Hamarosan kiderült azonban, hogy a falusi (mezőgazdasági) tulajdonviszonyok forradalmi átalakításának a vártnál nagyobbak költségei és kisebbek a hozamai: „A mezőgazdasági beruházások az 1958–1960-as hároméves terv időszakában a tervezett 6,1 milliárd forinttal szemben 16,3 milliárd forintot tettek ki, részesedésük a népgazdasági összberuházásokból a három év átlagában 11,7 százalék helyett 18,6 százalékot ért el.” ( Ungvárszky [1989] 147. o.) Eközben „a mezőgazdasági termelés csökkent, romlott a belső ellátás, növelni kellett a mezőgazdasági termékek importját (1959–1961-ben az élelmiszerek és élelmiszer-ipari anyagok behozatala évenként több mint 30 százalékkal nőtt), csökkentek a mezőgazdaság exportlehetőségei”. (Uo.) Évről évre lassult, 1965-ben már stagnált a lakosság reáljövedelmének növekedése, egyes fontos árucikkek (hús, burgonya) piacán nőtt vagy újra jelentkezett a hiány. A mezőgazdaságiexport-árualapok csökkenése is hozzájárult ahhoz, hogy 1965-ben a külkereskedelmi mérleg negatív volt ( Bauer [1981]).

A kisipar csökkenő teljesítményét sem pótolta a tervezett mértékben a szövetkezeti és a tanácsi ipar. Az úgynevezett helyi iparpolitikai tervezés körébe tartozó tevékenységekről 1962-re az értékelés a következőképpen szólt: „A három szektor az ötéves terv időarányos részét egyrészt a magánkisipar létszámcsökkenése, másfelől a szocialista szektorok ilyen tevékenységének lassú ütemű fejlődése miatt nem teljesítette. Még mindig sok száz »fehér folt« található, ahol senki sem végzi el az apróbb ipari javító-szolgáltató munkát.” ( Gervai [1965] 269–270. o.)

A mezőgazdaságban a visszaesést többek között az okozta, hogy – a jelentős, ám gyakran nem hatékony beruházások ellenére – a hagyományos paraszti munkaszervezetben alkalmazott takarmánytermelési (kukoricatermelési) technológiát nem váltották fel a nagyüzemi termelési rendszerek. Nem volt kellő mennyiségű nagyüzemi istálló sem, hogy elhelyezzék a közös állatállományt. A takarmány- és istállóhiány kényszere szervezeti innovációra serkentette a szövetkezetek vezetőit és a pragmatikus helyi és központi gazdaságirányítókat. Újból a tulajdonviszonyok változtatása nélkül, a szocialista szektoron belül tették lehetővé a magánvállalkozást. A takarmány-, ezen belül főként a kukoricahiány enyhítésére a termelőszövetkezetek jelentős részében bevezették a családi vagy részes művelést. A termelőszövetkezet és a szövetkezeti tag (és családja) között szóbeli vagy írásbeli megállapodás rögzítette, hogy a szövetkezet földjén, vetőmagjával mennyi takarmányt termeljen a család – és mennyi illeti a termésből őket, illetve a termelőszövetkezetet. Az ilyen bérleti megállapodásokon alapuló részes vagy családi művelés szerepe a hatvanas évek közepéig növekedett. Az itt „ledolgozott munkaidő 1966-ban kereken 1/3-a volt a közös gazdaság növénytermelésében ledolgozott munkaidőnek. Ez az arányszám 1970-ben is 27 százalék volt.” ( Donáth [1977] 207. o.)

Az elkésett, elmaradt vagy rossz hatékonyságú beruházások miatt a háztartások tulajdonában levő gazdasági épületekben helyezték el a közös állatállomány jelentős részét. Ezekben az esetekben is megállapodások szabályozták a szerződő felek jogait és kötelességeit, hogy mennyi takarmányt ad a termelőszövetkezet, és mennyi munkát végez a család. 1960-ban például „a szarvasmarhák több mint 60 százaléka a háztájikban maradt” ( Berend [1988] 155. o.).

A kommunisták társadalomátalakító terveinek egy másik eleme sem teljesült. Az állami (tanácsi) vállalatok és az ipari-szolgáltató szövetkezetek vártnál lassabban növekvő teljesítménye nem volt képes ellensúlyozni a kisiparosok és kiskereskedők számának tartós csökkenését. Elsősorban a szolgáltató ágazatokban romlott jelentősen a kínálat minősége, vagy ahogy akkoriban mondták, a lakosság ellátása. Az ellátás színvonalának romlása – és ezzel akarva-akaratlan a kisiparosok számának csökkenése – miatt aggódó gazdaságirányítók a korábbinál kedvezőbb adózási szabályokat vezettek be. Elsősorban a falusi, külterületi iparosok, kereskedők számát igyekeztek ezen a módon növelni. Kedvezményeket adtak az ipari tanulók képzésére vállalkozó kisiparosoknak is. Felismerték, hogy a kisebb falvakban nincs szükség teljes munkaidőben foglalkoztatott iparosra, ezért felmerült, hogy: „Segíteni lehet az ellátatlan igények kielégítésén úgy is, hogy a tanács a vidéki városok, nagyközségek fiatal szakmunkásainak működési engedélyt ad, hogy egy kis faluban önállóan dolgozzanak. Ugyanígy dolgozhatnának a helybeli nyugdíjas szakemberek anélkül, hogy nyugdíjukról lemondanának.” ( Gervai [1965] 364. o.)

