Bunce és Csanádi érvelése a vállalkozók egy csoportjára biztosan nem áll. A nem működő vagy alkalmi vállalkozások résztvevői, akik eleve nem terveztek tartós fennmaradást, növekedést, egészen más költségekkel és a hasznokkal számolhatnak, mint a tartós működésre berendezkedők. A kockázat mérlegelésénél nem, vagy alig kell figyelembe venniük a 6.1. táblázatban összefoglalt kedvezőtlen fejleményeket. Az alkalmi vállalkozások rövid élete során nem kellett számolni például a piacok zsugorodásával, a privatizáció kellemetlen mellékhatásaival, még kevésbé a bankrendszer rossz teljesítményével vagy a beruházható vagyon értékvesztésének következményeivel.

Az üres-alkalmi vállalkozások egy része sohasem működött. Egy másik csoportba azok tartoznak, amelyek korábban működtek, ám a tulajdonosok valamilyen okból (főként az adóhivatal elől) egy másik vállalkozásba vitték át a vagyont és a hasznot. Nem elhanyagolható azoknak az alkalmi vállalkozásoknak a száma sem, amelyeket egy-két gazdasági tranzakció (lízingelés, hozzáférés nagykereskedelmi beszerzési forrásokhoz, adó-, vámkedvezmények) miatt hoztak létre, majd ürítettek ki. A kockázat becslésekor az alapítás és a bejegyzés (esetleg a csekély adminisztráció) költségeit kellett összehasonlítani az adókerülés hasznával vagy a többnyire egyszeri adó- és vámkedvezményekből származó pótlólagos jövedelmekkel.

Az üres vállalkozások egy kisebb, ám nem érdektelen csoportjába a vállalkozáshalmazok ideiglenesen nem működő részei tartoznak. Szerepüket később tárgyaljuk.

Tovább csökkenti a bizonytalan környezet okozta tömeges tévedés magyarázó erejét, hogy jelentős számú működő vállalkozás sem tervezett tartós fennmaradást és növekedést. A szocializmusbeli szabályozás tudatosan gátolta a vállalkozások növekedését, és ezzel kijelölte a vállalkozások mérethatárait. Szigorúan előírták például az alkalmazottak lehetséges legnagyobb számát. 1989 után már nincsenek ilyen határok, a magánvállalkozások terjeszkedését legfeljebb a versenyszabályozás monopóliumellenes szankciói korlátozzák. Kevesebb szó esik arról, hogy nemcsak a növekedés motiválta a vállalkozásokat, hanem a megélhetés biztosítása is, ezért számos vállalkozás inkább méretének minimalizálására törekedett. Mint láttuk, a szocializmusbeli vállalkozók legalább akkorára tervezték vállalkozásukat, hogy a nettó jövedelem ne kisebb, hanem lehetőleg nagyobb legyen az állami szektorban korábban szerzett jövedelmeiknél. A szocializmus után – éppen az állami állások számának rohamos csökkenése miatt – sokan akkor is vállalkozásba kezdenek, ha a várható jövedelmeik kisebbek ugyan az állami állásban szerzetteknél, de nagyobbak a munkanélküli-segélynél, vagy a munkanélküliként szerezhető legális és illegális jövedelmeknél. (A vállalkozásalapítás közvetlen indítékait foglalja össze a 6.2. táblázat. )

Forrás: Czakó–Vajda [1993] 29. o.

„A vállalatnál nincs munka, nincs semmiféle lehetőség, sem szövetkezet, sem állami üzlet, csak maszek lehet az ember, vagy elmegy dolgozni valahová feketén.” (Interjúrészlet, készült 1993-ban egy női fodrász kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1993.) „Az egyik üzleti elv az úgy volt, hogyha ezt nem csináljuk valami módon, akkor így is, úgy is éhen halunk, vagy el kell adni a házat, és valamit okoskodni, mert ez volt az utolsó dolog. Ez volt az első üzleti terv, hogy valamit muszáj csinálni, ami más, és hogy én ezt meg tudom csinálni, és ezt kell csinálni.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy fogtechnikus vállalkozóval. A vállalkozás kezdő éve: 1993.)

