A gazdasági reform fontos elemeinek a visszavétele ebben az esetben sem járt a várt kedvező népgazdasági hatásokkal. Az 1972-es, majd az 1979-es olajáremelésre, az ezt követő válságra adott hibás válasz, a mesterségesen keltett regionális konjunktúra és az ezt kísérő – a központi fejlesztési programokra, a nagyvállalatok beruházásaira, szállításaira épülő – gazdaságpolitika ( Bekker [1995], Csaba [1994]) következtében Magyarország külső adósságai gyorsan nőttek. A gazdasági növekedés lassulása a Szovjetunióban megnehezítette a nyersanyagok beszerzését és a magyar termékek elhelyezését ezen a piacon. A gazdaságpolitikai hibák negatív hatásai a mindennapi életben, a politikai nyugalom szempontjából oly kényes lakossági ellátásban is jelentkeztek: „A »munkáspolitika« jegyében hozott megszorító, jövedelemkorlátozó intézkedések például a háztáji állattartás esetében – a sertéstartás adóztatásának lényeges emelése következtében – az érdekeltség oly radikális csökkentésére vezetett, hogy egyik évről a másikra a sertés-, sőt anyakoca-állomány jelentős részét is (…) levágták. A városi lakosság húsellátása veszélybe került.” ( Berend [1988] 367. o.)

A gazdasági nehézségek, a lassuló gazdasági növekedés, a csökkenő beruházások kényszerítő hatására 1980– 1982-ben újból piaci reformokkal kísérletezett a magyar gazdasági és politikai vezetés. A reformbizottságok munkájának középpontjában ismét az állami-szövetke-zeti szektor teljesítményének a javítása állt, de, szemben a korábbi reformokkal, a szakértők a tulajdonviszonyok átalakítására is tehettek és tettek javaslatokat ( Sárközy [1986], Lengyel G y. [1989]). Az újabb reform fontos mellékszála volt a félmagán és magánvállalkozások hátrányos megkülönböztetésének megszüntetése, új formáinak, a kidolgozása is.

Ez idő tájt már nem esett szó a háztáji gazdaságok nem szocialista jellegéről. A hivatalos program ekkor már elfogadta a tartós fennmaradásukat és integrálásukat, a nagyüzemhez kapcsolódó kistermelést ( Berend [1988]).

A magánkisiparban is lazult a szabályozás: „Egyszerűsítették az iparjogosítványok kiadását, 14-re csökkentették a mestervizsgához kötött szakmák számát. Az áru- és személyszállításra is kiterjesztették a magánkisipar tevékenységi körét. Megvonták a tanácsoktól azt a jogot, hogy az előírt feltételekkel rendelkező szakemberektől megtagadhassák az ipargyakorlás engedélyezését.” ( Gervai [1972] 308. o.) E „különböző kedvezmények és ösztönzések hatására” ( Berend [1988] 430. o.). újból nőtt a szektorban foglalkoztatottak száma. Az összes kisiparos száma 1975-ben 84 ezer, 1985-ben már 145 ezer fő volt ( Statisztikai Évkönyv [1985]). A növekedés az évtized második felében is folytatódott, 1989-ben már 174 ezer kisiparos tevékenykedett az országban ( Magyar Statisztikai Zsebkönyv [1990] 192. o.).

Növekedésnek indult a magánkereskedelem is: „1975ben alig több mint 9 ezer magán-kiskereskedő és nem egészen 900 magán-vendéglátóhely működött az országban. Ezzel szemben 1985-re a magánüzletek száma megközelítette a 20 ezret, a magán-vendéglátóhelyek száma pedig jóval meghaladta az 5 ezer egységet. A magánkereskedők összlétszáma tehát 10 ezerről több mint 25 ezerre ugrott.” ( Berend [1988] 430. o.) A növekedés üteme itt sem tört meg. A rendszerváltás évében, 1989-ben a magánkereskedések (boltok) száma már 29 ezerre, a vendéglátóhelyeké több mint 10 ezerre nőtt ( Magyar Statisztikai Zsebkönyv [1990] 159. o.).

A nyolcvanas évek reformjainak hatására az állami-szövetkezeti tulajdont a magánműködtetéssel kombináló régebbi formák is új életre keltek. A hetvenes évek végén megszűnt a termelőszövetkezetek melléküzemeinek hátrányos megkülönböztetése. Az 1982-es szövetkezeti törvény pedig feloldotta mezőgazdasági szövetkezetek tevékenységi körére vonatkozó korlátozásokat. Mindezek hatására a „mezőgazdasági szövetkezetek ipari tevékenysége 1980 és 1985 között 70 százalékkal bővült” ( Berend [1988] 411. o.).

Feléledt az állami kisüzletek és a kis vendéglátó-ipari egységek szerződéses és magánbérleti rendszere is. „1981-ben alig több mint 2 ezer szerződéses rendszerben működő kiskereskedelmi bolt vagy vendéglátóhely, 1985-ben pedig már majdnem 12 ezer ilyen jellegű egység található az országban.” ( Berend [1988] 431. o.)

