Miközben hangsúlyozzuk, hogy ezekkel a módszerekkel hatékonyan csökkenteni lehetett a kockázatot, azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ezek nemcsak a védekezést szolgálhatták. Együttes alkalmazásuk számos esetben hosszú távú, offenzív üzleti stratégia megvalósítását szolgálta.

Mint már említettük: a nyolcvanas években minden korábbinál nagyobb volt a „reformok maradéka” ( Seleny [1991]) és a vállalkozásbarát politika iránti bizalom: „nyolcvankettőtől nyolcvannyolcig, akkor voltak az igazi jó eredmények, azt hiszem, minden iparosnak”. (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy villanyszerelő kisvállalkozóval. A vállalkozás kezdő éve: 1979.)

A magánvállalkozások, ezen belül az új vállalkozási formák számának növekedése mégsem járt a termelő magánberuházások hasonló ütemű növekedésével. A vállalkozóknak továbbra is csak igen kis része vásárolt gépeket, berendezéseket, húzott fel új üzemi épületeket ( 4.3. táblázat ).

*Zárójelben: ebből személyi tulajdonú lakás.

Forrás: KSH [1987] 107. o. és KSH [1979] 18. o. alapján számolva.

A 4.3. táblázat jól mutatja, hogy a hagyományos legális magánszektor eszközállománya hosszú időszakokban az átlagosnál is lassabban nőtt. Eléggé valószínű, hogy az új vállalkozási formák (elsősorban a kisszövetkezetek) növekvő eszközállománya sem ellensúlyozta a korábbi időszak visszafogott magánberuházási tevékenységének hatásait.

Van olyan vélemény, amely szerint a gyenge beruházási hajlam alapvető oka a magánszektor tőkehiánya volt: „De ami a legfontosabb, nincs tőkéjük. Tőke nélkül az önállók nem igazán önállók. Inkább csak olyanok, mint valamikor a részes bérlők.” ( Kemény [1992] 250. o.) Egy másik álláspont szerint a vállalkozás mérete még akkor is határt szab a befektetésnek, ha kellő jövedelem keletkezik a vállalkozásban: „A szocialista gazdaságban a magánvállalkozás mérete szükségképpen limitált. Ezért a vállalkozó magatartását – a vállalkozás méretének limitjétől függő alacsonyabb vagy magasabb életszínvonalon – pazarló fogyasztás, személyes vagyontárgyak felhalmozása, illetőleg a megtakarított jövedelmek üzemen kívüli, járadék jellegű befektetése jellemzi.” ( Gábor R.–Galasi [1981] 189. o.)

Matolcsy György is úgy véli, hogy a nyolcvanas években – főként az állami szektorbeli amortizáció vállalati nyereséggé alakításával – egyre több jövedelem került az állami szektorból a lakossághoz. Ő azonban ebben nem elsősorban a pazarló fogyasztás, hanem a befektethető tőke forrását vélte felfedezni. A „rejtett privatizáció szivattyúja” hatékonyan működött: „A lakosság tulajdonában lévő lakások, üdülőtelkek és üdülőházak, deviza és egyéb vagyontárgyak természetesen a szegények gazdagságát jelzik: egy svájci, angol, osztrák tehetősséghez képest szerény gazdagság ez. Ahhoz azonban elegendő, hogy százezres nagyságú lakossági csoportok az 1960as, 1970-es, 1980-as évtizedben felhalmozott tőkéjükkel képesek legyenek gyorsan bekapcsolódni a kiépülő új magángazdaságba.” ( Matolcsy [1991] 33–34. o.)

Matolcsy György tételét erősíti a 4.3. táblázat második fele, ahol jól látható a személyi tulajdonban levő lakásállománynak az átlagosnál gyorsabb növekedése a hetvenes, nyolcvanas években. Ebben az időszakban gyorsan nőtt a háztartásokban levő személygépkocsik állománya is. 1970-ben 213 ezer, 1985-ben 1 millió 539 ezer, 1989-ben 1 millió 703 ezer személyautó volt lakossági tulajdonban. ( Magyar Statisztikai Zsebkönyv [1986] 166. o., Magyar Statisztikai Zsebkönyv [1990] 146. o.) Növekedett a háztartások telefonállománya is. A lakáson felszerelt telefon főállomások száma 1970-ben 237 ezer, 1985-ben 499 ezer, 1989-ben 640 ezer volt (uo.). Nőtt a magánszemélyek, a háztartások által művelt földterület nagysága is. Az alkalmazásban állók kisegítő gazdaságai (kertek, telkek) 1970-ben 274 ezer 700, 1986-ban már 483 ezer 300 katasztrális holdon terültek el. Tudatosan használjuk itt a magángazdaság terjedésének mérésére a tulajdonolt helyett a művelt föld mennyiségét. A tagok által bevitt, az ő tulajdonukat képező, de a szövetkezetek által használt földek jelentős része ugyanis 1968 és 1989 között fokozatosan a szövetkezetek tulajdonába került. 1968-ban még 3,9 millió hektár, 1989-ben már csak 1,9 millió hektár föld tartozott ebbe a körbe ( A föld tulajdoni… [1990]).

