A gazdaság javuló teljesítménye főként a reformok ellenzőinek szolgáltatott érveket. 1957 második felében összehangolt, a pártközpontból vezérelt támadás indult a reformokat tervező szakemberek, az úgynevezett gazdasági revizionisták ellen. ( Szamuely , szerk. [1986]) Ezzel egy időben a kisipar a felesleges munkaerő hasznos felszívójából az állami ipar kiküszöbölendő versenytársa lett: „Politikai és gazdasági életünk gyors konszolidálásával 1957 szeptemberében lezárult a kisiparos létszámemelkedés, megszűntek a konjunkturális lehetőségek. Az állami és szövetkezeti ipar ízléses, jó és olcsó termékeivel már nagyrészt kielégítette az igényeket. Megindult a visszavándorlás a kisiparból az állami és a szövetkezeti termelésbe, s ezzel egyidejűleg a spekulánsok szinte egyenkénti felszámolása.” ( Gervai [1960] 100. o.) Ugyancsak Gervai Béla említi a következőket. „ Míg 1957 januárban 5791 iparjogosítványt adtak ki, addig 1958 januárban 1129-et. A spekuláció elleni harc eredményeként 1958 januártól december 31-ig 1888 iparjogosítványt vontak meg.” (Uo. 103. o.)

A reform ellenzői nem akarták megismételni az 1949– 1952-es időszak hibáit. Nem törekedtek a magánkisipar és kiskereskedelem felszámolására. Terveikben a magánszektor az állami szektor hasznos kisegítőjeként szerepelt, kitöltve azokat a piaci réseket, ahol az állami és a szövetkezeti vállalatok még nem képesek hatékonyan tevékenykedni. Úgy gondolták: a kisipar olyan szolgáltatásokat nyújt, elsősorban a kisebb falvakban, vagy olyan (egyedi, kézműipari) termékeket állít elő, amire a nagyobb vállalatok csak nehezen, drágábban lennének képesek.

Az 1958-ban kezdődött újabb reformellenes időszakban a központi gazdasági vezetés elsősorban a szektorok között, a szűkös erőforrásokért (importanyagok, munkaerő) folyó verseny kiküszöbölésére törekedett. Egyes iparágakban korlátozták, nehezebb feltételekhez kötötték az iparigazolványok kiadását. „Az iparigazolványok kiadásának korlátozását főleg anyaggazdálkodási okok tették szükségessé. Egyes importanyagok (vegyi, műanyag stb.) kismértékben állnak rendelkezésre. Nem volna helyes ilyen anyagot feldolgozó kisiparosok számát indokolatlanul növelni.” (Uo. 205. o.) A szabály alól kivétel az állami javító-szolgáltató ipar által került, vagy még el nem ért falusi térség: „Általános elv, hogy a falvak iparosai – különösen ott, ahol a szocialista szektor nem működik – nagyobb mennyiségű anyagot kapjanak, mint a városban dolgozók.” (Uo.)

A munkaerőért folyó verseny korlátozását szolgálta, hogy nem lehetett iparjogosítványt kiadni annak, aki alkalmazásban állt (uo. 298. o.). Azért sem növekedhetett jelentősen munkaerő száma a magángazdaságban, mert korlátozták a kisiparosoknál dolgozók létszámát, és ezzel a magánvállalatok növekedését: „A segítő családtagok, a munkavállalók és az ipari tanulók létszáma összesen a 9 főt nem haladhatja meg.” (Uo. 299. o.)

A kisipar és kiskereskedelem korlátozásával egy időben, 1958 második felében, immár harmadszorra kezdtek hozzá a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tömeges szervezéséhez. Ismét nem a gazdaságossági, hanem a politika-ideológiai megfontolások befolyásolták a döntést: „A nagyüzemek, ezen belül is főleg az állami üzemek hozama, illetve termelési eredménye túlnyomórészt ekkor is csak a korábbi külterjes ágakban (leginkább a gabonatermelésben) állta a magánüzemek zömének eredményeivel a versenyt. Azokban a kultúrákban azonban, amelyekben a legfőbb termelési tényező változatlanul a szorgalom, az emberi munka maradt (a föld, az állatok és az időjárás mellett), a magánüzemek – általában hátrányosabb gazdasági helyzetük ellenére – fölényben maradtak.” ( Pető–Szakács [1985] 439. o.) Akár a szovjet birodalom ekkor kibontakozódó gyorsítási stratégiája ( Ungvárszky [1989], Pető-Szakács [1985]), akár a Kornai János említette genetikai kód volt az ok, a mezőgazdasági politika gyökeres fordulatot vett. 1958 decemberében az MSZMP KB ülésén „határozatban mondták ki a kollektivizálás meggyorsításának szükségességét; visszamenőleg taktikainak minősítettek számos addigi megnyilatkozást és intézkedést, többek között azt az elvet is, hogy a parasztság szabadon választhatja meg gazdálkodásának módját”. ( Pető–Szakács [1985] 441. o.)

