Az első ─ és máig egyetlen ─ tudománymetriai elemzés formai jegyek alapján az 1976 előtti szakasz egészét illeti a „tudomány előtti időszak” jelzőjével. [ Such─Tóth (1989), 1238. o.] Saját értelmezésünkben azért van ugyanitt a szakaszhatár, mert 1975-től jelentek meg azok az írások, amelyek analitikai értelemben is szembeszálltak a korszak helyes elképzelések─torz végrehajtás sémájú hivatalos dogmájával. A Nyers Rezső és Fehér Lajos képviselte^[29] reformszárny 1972 novemberi bukásával az új mechanizmus politikai elhalálozását csak az gátolta meg, hogy teljes körű és nyilvános visszavonása a párt tévedhetetlenségének dogmájába ütközött volna.

Pártberkekben a reform kudarckénti beállítása, az 1968-as bukott csehek és a jugoszláv elhajlók túlzott „liberalizmusának” ostorozása közhellyé vált , a gazdasági elemzők ezzel ellentétes következtetésre jutottak semlegesnek tűnő, technikai elemzéseikben. Helyzetüket erősítette a tervirányítás híveinek súlyos tévedése. Utóbbiak a külvilágtól való elzárkózás mellett a növekedés felgyorsításával próbáltak a négyszeresére nőtt világpiaci olajárhoz és az utóbbi kiváltotta világgazdasági recesszióhoz alkalmazkodni . A Szovjetunió azonban már 1975 februárjától részlegesen érvényesítette a külpiaci áremelkedést. A statisztikai számítások azt is kimutatták, hogy a növekedésgyorsítás végső soron nettó nemzetijövedelem-vesztéshez vezetett 1974-ben [ Tardos (1975)]. Ezért a politikailag győztes irányvonal alól gazdaságilag ─ szinte győzelme pillanatában ─ kifutott a talaj. A két évtizeddel korábbi helyzettől eltérően sem gazdasági, sem politikai értelemben nem jött a testvéri szovjet segítség. Komócsin Zoltán, a pártütők vezére rákbetegségben meghalt, az utódjelölt Németh Károly pedig már a pártkongresszus előtt átállt a Brezsnyev által személyesen megtámogatott Kádár Jánoshoz. így ─ tipikus kompromisszumként ─ a győztes baloldalra maradt a reformpolitika folytatása, az ebben rejlő számtalan abszurditással.

A világgazdasági változásokra való sikertelen válasz megerősítette a új mechanizmus szakmai kritikáját, ami a megvalósított tervezet félénk, felemás jellegét hibáztatta. Az érvelés egyik síkja a nemzetközi összefüggésekkel érvelt. Egyrészt a sikeres alkalmazkodás pontról pontra az ellenkezőjét igényelte mindannak, amit a kormány éppen csinált, azaz recentralizálás helyett decentralizálást, árrögzítés helyett árliberalizálást, növekedésgyorsítás helyett az alkalmazkodási recesszió vállalását [ Tardos (1975)]. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy egyszerűen nincs, sőt többé soha sem lesz visszaút a „növekedési aranykorba”, ahol „a minél nagyobb, annál jobb” szemlélet határozhatja meg a gazdaságpolitika és az irányítás értékrendjét [ Bognár (1976)]. Mint az utóbb idézett kötet kissé csapongó fejtegetései sokszálúan igazolták, egyszerűen véget ért az autonóm célkijelölés és eszközválasztás időszaka, ami pedig a politikai és a gazdasági rendszer lényegi vonásaiból adódott. Gazdaságilag ez egyenértékű volt azzal, hogy a növekedés rendszerspecifikus, szocialista típusa [ Kornai (1993a) 224─227. o.] ─ az erőforrások mozgósításán, központosításán és újraelosztásán alapuló kiegyensúlyozatlan fejlődés stratégiája ─ vált fenntarthatatlanná.

