A második világháború előtti Magyarországon az iparosok és a kereskedők – főként a falvakban és a mezővárosokban – a mezőgazdaságból is szereztek jövedelmeket. Diverzifikálták tevékenységüket: „Jelentős részük néhány hold földdel, szőlővel, gyümölcsössel, családi házzal, kis kerttel rendelkezett. Megélhetésüket nem egyedül ipari tevékenységükből biztosították. Parasztok és kisiparosok voltak egyszerre. A kisebb községekben a fodrász, a cipész, a szabó és más szolgáltató szakmákban a mezőgazdaságból származó jövedelmük meghaladta az iparit.” ( Gervai [1965] 38. o.) A tevékenységek ágazatközi diverzifikációjának más módjait is alkalmazták ebben az időben. Az iparosok egy része kereskedéssel foglalkozott, főként vásárokon árulták termékeiket. Az állattartó parasztok pedig gyakran fuvarozással egészítették ki jövedelmüket. Növelte a rugalmas alkalmazkodás esélyeit, hogy a paraszti, iparos-paraszti háztartásokban felhalmozott eszközök jelentős része (épületek, gépek, szállítóeszközök, nyersanyagok stb.) ugyanúgy szolgálhatta a személyes fogyasztást, mint a termelést vagy a szolgáltatást. Kemény István 1946-ban így írta le az akkori állapotokat: „Termelés és fogyasztás még mindig nem vált külön, (a paraszt – L. M .) háztartása bennmaradt termelőüzemében: a falusi ház egyben termelőudvar is.” ( Kemény [1992] 13. o.) A rugalmasságot tovább fokozta, ha a piacra szánt végterméket a háztartásban is elfogyaszthatták. „Ha termelnek is piacra, ez inkább esetleges, gazdálkodásukat nem erre építik. Termelésük nem elég fejlett ahhoz, hogy a piacon komoly tényezők legyenek, akár eladásban, akár fogyasztásban.” (Uo. 14. o.)

A kockázatviselő képességet a vállalkozók, a piacolók más bevételei is befolyásolták. A tevékenységek váltását, a zsugorítást vagy a terjeszkedést könnyítette, ha a vállalkozó családjának egyes tagjai különböző ágazatokhoz tartozó vállalatokban vagy nagy szervezetekben dolgoztak. Különösen az állami alkalmazottak , hivatalnokok, tanítók, vasutasok, tűzoltók stb. és az állami (és egyes magán-) nagybirtokok alkalmazottainak esetében a kockázatcsökkentés, a kiegyenlítés igen fontos eszközei voltak a főállásban szerzett biztos jövedelem és a beosztással járó kedvezmények. Az „állami emberek” a kisegítő gazdaságaikban, illetményföldjeiken, kertjükben, istállóikban, a családi ház melléképületeiben termelt mezőgazdasági termékeket (gyümölcsöt, baromfit stb.) eladták felvásárlóknak vagy a helyi piacon ( Róna-Tas [1995]). Mivel jövedelmeik meghatározó része a nagy állami vagy magánvállalattól, szervezettől származott, akkor sem kerültek bajba, ha szüneteltették a magántevékenységet.

Az üzemméret is befolyásolhatta a kiegészítő vállalkozás sikerének esélyeit. Minden egyebet azonosnak véve, egy bizonyos (nehezen meghatározható) méret elérése után mind nehezebb, költségesebb volt tevékenységet (ágazatot) váltani vagy szüneteltetni, különösen ha valamely termék gyártására, szolgáltatás nyújtására specializálódtak (célgépekkel vagy speciális épületekben dolgoztak stb.).

A vállalkozási és üzemformák terjedésének sebességét a piacgazdaságokban elsősorban az új technika ismerete, működtetésének képessége – a szaktudás –, terjedési sebessége határozza meg ( Jánossy [1966]). Minél több ponton, minél sűrűbb kapcsolati hálón lehet bekapcsolódni az új ismeretek megszerzésébe, annál nagyobb terjedési sebességgel számolhatunk. Az alkalmazkodás és kockázatcsökkentés itt bemutatott módszereit nagy társadalmi csoportok (falusi iparosok, fuvarozó, vásározó parasztok, a posta, a vasút, a tűzoltóság alkalmazottai, állami kishivatalnokok, uradalmi cselédek) ismerték a kommunista hatalomátvétel előtti Magyarországon. Ahhoz kellő számban, hogy a szocializmus egészen más körülményei között sok helyen sokan tanulhassák, elleshessék őket, és így viszonylag gyorsan széles körben cselekvési mintává válhassanak.

A következő fejezetben bemutatjuk, hogy a szocialista gazdaságban az egyes vállalkozási módok számának gyors növekedését, más vállalkozói ismeretek és készségek elsorvadását nagyban befolyásolták a tűrés, a támogatás vagy éppen a tiltás és a velejáró büntetés esélyei. Ez magyarázza például azt is, hogy a modern bankvezetés, a nagy magánvállalatok, a részvénytársaságok tulajdonlásának és vezetésének a tudása ( Lengyel Gy. [1989]) – a modern kapitalizmus intézményrendszerének túlnyomó részével együtt – nem hasznosult, hanem elpusztult a szocializmus évtizedeiben.