A szektor teljesítményének javulását várták a kisiparosokat sújtó korábbi hátrányos megkülönböztetések megszüntetésétől is. Erre a társadalmi csoportra is kiterjesztették az egészség- és nyugdíjbiztosítás máshol már bevezetett rendszerét, illetve annak fontosabb elemeit. Eltörölték a kisiparosok és kiskereskedők gyerekeinek egyetemi felvételénél alkalmazott hátrányos megkülönböztetéseket is.

Ezek az intézkedések már az 1968-as gazdasági reform szellemét és hangulatát tükrözték. A reform tervezői, akárcsak elődeik, az 1953-as, majd az 1957-es reformbizottságok tagjai, hittek és bíztak abban, hogy a szocialis ta gazdaság teljesítménye jelentősen javítható anélkül, hogy megszűnne az állami-szövetkezeti tulajdon túlsú lya és a gazdaság pártirányítása. Ugyancsak változtathatatlan feltételnek tekintették Magyarország külpolitikai és külgazdasági adottságait – azt, hogy az ország tagja a Varsói Szerződésnek és a KGST-nek. E feltevések ismeretében aligha meglepő, hogy figyelmük és reformterveik középpontjában továbbra is az állami-szövetkezeti szektor állt, javaslataikban, előterjesztéseikben a legális és illegális magánszektorral alig foglalkoztak.

Az 1968-as reform közvetett hatásai azonban kedveztek a kisvállalkozásnak. A kisiparosok száma az 1965. évi 95 794-ról 1970-re 116 162-re nőtt ( Gervai [1983] 302. o.). Nem elsősorban a szektor tartós fennmaradását ígérő politikai határozatok miatt nőtt a számuk, sokkal fontosabb volt a kereskedés és a munkaerőpiac felszabadítása a korábbi kötöttségektől. A kisiparosok más vállalatokkal egyező feltételekkel vásárolhattak nyersanyagokat, alkatrészeket. A gépek beszerzésével kapcsolatos korlátozások is csökkentek. A magánvállalkozók számukra korábban tiltott piacokon is megjelenhettek: elsősorban a személy- és teherfuvarozó kisiparosok száma nőtt gyorsan 1968 után. A munkahely-változtatás, a munkavállalás kötöttségeinek eltörlése, a kistelepülések szolgáltatási piacának javítását szolgáló említett ipar engedély-kiadási és adókönnyítések pedig a másod- és mellékállású kisiparosok számának növekedését váltották ki. Mindezek hatására megváltozott a kisiparos réteg összetétele. Egyre többen osztották meg munkaidőalapjukat az állami és a magánszektor között.

A reform egy újabb – a köztulajdont és a magánműködtetést kombináló – vállalkozási forma, a termelőszövetkezeti melléküzemek gyors elterjedését is magával hozta. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek egy részében korábban is voltak, elsősorban a gépek javításával, takarmány-feldolgozással foglalkozó melléküzemek. Az új szabályozórendszerben a nyereség növelésében érdekelté tett szövetkezetek hamar rájöttek, hogy bevételeiket és nyereségüket nem elsősorban az alacsony nyereségtartalmú mezőgazdasági termékekkel, hanem nyereséges szolgáltatási és ipari tevékenységgel tudják növelni. Főként az úgynevezett kedvezőtlen adottságú termelőszövetkezetek keresték a mezőgazdasági veszteségek, kis hasznok ellensúlyozásának a lehetőségeit. A megoldást az ipari termeléssel vagy szolgáltatással foglalkozó melléküzemek kínálták.

A melléküzem csak formálisan volt a szövetkezet belső munkaszervezetének szokásos alegysége. Egyik kulcsszereplője a „ melléküzemes”, speciális tudással, szellemi és kapcsolati tőkével, esetenként képzett munkaerővel, célgépekkel rendelkező vállalkozó. A másik szereplője a termelőszövetkezet, amely segéd- és betanított munkásokat, épületeket és főként a melléküzemes legális piaci tranzakcióihoz szükséges jogi személyiségét (pecsétek, üzletkötési formanyomtatványok stb.) adja. A melléküzemes és a szövetkezet megállapodott a haszon megosztásáról is. Ha a haszon kisebb volt az ígértnél, a szövetkezet felmondta a megállapodást ( Rupp [1973], [1983]).

1969–1971-ben a melléküzemágak száma robbanásszerűen emelkedett, a mezőgazdasági szövetkezetek kibocsátásában a nem mezőgazdasági termelés súlya az 1965. évi 9,6-ról, 1971-re 22,8 százalékra nőtt ( Rupp [1983] 44. o.). 1971-ben a melléküzemekben a szocialista iparban foglalkoztatottak mintegy 3,5 százaléka dolgozott ( Rupp [1973]). Elsősorban Budapest körzetében működtek a melléküzemek, miközben a velük szerződő termelőszövetkezetek központjai igen gyakran az ország távoli körzeteiben helyezkedtek el.