Tanulmányom kétféle szöveg keveréke. Az olvasó megismerkedhet állításaimmal és gondolatmeneteimmel, valamint dokumentumokkal, leírásokkal és interjúkból származó szöveghordalékokkal. A szerzői szöveg interpretáció, a magyarországi magánvállalkozói magatartás, az ezt befolyásoló környezeti hatások egyik lehetséges leírása és értelmezése. Az adalékok, dokumentumok és szöveghordalékok nem elegendők a tételek bizonyításához. Csupán azt illusztrálják, hogy állításaim nem mondanak ellent bizonyos tapasztalatoknak. A tudományos bizonyítás fogalmait használva: egy jól-rosszul dokumentált hipotézist tart kezében az olvasó.

A kutatók többnyire nem publikálják hipotéziseiket, legfeljebb megvitatják a tudományos közösség mértékadó tagjaival. A cél a pontosítás, a durva tévedések kiszűrése. A hipotézis sokszor félig kész, nehezen emészthető. Ismerünk azonban olyan eseteket, amikor a vázlat legalább akkora intellektuális élvezetet okozott, mint a később közreadott tanulmány vagy könyv. (Akik olvasták Kornai János A hiány című könyvének vázlatát – Kornai [1974] –, tanúsíthatják, hogy egy jelentős hipotézis alkalmas arra, hogy számos kérdésben gyökeresen megváltoztassa az olvasó álláspontját.) Dokumentált hipotézisemet én is igyekeztem olvasmányossá, a szélesebb olvasóközönség számára is élvezhetővé tenni, ám ez nem magyarázza közreadását.

A közlésnek fontosabb oka van. Az 1989 után Közép-Kelet-Európában lezajlott gyors változások kutatása és értelmezése során a tudományos közösség által érvényesnek tekintett kutatási módszerek, bizonyítási eljárások hatékonyságát nemcsak a statisztikai, levéltári adatszolgáltatás látványos romlása, esetenként összeomlása csökkentette. Súlyosabb gátja a szokásos elemzésnek és kutatásnak, hogy többnyire nem lehet előre megbecsülni a vizsgált intézmények, jogszabályok tartósságát, működőképességét, továbbá a gazdasági vagy politikai tranzakciók tényleges és várható gyakoriságát. Ilyen körülmények között az egy-két éve még releváns kérdések érdektelenné, a megértés és magyarázat számára másodlagossá válnak. Máskor a fontos kérdésekre adott válaszok – éppen a módszerek és a források megbízhatatlansága miatt – élesen eltérnek egymástól.

Jó példa erre, és a tudományos kutatás és bizonyítás gondjait is növeli, hogy a szocializmus után gazdálkodó ember készségeiről és viselkedéséről is megoszlanak a vélemények. A posztszocialista rendszer egyes tervezőmérnökei ( Kovács [1992]) szerint a létező szocializmus évtizedeiben szerzett készség és tudás inkább gátja, mint segítője az átmenetnek: „a hetvenes, nyolcvanas években Magyarországon megfigyelhető (Csehszlovákiában a hatvanas években tervezett) gazdasági reformokat soha nem szabad hatásos gazdasági változásként elgondolni. (…) az olyan reformok, amelyeket a kommunista kormányok hajtottak végre Magyarországon, az átalakulás megfelelő időzítését csak még nehezebbé teszik.” ( Klaus–Triska [1994] 482–483. o.)

Az átalakulás ideális terepe ezek szerint a korábban nem reformált posztszocialista gazdaság. Ez az állítás csak akkor igaz, ha az addig túlnyomórészt a katonai-bürokratikus elvek szerint felépített, működtetett nagy szervezetekben dolgozó emberek tanulási sebessége kivételesen nagy. Ha a tervgazdaság formális és informális szabályait ismerő, követő és alakító százmilliók elhanyagolhatóan rövid idő alatt képesek alkalmazkodni a piaci versennyel és a magántulajdon túlsúlyával jellemezhető gazdaság körülményeihez. Az intézményi, ösztönzési stb. rendszer összeomlásának hatásait elemezve, mások éppen ellenkező következtetésre jutottak. Felfogásuk szerint a szocialista rendszer összeomlása után igen kicsi a tere az ésszerű magatartásnak, benne a racionális gazdálkodásnak, a ma divatos nyelvet használva, a preferenciák rendezésének, hiszen a kaotikus viszonyok között „racionális érvekkel kevéssé magyarázható meg, hogy ki, miért és mit is nyert vagy veszített, maga a nyerés és a vesztés értelme is meglehetősen zavaros. Sőt ismeretlen, hogy a nyerés vagy a vesztés ténye milyen következményekkel jár, beláthatatlan, hogy a nyerés vagy a vesztés tartós-e, vagy csupán ideiglenes állapot egy-egy olyan területen, amely éppen fontos, vagy már érdektelen.” ( Bunce–Csanádi [1993] 41. o.)

A szocializmus utáni emberi viselkedés szélsőséges megítélésének példájával nemcsak az óvatos állítások mellett érvelek. Könyvem nemcsak hipotézis, de vitairat is. Nem osztom ugyanis az itt idézett szerzők felfogását, a szocializmus utáni gazdaságban tevékenykedő embert hol döntéshozó gyorsautomatának, hol a mindenható pártállam által menthetetlenül megnyomorított, sodródó páriának tekintő nézeteket.