A lakossági vagyon fontos eleme, a devizaállomány csak 1990 után indult gyors növekedésnek, de valószínűleg a háztartások már korábban is jelentős (illegális) de-vizakészpénz-állománnyal rendelkeztek.

Forrás: Magyar Statisztikai Zsebkönyv [1994], [1995], [1996].

A lakosság már a hetvenes években is jelentős forint-megtakarításokkal rendelkezett. A növekedés a nyolcvanas években is folytatódott. Az 1980-ban 145,3, 1985-ben 244,1 milliárd forint lakossági takarékbetét-állomány 1989-ben már 285,3 milliárd forintot tett ki.

A befektetésre kész lakossági vagyonokról szóló Matolcsy-tétel talán legfontosabb bizonyítéka a lakosság tulajdonában levő értékpapírok állományának igen gyors növekedése a nyolcvanas évek végén. 1987-ben kezdődött a kötvények, a kincstárjegyek, a letéti, majd a pénztárjegyek kibocsátása, és a lakossági értékpapír-állomány négy év alatt közel az ötszörösére nőtt.

Forrás: Magyar Statisztikai Zsebkönyv [1988], [1989].

Az „ugrásra kész” lakossági tőkéről szóló tétel némi pontosításra, továbbfejlesztésre szorul. A lakás, a gépkocsi, a telefon, a telek, valamint a forint- és devizamegtakarítás ugyanis nemcsak vagyonmegőrzési, megtakarítási formák voltak, állományuk idősorai nemcsak a kockázat csökkenésének időszakaiban a gazdaságba fordítható, befektethető lakossági vagyon gyarapodását mutatják, hanem egy elnyújtott beruházási folyamat jelzőszámai is . A lakás, a telefon, a személygépkocsi, a kert vagy az üdülőtelek igen gyakran a működő termelő- és szolgáltató-vállalkozások állótőke-állományának fontos részei. A háztartás pénzbeli magtakarításai pedig a vállalkozás forgóalapjaként is felhasználhatók.

A háztartásnak és a vállalkozásnak ezt a hagyományos parasztgazdaságokra emlékeztető, a parasztgazdaság hagyományait folytató szimbiózisát könnyebben valósították meg azok a háztartások, ahol – mint láttuk – az államosítás, a kényszerkollektivizálás után több-kevesebb vagyon maradt. „Ez (egy szerelő műhely – L. M ) jelen pillanatban is itt, a szülők családi udvarán működik. Mellékhelyiséget építettünk át, ami azt jelenti, hogy abban az időszakban még lehetett tartani csirkét, disznót és egyéb dolgokat. Most ezt megszüntettük, és annak a helyiségeit építettük át egy műhelyre.” (Interjúrészlet, készült 1993-ban egy háztartásigép-javító kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1980.)

Nemritkán több nemzedék, benne a szülők, nagyszülők felhalmozott tőkéje volt a vállalkozás alapja . „Az apósomnak volt Verpeléten egy családi háza, ahol ki tudtam alakítani a műhelyt. Telefont, mindent bevezettünk, úgy jártunk ki Verpelétre. Aztán később ugye, ahogy a vállalkozás prosperált, megengedtük magunknak, vagy meg tudtuk oldani, hogy Egerben egy kertes házat vegyünk, ahol már a szuterénben ki tudtuk alakítani a műhelyt. Ez még 1979 előtt történt. (…) megmaradt Verpeléten a műhely, a mai napig is megvan gyakorlatilag, és megvan itt Egerben is az a műhely.” (Interjúrészlet, készült egy nyomdaipari vállalkozóval 1993-ban. A vállalkozás kezdő éve: 1979.) Egy másik esetben „a műhely építése a családi ház udvarán történt, tehát a szüleim saját tulajdona a jelen pillanatban is. Az első számú segítségük, hogy területet kaptam tőlük, és az építkezéshez még anyagi segítséget is.” (Interjúrészlet, készült egy autószerelő kisiparossal 1994-ben. A vállalkozás kezdő éve: 1971.)

Mások a családi vagyon egy részének eladásából szerzett pénztőkét fektették be: „A pénz az nagyon kevés volt, hát nekem akkor be volt fizetve egy autóra. Ez az autó volt tulajdonképpen a fehér csempe meg a fal. Az autót visszavontam, tehát lemondtam a Merkurnál, kaptam vissza 85 ezer forintot, és szinte mind egy fillérig beruháztam ebbe a vállalkozásba.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy fogtechnikai kft. vezetőjével. A vállalkozás kezdő éve: 1985.)

