A türelemmel és integrálási szándékkal jellemezhető reformokat rendre felváltották a represszió és a visszaszorítás időszakai ( Ungvárszky [1989]). 1955-ben a pártvezetésben ismét a Rákosi Mátyás vezette dogmatikusok kerültek többségbe. Újra hozzáláttak a termelőszövetkezetek erőszakos szervezéséhez, nagy lendülettel működtették a beszolgáltatási rendszert: „A kisiparosok és kiskereskedők terheit is szaporították, ugyancsak az elviselhető feletti mértékig. Emiatt – főleg falun – sokan adták vissza az iparengedélyt.” ( Pető–Szakács [1985] 280. o.)

A magántevékenységeket elnyomó újabb időszak azonban nem tartott sokáig. A Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956 februárjában tartott XX. kongresszusa után a változás és reform hívei kerültek többségbe a szovjet vezető testületekben. Ez elbizonytalanította a „kemény vonal” itthoni képviselőit – újból lehetett reformterveket kovácsolni és vitatni ( A Petőfi Kör … [1989]). A gazdaságpolitikáról, a gazdaságirányítási rendszer reformjáról folyó viták ekkor is főként az állami-szövetkezeti szektor hatékonyabbá tételéről folytak. A magánszektor időleges feltámasztásáról, fejlesztéséről főként a kényszerrel és terrorral alakított mezőgazdasági szövetkezetek további sorsával kapcsolatban esett szó. Az akkori reformerek dilemmáit jól illusztrálja Nagy Tamás álláspontja: „(…) a kisparaszti gazdaságokra nem jellemző a bővített újratermelés, az, hogy nem jellemző, még nem jelenti azt, hogy nem képesek. Képesek bizonyos határok között. A termelésnek ehhez a bővítéséhez kedvező feltételek kellenek. Ez nem lesz a termelés rendszeres bővülése, de el lehet érni azt, hogy a paraszti gazdaságok egy része bővített újratermelést folytasson, ha kedvező körülmények közé kerül. Ez elválaszthatatlan a mezőgazdaság kollektivizálásának kérdésétől. Amennyire helytelen volna valamiféle kisparaszti utópiába esni és azt hinni, hogy a mezőgazdasági termelés nagyarányú fellendülését, problémái megoldását meg lehet találni a kisparaszti gazdaságok talaján, ugyanolyan, talán adott pillanatban még nagyobb veszéllyel járó felfogás azt hinni, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatosan az egyéni parasztgazdaságok fejlődési lehetőségei számunkra nem döntően fontos kérdések.” ( A Petőfi K ö r … [1989] 73. o.)

Az 1956-os forradalom napjaiban fellépő új politikai erők sem szorgalmazták különösebben a magánszektor korábbi szerepének helyreállítását: „A különböző nyilatkozatokból azonban az tűnt ki, hogy az alapvető termelőeszközök tulajdonlása terén döntő változást nem tekintett reálisnak egyetlen számottevő politikai párt vagy csoport sem.” ( Pető–Szakács [1985] 293. o.) A mai szemmel nézve főként baloldali, kollektivista és harmadikutas ideológiákat követő forradalmárok, különösen a munkástanács-mozgalom résztvevői, elsősorban a kollektív tulajdon hatékonyabb formáit keresték, a munkás-önigazgatást támogatták ( Lomax [1989]; Szalai [1994]). A forradalom napjaiban azonban sokan úgy gondolták, hogy a formálódó új politikai rendszer nem lesz ellenséges a magánvállalkozókkal szemben: „a törvényesség meglazult, a tanácsoknál alakult »Forradalmi Bizottságok« osztogatták az iparigazolványokat” ( Gervai [1960]).