Az előző alfejezetben leírtak még nem ellenkeztek a hivatalos tervekkel. Az azonban már igen, hogy a gyorsan kiépülő új gazdasági-társadalmi rendszer hamarosan súlyos működési zavarokat mutatott. A termelési és fogyasztási cikkek tartós hiánya ( Kornai [1957], [1980]), a vállalatok közötti kapcsolatok tömeges zavarai, a termékek és szolgáltatások romló minősége ( Bródy [1955]), a munkafegyelem lazulása, az innovációk számának rohamos csökkenése nem várt, ám igen kellemetlen kísérő jelenségei voltak a szocializmus építésének. A kedvezőtlen jelenségek hatását erősítette, terjedésüket gyorsította a nehézipar fejlesztését, a gyors gazdasági növekedést erőltető voluntarista gazdaságpolitika. ( Pető–Szakács [1985], Ungvárszky [1989].)

A kommunista vezetők jobb esetben a dolgozók még nem eléggé fejlett öntudatára, a káderek tudás- és tapasztalathiányára, rosszabb esetben a szocializmus ellenségeinek aknamunkájára vezették vissza ezeket a jelenségeket. ( Rákosi [1950]).

Ezekkel a tényezőkkel magyarázták a lakosság tömeges válaszreakcióit is . Az áruk és szolgáltatások hiánya és rossz minősége miatt ugyanis tovább éltek, illetve újra terjedtek a háború és az újjáépítés idején széles körben ismert, a rendkívüli helyzetek túlélését segítő, de az öntudatos szocialista ember viselkedési kódexébe nem illő módszerek. Ebbe a körbe tartozott a termékek, a szolgáltatások közvetlen cseréje és az önellátás. A szocializmus feltételei között, a szigorú büntetések ellenére, gyorsan népszerűvé vált a korábban ritka fusizás is – amikor a munkavállaló engedély nélkül használta a munkaadó (esetünkben az állami vállalat) termelőeszközeit, berendezéseit termékek, szolgáltatások előállítására. A fusiban előállított, máskor lopott, csempészett, a hivatalos kereskedelemtől illegálisan, feláron megvett termékek engedély nélküli (igen kockázatos) kereskedelme (a kor szóhasználatával a feketézés) is gyorsan terjedt.

A növekvő társadalmi elégedetlenség, a költséges adminisztratív, elnyomó intézkedések hatástalansága láttán – persze csak Sztálin halála után – mind több kommunista vezető, szakember jutott arra a következtetésre, hogy a rendszer teljesítményének javításához nem az emberek magatartását és gondolkodását kell átalakítani, hanem a gazdaságirányítási rendszert, a gazdasági mechanizmust ( Péter [1956], Kornai [1957]) .

Az átalakítók, a kor „naiv reformerei” ( Kornai [1993 b ]) ismerték (jórészt vallották is) a szocializmus genetikai kódját, és nem akarták visszaállítani a magántulajdon meghatározó szerepét, és súlyát sem kívánták növelni a gazdaságban. A reform fő terepének a szocialista szektort tartották. Hitték, hogy az állami-nagyszövetkezeti tulajdon dominálta gazdaságban is lehetséges az állami vállalatok, szövetkezetek közötti gazdasági verseny. Feltételezték, hogy a verseny hatására javul majd a vállalatok teljesítménye, megszűnik az áruhiány, javul a termékek és szolgáltatások minősége, nő az újítókedv a gazdaságban. ( Szamuely [1982], Kornai [1993 b ].)

A naiv reformerek először 1953-ban, a Nagy Imre miniszterelnök által meghirdetett új szakaszban jutottak hatalomhoz és befolyáshoz. Fordulatot akartak végrehajtani a gazdaságpolitikában, javítani próbálták a gazdaságirányítás hatékonyságát. Eközben türelmet hirdettek és tanúsítottak a legális magángazdasággal szemben. Felfogásuk szerint erre a szektorra addig mindenképpen szükség van, amíg a reformok hatására nem javul kellő mértékben az állami-szövetkezeti szektor teljesítménye. E szemlélet jegyében nemcsak leállították a termelőszövetkezetek erőszakos szervezését, de ki is lehetett lépni a szövetkezetekből. Ezzel egyidejűleg csökkentek a magánparaszti gazdaságok beszolgáltatási kötelezettségei is ( Pető–Szakács [1985] 252. o.).