Hasonló számításokat végeznek a vállalkozásba kezdő nyugdíjasok is: „Sok választásom nem volt, mert a nyugdíjam olyan alacsony, azzal nem lehet mit kezdeni, valami kiegészítés kellett. Erre mit lehet mondani? Az ember vegetál, ha már nem fizetett rá, az már jó. Ha azt a pénzt ki tudom termelni, amit a régi munkahelyemen megkaptam, akkor azt mondom, az már jó, van egy biztos megélhetési forrásom.” (Interjúrészlet, készült 1994ben egy fogászati segédeszköz kiskereskedővel. A vállalkozás kezdő éve: 1993.)

Ezek a vállalkozások kedvező esetben az üzleti terveket jóval meghaladó növekedést is mutathatnak – ezért sem célszerű őket csupán önfoglalkoztató szervezetnek tekinteni. A magán- vagy állami munkahely biztatására létrehozott alvállalkozások túlnyomó része viszont nemcsak hogy nem tervezte a növekedést, de képtelen és alkalmatlan is erre. Ezek a vállalkozások valójában megállapodások, amelyek révén a munkaadó és a vállalkozó-munkavállaló osztozik az adózási, közteher-fizetési szabályozás teremtette előnyökön. Ilyen közös előny, amikor az alvállalkozó a munkáltatás hagyományos formáinál alacsonyabb közterheket (társadalombiztosítási járulékot) fizet: „A saját alkalmazottainknál is olyan megoldásokat alkalmazunk, hogy van egy alapbér, ami mondjuk tízezer forint, a létminimum. A többit pedig beszámlázza a cégünknek. (…) Egyéni vállalkozók, de a főállásuk megvan, emellett egyéni vállalkozók, és így a tb-t megnyerik. Ő beszámlázhatja nekem, azt a tb-t, amit én egyébként kifizetnék. Hát aki ebben nem járatos, tovább nem érti. De magyarul, ha van valakinek egy bruttó fizetése, azután a kft. fizet társadalombiztosítási járulékot. A fizetésre 55 százalékot még kifizet a kft., s ezt az összeget gyakorlatilag, ha másodállásként végzi nekünk, akkor beszámlázhatja ezt a plusz 55 százalékot, és ha költséget támaszt ezzel szemben, akkor megnyeri ezt a tb-t, sőt még a személyi jövedelemadó is csökken, kevesebb lesz, mint amennyit közvetlenül egyenesbe kifizetne.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy építőipari vállalkozás tulajdonos-vezetőjével. A vállalkozás kezdő éve: 1983.)

Az így megnövelt nettó profitért cserébe a munkáltató-fővállalkozó megígéri , hogy a munkavállaló-alvállalkozó nettó jövedelmei sem csökkennek. Az alvállalkozás méretét a fővállalkozó munkaellátottsága szabályozza: „Ezek mind nekem dolgoznak. Vagyis valami munkát elvállalok, ezek mind jönnek utánam. Majdnem úgy csinálom, mintha alkalmazottaim lennének. Olyan értelemben, hogyha én szólok, akkor jöhetnek.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy építőipari vállalkozóval. A vállalkozás kezdő éve: 1972.) Ha kedvező a piaci helyzet, akkor az alvállalkozó bevétele is növekszik, ám az ilyenfajta alvállalkozás nem nőhet akkorára, hogy az adóelőny elvesszen vagy adóhátránnyá változzon. Ráadásul a hasznon viszonylag egyenlően osztoznak a felek, a veszteségek elosztása egyenlőtlen. A fővállalkozás zsugorodása vagy tönkremenetele nemcsak az egyetlen „piacra” szállító alvállalkozó bukását okozza, de többnyire állásának, a törvényben járó végkielégítésnek stb. az elvesztésével is jár.

A bemutatott esetek is jelzik, hogy a nem növekedési céllal létrehozott vállalkozások jelentős része nem az irracionális magatartás, a sodródás terméke. Inkább arról tudósítanak, hogy a várható költségek és hasznok összevetése egy gyorsan változó, ráadásul a gazdasági siker romló esélyeit mutató környezetben az alkalmi, az eseti, sőt az üresen tartott vállalkozások terjedésével járhat.