A szocialista rendszerben a magánvállalkozáshoz szükséges tudás nem a reformok tervezett melléktermékeként született meg, hiszen a szocializmusbeli reformok készítőinek nem volt, nem is lehetett célja a magángazdaság fejlesztése, súlyának növelése. Egy ilyen fejlemény alapjaiban átírta volna a szocializmus genetikai kódját ( Kornai [1993 c ]), a köztulajdonon alapuló, osztály nélküli társadalom tervét. A magyar kommunista vezetők is jól megtanulták Lenin híres szavait a kisüzemi termelésről, amely „mindennap minden órájában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát” ( Lenin [1920/1974] 52. o.). Államosítási kampányokkal, illetve a termelőszövetkezetek erőszakos szervezésével igyekeztek – már a kommunista hatalomátvétel előtt, de főként után – növelni az úgynevezett szocialista tulajdon, a szocialista szektor részarányát a gazdaságban. A bányák, a nagybankok, a stratégiai nagyvállalatok háború utáni államosítását ezért követte 1949–1950-ben a kis- és középvállalatok, a nagyés kiskereskedések, a vendéglők állami tulajdonba vétele, majd a kisiparosok ipari szövetkezetekbe „tömörítése” az ötvenes évek elején ( Pető–Szakács [1985]).

A nagyszabású társadalomalakító terveknek megfelelően a legális magánipar és kereskedelem visszaszorítására majd megszüntetésére a hátrányok és korlátozások átfogó rendszerét építették ki. Akit az akkor igen tekintélyes, évi 50 ezer forint bruttó jövedelem felett 70 százalékos elvonást tartalmazó adók sem riasztottak el az engedélyezett magántevékenységtől, annak számos korlátozással kellett számolnia. A kisiparos csak annyi munkavállalót foglalkoztathatott, amennyi 1950. október 1jén nála alkalmazásban állott. ( Gervai [1960]) Egyes ágazatokban még szigorúbb szabályok léptek hatályba: „Az építő kisiparosokat korlátozta még az 5535/1951. O. M. B. sz. utasítás is, amely szerint az építőiparban szakmunkást foglalkoztatni nem lehet.” (Uo . 302. o.)

Ekkor vezették be az igényléses anyagkiutalás rendszerét. A kisiparos nem vásárolhatott közvetlenül a gyártótól, hanem „Az indokolt anyagigénylést a kisiparos a Kiosz középszervéhez adta le, ezt a középszervek véleményükkel továbbították a Kiosz országos központhoz. Innen az igények összesítve elbírálás céljából a könnyűipari minisztériumhoz kerültek. Az elfogadott anyagkeretet ismét a Kiosz központja kapta meg, amely szervezetein keresztül anyagutalvány formájában eljuttatta a kisiparosokhoz.” (Uo. 201. o.) Általános jellegű korlátozásnak tekinthető a 103/1950. M. T. sz. rendeletnek az az intézkedése is, amely szerint a kisiparos a gazdálkodás alá vont anyagokból csak annyit tarthat raktáron, amennyit egy hónap alatt fel tud dolgozni.” (Uo. 302. o.) A magánvállalkozókat a diszkriminatív árak is sújtották: „A kisiparos a termékének előállításához, szolgáltatásának nyújtásához szükséges anyagot, árut csak fogyasztói áron szerezheti be.” (Uo. 302– 303. o.) Az értékesítési piacokra lépést is korlátozták : „A kisiparos termékeit telephelyén hozhatja forgalomba. A kisiparos telephelyén kívül más községben csak meghívás alapján végezhet munkát.” (Uo. 299. o.)

Az adók, a korlátozások (és nemegyszer a nyílt erőszak) megtették hatásukat: a kisiparosok túlnyomó részét sikerült rövid idő alatt az ipari szövetkezetekbe terelni ( Tellér 1973]), és a kiskereskedők boltjait, a magánvendéglőket állami vállalatok üzemegységeivé vagy raktáraivá alakítani.

A kommunista hatalomátvétel után megkezdődött a parasztok tömeges termelőszövetkezetekbe kényszerítése, hivatalos néven a mezőgazdaság szocialista átalakítása. 1953-ban már az állami-szövetkezeti szektorhoz tartozott a szántóterület 40,6 százaléka ( Pető–Szakács [1985] 188. o.). Az új mezőgazdasági nagyüzemek azonban rossz hatékonysággal működtek. „Az állami gazdaságok és szövetkezetek terméseredményei kukoricából, napraforgóból, burgonyából, cukorrépából, lucernából, esetenként búzából olykor 15–20–50 százalékkal elmaradtak az egyéni gazdaságokétól.” (Uo. 211. o.) Nemcsak létrehozásuk, de hatékonyságuk növelése is jelentős (nem tervezett) pótlólagos beruházásokat igényelt ( Donáth [1977]). Sokba került az elnyomó és a begyűjtő szervezetek fenntartása is.

A nagyüzemek rossz teljesítménye is hozzájárult a falu, a parasztság vártnál nagyobb ellenállásához. A parasztok túlnyomó többsége ugyan nem akart belépni az erősen propagált mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe, de a jövő bizonytalanságai, a növekvő kockázat miatt kerülték, halasztották termelésnövelő vagy korszerűsítő beruházásaikat, csökkentették a magángazdaságok termelését is (főként az állattartást). A visszafogásra az állam szigorú, adminisztratív intézkedésekkel válaszolt. Például egyre részletesebben előírták a kötelezően beszolgáltatandó termékek volumenét. A nem teljesítőket tömegesen megbüntették, gyakran börtönbe zárták. ( Pető–Szakács [1985], Magyar [1986]). A termelés csökkentése, a beruházások halasztása ellenére a magángazdaságok nagy többsége így is képes volt értékesíteni termékeit a hiánypiacokon.