Az új gazdaságpolitika kedvezően hatott a magániparra is. Megkönnyítették az iparengedélyek kiadását, csökkentek az adók. A kedvező hatás hamarosan jelentkezett: „míg az önálló ipari, építőipari és szolgáltatóipari magánkisiparosok száma az 1949. évi 200 ezerről 1951-re 100 ezerre, majd 1953-ra 43 ezerre zuhant, addig 1954-ben már 83 ezer, 1955-ben pedig közel 105 ezer kisiparos működött” ( Gervai [1965] 67. o.).

Az illegális magángazdaság, a szocialista szektoron kívüli tevékenységek terjedése a reformerek számára nem jelentett rendészeti kérdést, hanem jelzést a legális gazdaság, főként a szocialista szektor zavarairól. Nem üldözték, inkább integrálni, a szocialista szektor részévé szerették volna tenni az ilyen tevékenységeket. Ezt az integrálást szolgálta a gebin intézménye: a magánbérlő és az állami vállalat szerződést kötött vendéglők, boltok működtetésére. A különböző gebines szerződések közül a leggyakrabban a bérbe adó állami vállalat tulajdonában maradtak a termelőeszközök. A bérlő, „a gebines” a vállalat alkalmazottja volt. A bérbe vett „üzemegység” azonban nem a vállalati terv, hanem a bérlő önálló döntései alapján működött. Ő döntött a beszerzési forrásokról, a bemenők mennyiségéről és szerkezetéről, beleértve az alkalmazottak számát, bérezését is. A gebines határozta meg a kínálat nagyságát, szerkezetét is. A bérleti időben kötelezettséget vállalt arra, hogy a bevétel és a nyereség egy részét befizeti a vállalati központnak.

A gebin volt talán az első olyan intézményi újítás, ami a genetikai kód, azaz a tulajdonviszonyok változtatása nélkül, a szocialista szektoron belül tette lehetővé a magánvállalkozást. Hamarosan kiderült, hogy nem az egyetlen megoldás: „A magyar reform jellemző vonása, hogy olyan vegyes formákkal kísérletezik, amelyek az állami tulajdont magántevékenységgel vagy magántulajdonnal kombinálják.” ( Kornai [1989 a ] 229. o.) Egy ekkor bevezetett másik vegyes forma, a mezőgazdasági szövetkezetek tagjainak háztáji gazdasága. A háztájit a húszas években a Szovjetunióban „találták fel”. A szövetkezetek 1935-ös „sztálini” minta alapszabályzata már kötelezően előírta a háztáji föld kiadását ( Donáth [1977]). A föld a háztáji gazdaságban vagy a szövetkezet tulajdona, vagy a szövetkezet által korábban használatba vett , közösbe vitt magántulajdon. A háztájiban termelt termények összetételéről, mennyiségéről, a tenyésztett állatok számáról, felhasználásáról, értékesítéséről a törvényekben, rendeletekben megszabott korlátok figyelembevételével a művelő-használó család dönt.

1953 előtt csak az úgynevezett termelőszövetkezeti csoportokban volt mód a háztáji gazdálkodásra. A fejlettebb formában, a termelőszövetkezetben „a közös gazdaságokkal összeegyeztethetetlennek tartották a szövetkezeti tagok egyéni háztáji gazdálkodását; 1953 után a gazdasági vezetés elismeri, hogy a termelőszövetkezetek mellett létezhetnek háztáji gazdaságok, de csak mint a parasztság önellátását segítő gazdálkodási forma” ( Ungvárszky [1989] 152. o.). Az új szakasz politikusai ezzel az intézményi újítással. úgy kerülték ki a genetikai kódot, hogy előírták: a háztáji létrehozásának, „a háztáji gazdálkodás folytatásának is előfeltétele a szövetkezeti tagság”, továbbá „az is, hogy a tag meghatározott mennyiségű munkát végezzen a közös gazdaságban” ( Donáth [1977] 122. o.). Donáth Ferenc szerint a háztáji gazdaság „mindenekelőtt természetbeni juttatás, a munkadíj természetbeni része ” ( uo. 122. o.) – amit azzal indokol, hogy sok helyen a szövetkezet föld helyett pénzt vagy terményt adott a tagoknak. Ennyiben a háztáji a feudális-félfeudális nagybirtok és a birtokon lakó és dolgozó cselédek közötti munkaszerződés felújítása: „jogi formájában a háztáji gazdaság a nagybirtoki cselédek illetményföldjére alapozott gazdaságra hasonlít” ( Juhász [1982] 118. o.). Donáth Ferenc nem vette észre – vagy nem akarta észrevenni – a háztájiban rejlő másik lehetőséget, azt, hogy a föld itt nem elsősorban munkadíjelem volt, hanem termelési tényező, ami munkával és tőkével kombinálva a magánvállalkozás része lehetett.