Az elnyújtott beruházás (kapacitásnövelés) leggyakoribb forrása azonban a vállalkozó munkaereje volt . Ilyenkor munkát váltottak át tőkejavakra : „Mindent saját magunk készítettünk. Tehát saját szerszáma volt édesapámnak, saját szerszámokon kezdtünk el dolgozni, ugyanakkor saját magunk építettük meg a műhelyt, azt szereltük fel, saját magunk komfortosítottuk, tehát vizet vezettünk bele, villamos áramot, festettünk, betonoztunk…” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy háztartásigép-javító kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1980.)

Egyes vállalkozók az önellátás (önberuházás) mellett vagy helyett munkát tőkére (gépre, berendezésre) cseréltek: „Szerencsére sikerült fölhajtanom egy nagyobb gépet, mint ami nekem volt már, de úgy, hogy elvállaltam a munkát és egy év alatt kellett kifizetni a gépet. Tulajdonképpen ez nekem annyiban volt jó, hogy elvileg azzal a géppel megkerestem a gép árát is. És így sikerült, de olyan feltételekkel, hogyha én egy éven belül nem tudom kifizetni, akkor vissza kell adni a gépet.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy gépalkatrész-gyártó kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1982.) Egy gépkocsi-kölcsönző vállalkozó úgy növelte a járműállományát, hogy „általában olyan autókat indítottunk be, amelyek össze voltak törve. Fiatal autók, mi megvettük roncsként, helyreállítottuk őket. Újonnan nem vettünk még egy autót se a vállalkozásba.” (Interjúrészlet, készült 1993-ban egy karosszéria- és autókölcsönző-vállalkozás egyik tulajdonosával. A vállalkozás kezdő éve: 1978.)

A munka–tőke váltás gyakran a kölcsönös teljesítések, a reciprocitás bonyolult hálójában ( Polányi [1972]) zajlott. Egy autójavító műhely tulajdonosa így írta le vállalkozásának kezdetét: „Az akkori kuncsaftköröm volt mondjuk ötven fő. És annak a zöme az elvileg volt kuncsaft, mert nem is pénzért dolgoztam, pénzért nem is jöhetett. Mert azt mondta az egyik, amikor nekem volt valami betonozási dolgom, hogy no haver, akkor gyere, betonozzunk. Tehát egymásnak segítettünk. Ledolgoztuk azt, elvileg pénzes fizetőeszköz az nem volt. Tehát a munka értékét munkára cseréltük be. Végül is itt a műhely meg az egyéb támfal – ilyen dolgokat általában hétvégeken csináltuk, és a taxiskollegákkal, akiknek javítok, még a mai napig is, jó viszonyban vagyunk. Itt volt, amikor két-három évig nem is volt pénz, nem volt, hogy adjál ötezer forintot, mert valamit lecseréltem. Nem. Haver, te itt voltál, amikor én rászorultam, mert fel kellett építeni egy fél év alatt. És volt olyan, hogy már előtte is ingyen dolgoztam neki, utána meg természetesen, mert a végzett munka értékét beszámítottam.” (Interjúrészlet, készült 1995-ben egy autószerelő kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1980.)

A vállalkozók a zsugorításban ugyanolyan leleményesnek bizonyultak, mint a terjeszkedésben. A létrehozott termelő- és szolgáltató-kapacitások, a vállalkozás működtetését szolgáló pénzalapok a politikai vagy éppen a piaci kockázat növekedésének időszakában újból a háztartási vagyon elemeivé válva, a háztartás tagjainak fogyasztását, fogyasztási célú megtakarítását szolgálhatták. Az addig árut szállító gépkocsik személygépkocsivá, a termelést szolgáló ingatlanrészek lakótérré váltak stb.

A termelésre és fogyasztásra egyaránt használható, oda-visszaalakítható kapacitások kockázatcsökkentő hatását fokozta, ha kombinálták őket a már ismertetett többi módszerrel. Nemcsak a termelés vagy szolgáltatás szüneteltetése majd újraindítása, de a vállalkozási formák váltogatása is rendszerint könnyebb volt ilyen kapacitások és ismeretek birtokában.

A tartós fennmaradás szempontjából különösen gyümölcsözőnek bizonyult, ha a kapacitásait a háztartás és a termelés között mozgató vállalkozó (vagy családjának valamely tagja) egyszerre volt a magángazdaság résztvevője és az állami szektor munkavállalója. Ilyenkor kétfelé, az állam és a háztartás irányában is terjeszkedhetett vagy éppen zsugorodhatott a vállalkozás. Terjeszkedéskor és zsugorodáskor a családi munkaidőalap felhasználásának belső arányait változtatták. Zsugorodáskor például a vállalkozásba bevont családtagok visszatértek megszokott foglalatosságaikhoz. (A telefonügyeletet tartó nyugdíjas újból főzött és takarított.) Ennél fontosabb, hogy sokan visszaléptek az állami szektorba, vagy a tervezettnél hosszabb ideig osztották meg munkaidejüket (fél- vagy másodállásokkal) az állami és a magánszektor között.