A magángazdaságok adóterheinek növelése, a föld adásvételének korlátozása, az intenzív agitáció, a lelki és esetenként a fizikai terror megtette hatását. Alig három év alatt gyökeresen megváltoztak a tulajdonviszonyok a mezőgazdaságban: „1958-ban az egyéni gazdaságok összes területe 8,2, szántóterülete 6,6 millió katasztrális holdat tett ki. 1962-ben viszont a tsz-ek összterülete közelítette meg a 9,4, illetve szántója lépte túl a 6,7 millió katasztrális holdat. Ugyanakkor míg 1958-ban az összes mezőgazdasági foglalkoztatott 79 százaléka dolgozott a magángazdaságban, addig 1962-ben már 75 százalékuk termelőszövetkezetekbe tömörült.” (Uo. 445. o.)

Máig vitatott kérdés, miért tört meg a parasztság ellenállása, mi volt az oka annak, hogy a korábbinál kisebb kényszer hatására tömegesen hagytak fel a magángazdálkodással. Tárgyunk szempontjából figyelemre méltó Pető Iván és Szakács Sándor érvelése: „A szervezés ilyen gyors eredményeiben a döntő szerepet minden bizonnyal önmagában a kollektivizálás kampányszerű újrakezdése játszotta. Ez mintegy utólag igazolta a parasztság korábbi (…) bizalmatlanságát és megerősítette azt a vélekedést, miszerint az egyéni gazdálkodást mindig csak átmenetileg engedik. Az 1945–1948., majd az 1953–1954. évek után ezúttal már harmadszor igazolódott ez a nézet, s ez a gazdálkodók jelentős részét minden érvnél világosabban meggyőzte arról, hogy szándékától függetlenül a tsz-eké a jövő.” (Uo. 445. o.)

A mezőgazdaság kollektivizálása jelentősen befolyásolta az iparban, a szolgáltatásokban és a kereskedelemben tevékenykedő kisvállalkozók helyzetét is. A falusi kisiparosok egy része – főként a mezőgazdaság inputjait előállítók – belépett a termelőszövetkezetekbe. Mások, akik korábban is munkaidejük csak egy részében folytattak ipari tevékenységet, kiegészítő mezőgazdasági tevékenység nélkül kevés jövedelemhez jutottak, ezért felhagytak a kisiparral, és a városi nagyiparban vállaltak munkát.

A városokban, az iparban, a szolgáltatásokban és a kiskereskedelemben ekkor nem terveztek tömeges szövetkezetesítést. Tudatták azonban a kisiparosokkal és kiskereskedőkkel, hogy vállalkozásaik fennmaradása elsősorban az állami-szövetkezeti szektor teljesítményének a függvénye. A kisiparért akkoriban felelős hivatalnok értelmezése a következő volt: „Az MSZMP gazdaságpolitikájában a magánkisipar helyét és szerepét úgy határozta meg, hogy működésük terjedelmének határát a gazdasági verseny szabja meg. Amilyen mértékben előrenyomul a szocialista ipar a lakossági szükségletek kielégítésében, úgy szorul háttérbe a magánkisipar. Amíg azonban a szocialista szektorok nem látják el jobban az ilyen igényeket, a törvényes keretek között zavartalanul működhetnek kisiparosok.” (Gervai [1965] 361. o.) Nem sarkallta hosszú távú üzletpolitika kialakítására a magániparosokat és kereskedőket Kádár János sem, aki kongresszusi beszédében így tervezte jövőjüket: „A párt arra törekszik, hogy a kispolgárságot meggyőző szóval, ideológiailag és politikailag átnevelje és számára is elfogadható módon, egyéni boldogulását és gyermekei jövőjét biztosítva, a szocializmus útjára vezesse.” ( Kádár [1960] 65. o.)

A gazdasági-politikai környezet e változásainak hatására több éven át csökkent a legális magánipar és kereskedelem teljesítménye. A magánkisiparban foglalkoztatottak létszáma 1957-ben még 152 ezer, 1963-ban már csak 66 ezer fő volt ( Gervai [1965] 306. o.). A magánkisipar forgalma az 1957. évi 6,64 milliárdról 1963-ban 4,1 milliárd forintra esett (uo. 310. o.). Nemcsak a folyó termelés csökkent, de a kisiparosok beruházási aktivitása is. A magánkisiparosok által – elsősorban beruházásra – felvett kölcsönök összege 1957-ben 21,1, 1961-ben már csak 9,3 millió forint volt. A beruházási kedv csökkenését többek között a kisiparosság elöregedése magyarázza: 1957-ben a kisiparosok 15,9 százaléka, 1960-ban már 21,1 százaléka volt hatvan éves vagy idősebb (uo. 331. o.). Az elöregedés – akár a beruházáskerülés – a magánszektor „törvényes degenerálódásának” ( Aslund [1985]) tünete: mind kevesebben léptek be ebbe a szektorba, miközben a fiatalok átmentek az ipari szövetkezetekbe és az állami vállalatokhoz ( Vajda [1987]).