehetett gondolkodni , hiszen az embernek volt ideje rá. Sokkal kevesebb munkával kereste meg azt a pénzt, mint az állami szektorban, ellenben volt rá ideje, hogy utána tudjon gondolkozni, hogyan lehet bővíteni ezt a vállalkozást.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy fogtechnikai gmk vezetőjével. A vállalkozás kezdő éve: 1985.)

A kockázat mértékét és ezzel az indítás, újraindítás esélyeit jelentősen befolyásolta a vállalkozók tulajdo nában maradt vagy örökölt termelési tényezők mennyi sége is. A kíméletlen államosítások és begyűjtési kampányok során az épületek, gépek, szállítóeszközök, a raktáron levő nyersanyag, a föld és a munkaerő időalapjának meghatározó része ugyan az állami vállalatokhoz, szövetkezetekhez került, ám a nemzeti vagyon nem kis hányada továbbra is a lakosság tulajdonában, a háztartásokban maradt. 1970-ben, a mezőgazdaság kollektivizálása után, de a magánvállalkozás nyolcvanas évekbeli nagy fellendülése előtt, a nemzeti vagyon körébe tartozó reáleszközök (állóeszközök, befejezetlen beruházások, készletek, természeti erőforrások, háztartási készletek) 22,5 százaléka volt a lakosság személyi és magántulajdonában ( Árvay [1973]). Nemcsak telkek, lakóházak, bérlemények, járművek, szerszámok, nyersanyagok maradtak így az állami szektoron kívül, de ami talán ennél is fontosabb, a szaktudás, a piaci kapcsolatok, az ismertség állományának jelentős része is. Minden egyebet azonosnak véve, azok, akik rendelkeztek ilyen szabad, kihasználatlan kapacitásokkal, kisebb kockázattal léphettek át vagy maradhattak a legális és az illegális magánszektorban, mint azok, akiknek nem voltak ilyen tartalékaik.