A nyolcvanas évek reformjának új fejleménye, hogy az állami nagyiparban is megjelenhettek a vegyes formák. Gyorsan nőtt a vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk) és a gazdasági munkaközösségek (gmk) száma. A vállalati gazdasági munkaközösséget a vállalati szervezet egy alegységében (brigádban, műhelyben stb.) dolgozók alapították. Munkaidő után többnyire ugyanazokon a gépeken, berendezéseken ugyanazokat a termékeket állították elő, ugyanazokat a szolgáltatásokat végezték, mint munkavállalóként a főmunkaidőben. A vállalattal azonban nem mint bérmunkások, hanem mint a vállalkozók közössége szerződtek. Nem munka-, hanem üzleti (bérleti) szerződést kötöttek. Vállalkozásuk hasznát a termelés, a szolgáltatás bevétele és a bérleti díj különbsége adta. Számuk igen gyorsan nőtt: 1981-ben alig néhány tucat ilyen szervezet működött az iparban, 1986ban – ez az év volt a tetőpont – már több mint 14 ezer vgmk-ban 184 ezer ipari munkás 11,8 milliárd forintnyi bruttó termelési értéket állított elő. ( Statisztikai Évkönyv [1987] 109. o.) A gyors növekedés ellenére a vállalati munkaközösségek szerepe marginális: az 1986-ban az állami iparban foglalkoztatottak 1,4 százaléka az állami ipar termelésének 0,9 százalékát állította elő. Az építőiparban is jelentős számú vgmk alakult. 1986-ban 2682 ilyen szervezetben 29,6 ezren dolgoztak és 1,8 milliárd forint bruttó termelési értéket, az évi építőipari termelésnek mintegy 2 százalékát állították elő.

A kiegészítő tevékenységek végzésére vállalatokon kívül alapított gazdasági munkaközösségek száma is gyors növekedést mutatott ebben az időszakban. Az első ilyen szervezetek 1981–1982-ben jöttek létre, 1986-ban 3369, 1987-ben 3590 gazdasági munkaközösség működött az iparban. 1987-ben a 22 ezer tag 5,8 milliárd forint bruttó termelési értéket (az állami ipar az évi termelésének kb. 0,5 százaléka) hozott létre. Az építőiparban még népszerűbb volt ez a vállalkozási forma. Itt 1987-ben 2700 gmk működött, 23 700 taggal és az állami építőipar évi termelésének mintegy 7,7 százalékát, 8,1 milliárd forint bruttó termelési értéket állítottak elő.

A gazdasági reform az ipari és szolgáltató szövetkezeteket sem kerülte el. Itt egyfelől a vgmk-hoz hasonló elvek alapján működő ipari és szolgáltató szövetkezeti szakcsoportok, másfelől úgynevezett kisszövetkezetek jöttek létre. A szakcsoportok szerepe nagyobb volt a szövetkezetek életében, mint a vgmk-é az állami vállalatokban. 1986-ban az ipari szövetkezetekben dolgozók 14,5 százaléka volt szakcsoporttag. Ezekben a csoportokban az ipari szövetkezetek bruttó termelési értékének mintegy 3 százalékát állították elő.

A nyolcvanas évek egyik fontos szervezeti innovációja, a kisszövetkezet nem volt egyéb, mint a klasszikus szövetkezési elvek érvényesítésének megtestesítője a szövetkezetek működésében. Az 1949 után szervezett, hagyományos ipari és szolgáltató szövetkezetekkel szemben, ahol a vagyon jelentős része került az úgynevezett közös, oszthatatlan alapokba , a kisszövetkezetben nem képeztek ilyen alapot. A hagyományos szövetkezet megszűnésekor, átszervezésekor az osztatlan alapban levő vagyonrészt nem osztották szét a tagok között, hanem azt az állam, jobb esetben a szövetkezeti mozgalom örökölte. A kisszövetkezetek szabályozása viszont úgy szólt, hogy ha a szövetkezet megszűnik, a tagok a bevitt vagyonrész arányában osztják el a maradék vagyont.

Az erősebb vagyonérdekeltség hatására a korábban alakult, hagyományos szövetkezetek egy része vált – kiválások vagy átszervezés útján – kisszövetkezetté. A magánvállalkozók is felismerték az „új” forma előnyeit, és szövetkezetet alapítottak. A vagyont a szövetkezetbe vivő alapító tagok (a tulajdonosok) – rendszerint a szövetkezet vezetői – ezután kellő számú alkalmazottat vettek fel, hogy a forgalmat megfelelő ütemben növeljék. Az új típusú, kisebb méretű szövetkezetek szaporodására utal, hogy 1980-ban 883, 1988-ban már 1662 ipari szövetkezet volt az országban. A kisszövetkezet így a magánvállalkozás legalizálásának újabb és egyben utolsó állomása a szocializmusban. Ebben az esetben már nincs szó a köztulajdon magánhasználatáról, itt már nemcsak a kapcsolati, szervezési, de a pénz- és az állótőke is a „szövetkezők” tulajdona. Érdekes fejlemény, hogy a szektorban foglalkoztatottak létszáma ugyanebben az időszakban 287 ezerről 198 ezerre csökkent ( Tellér [1984–1985], Magyar Statisztikai Zsebkönyv [1989]).