A továbbiakban a szocializmus utáni magyar gazdaságban tevékenykedő emberek egyik fontos csoportjával, a kisvállalkozókkal foglalkozom. „A kisvállalat olyan méretű vállalat, amelynek irányításához nem szükséges hierarchikus szervezet.” ( Schweitzer [1982] 14. o.) Léteznek állami kisvállalatok is, de a kisvállalatok tulajdonosai jellemzően magánszemélyek, társulások, csoportok. A kis szervezetek sokféle árupiac szereplői, eltérő fejlesztési és piaci stratégiákat követnek, nagyon különböző növekedési ambíciókkal. Nemcsak a kisvállalatok, de a magántulajdonosaik, a kisvállalkozók is számos, igen különböző piaci fejlesztési és termelési stratégiát követnek. Növekedési terveik eltérnek egymástól, és igen sokféle az állami szervekhez, vállalkozói érdekvédelmi szervezetekhez fűződő viszonyuk is. A kötetben nemcsak azt igyekszem bemutatni, hogy a magyar vállalkozók sem alkotnak homogén csoportot, de az utolsó fejezetekben kísérletet teszek tipológia készítésére, a mai magyar vállalkozók fontos csoportjainak elkülönítésére is.

Eközben különös figyelmet fordítok a magyar kisvállalkozók egy csoportjára. A közölt interjúrészletek és vélemények jelentős része olyanoktól származik, akik 1989 előtt, még a szocialista gazdasági rendszerben indították vállalkozásukat. Felfogásom szerint ugyanis a vállalkozáshoz szükséges tudás elsajátítása, a tapasztalatok rendszerezése a szocializmusban is időigényes, múltfüggő ( Stark [1992]) folyamat volt, akár az iskolákban zajlott, akár a mindennapi életben, a cselekvő tanulás keretében. A szocializmus utáni vállalkozók viselkedését ezért nemcsak az új intézményi környezet, a megváltozott piaci feltételek, de az előzmények, a szocialista rendszerben szerzett készségek is jelentősen befolyásolják.

A kötetben a következő hipotéziseket dokumentáljuk:

1. A magánkisipart, kiskereskedelmet, vendéglátást a kommunista rendszer sohasem tudta és merte egészen felszámolni. A gazdaság kezdettől súlyos működési zavarait egyes időszakokban az erőszak és az elnyomás fokozásával, máskor, Sztálin halála után, gazdasági reformokkal igyekeztek kiküszöbölni. A reformok a kisvállalkozás bátorításával jártak. A támogatás azonban mindig ideiglenes volt, még az átfogó reformok tetőpontjain a legradikálisabb reformerek sem vonták vissza a kommunisták eredeti tervét, a köztulajdon túlsúlyán alapuló, központilag irányított gazdaságot és társadalmat.

2. A fejlett piacgazdaságokéhoz képest különös piaci és szabályozási környezetben az alkalmazkodásnak, a túlélésnek, a kockázat csökkentésének, a hasznok növelésének is sajátos, e rendszert jellemző módszerei terjedtek el. Közben kifejlődött egy másfajta magángazdálkodás is, amely már a szocialista nagyvállalatok bázisára épült.

3. A lényeges gazdasági reformok (1968-ban, 1981–1982-ben, majd 1985-ben) áru-és szolgáltatási piacot teremtettek (pénzpiacot nem), ami együtt járt a tőketulajdonosi jogosítványok újraelosztásával a vállalatvezetők (szövetkezeti vezetők) később egyes munkavállalói csoportok javára. Ez a folyamat 1985-től egyes helyeken meghatározóvá vált, olyannyira, hogy vezetők csoportjai magántőkeként kezdtek bánni a formálisan állami vagy szövetkezeti tulajdonban levő tőkejavakkal ( Tellér [1994]). A hagyományos és az újabb típusú kisvállalkozók nem ismerték fel ezt a folyamatot és nem kapcsolódtak bele. Erősítette tévedésüket a radikális reformerek és a szerveződő új politikai pártok (kis)vállalkozásbarát és harmadikutas propagandája.

4. A rendszerváltás, függetlenül az éppen kormányzó pártkoalícióktól, más szinteken zajlott. A folyamatot domináló nagytulajdon, valamint a pénz- és a tőkepiac intézményei határozott támogatásban részesültek. A nagytőkétől eltérő gazdasági, kulturális környezetben és kapcsolati rendszerekben tevékenykedő kisvállalkozók számára fontos intézmények fejlesztése, fejlődése lassúnak bizonyult. Tevékenységük bővülését nemcsak a piacok nem várt mértékű zsugorodása, de számukra előnytelen megkülönböztetések is fékezték. Ebben az új helyzetben a vállalkozók az alkalmazkodási módszerek új, hatékony kombinációit fejlesztették ki. A többség a növekedés helyett a túlélés stratégiáját választotta. Az átalakulás nyertesei nem az egykor sikeres kisvállalkozók lettek, hanem más társadalmi csoportok.