Az új mechanizmus elégtelenségét másik síkon a belső ─ inherens, saját céljait számon kérő, nemzeti és az adott modell keretein belüli érvekkel operáló ─ tényfeltáró módon bírálták . Ennek megbízható hátterét jelentette az ún. zöld-fehér kritikai elemzés [ Nyers─Nagy (szerk.) (1973)], aminek elkészítésében szinte „mindenki” részt vett, aki (a döntéshozatal szempontjából) számított. Ez a közel kétszáz ember azért dolgozott pártfeladatként a gazdasági rendszer kritikai elemzésén, mert az 1966-ban kialakított rendszertervnek csak egy részét vezették be. Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállása után a már jóváhagyott második szakasz bevezetését elnapolták.

Az 1971─1972-ben jelentkező beruházási feszültségekre hivatkozva, a moszkovita csoport ezt az elemzést kisajátította, és a reformerek ellen fordította. Tehette, hisz a hivatásos reformerek maguk is kritikusan, kendőzetlen nyíltsággal szóltak a rendszer felemás voltáról és csekély eredményeiről is. Míg azonban ők a piaci irányú radikalizálódást várták e kendőzetlen hangtól,^[30] a balosok a ─ korabeli „munkásmozgalomban” valóban nem szokásos ─ kritikai élt a reform kidolgozói ellen fordították: a moszkvai, kelet-berlini és prágai hátszéllel ezt tették meg botránykővé, egész fellépésük megalapozójává.

Bár győzelmük pirruszinak bizonyult,^[31] az egypártrendszer lényege miatt egy ilyen „népfrontos” munkát, amiben „mindenki” benne volt, nem lehetett egyszerűen meg nem történtté tenni, különösen nem a kádári stabilitásorientált káderpolitika mellett. Sőt, a dolgok természete folytán pontosan a balosok érdekében állt, hogy az amúgy éppen megregulázás alatt álló sajtó némely termékei ─ a „bármit, csak ártson” alapon ─ teret ad(hat)tak a kritikai elemzés szellemét idéző, annak fonalát felvevő és továbbvivő írásoknak is. Míg tehát a Pozsgay Imre és Benke Valéria fémjelezte Társadalmi Szemle a munkásosztály rovására élősködő vállalkozók és más kispolgári elemek ellenében a többi testvérország tapasztalatának átvételére és a szocialista életmód „elmélyítésére” ösztönzött, másutt egy ideig még teret kapott a szakmai kritika is.

A beruházások decentralizálását, a vállalatok fejlesztési szabadságát elemző cikkében a Beruházási Bank vezérigazgatója kiemelte: a cégek számára megmaradó pénz a pótlásra és a cserére sem elég. így a korábbi időszakból öröklött aránytalanságok kiigazítása meg sem indulhatott az 1968─1974 közti időszakban [ Deák A . (1975) 103. o.]. A brusi modell pedig a folyó döntéseket egyértelműen a vállalatokra telepítette volna. De nem működtek jobban a híres fő arányokat biztosítani hivatott makroszintű döntések sem. A nagyberuházások indítása kellő műszaki és gazdasági előkészítés nélkül történt, a beruházási piac egyensúlya pedig véletlenszerűen, a húzd meg, ereszd meg politika szerint alakult [ Huszárné─Mandel (1975)]. A mikrogazdasági elemzések nyomát sem lelték a vállalatok megjavult adaptációs készségének, annál is inkább, mert a szaporodó egyedi beavatkozások jellege kifejezetten struktúrakonzerváló volt [ Laki (1976)]. Mindebből a rendszerszerű közelítés már levonhatta azt a következtetést, hogy az 1968-as kompromisszum ─ a korabeli vélelmek fordítottjaként ─ nem önkiteljesítő, hanem önfelszámoló jellegű volt. Az intézményi rendszer, az árrendszer és a hatalomgyakorlás változatlansága ─ azaz a „beépített fékek” természete ─ lételemétől fosztotta meg a piacot. Iránytű nélkül pedig a decentralizálás csak ront a teljesítményen, azaz a visszarendeződés, a központosítás szükségszerű volt, nem pusztán politikai/végrehajtói tévedés [ Bauer (1975)].

A rendszer alapvető megreformálhatatlanságának gondolata is ekkortájt fogalmazódott meg két, merőben eltérő zsánerű műben. Kozma Géza (1976) pénzügytechnikai munkája a KGST-t a háború előtti és alatti, piacgazdaságok közti klíringgel állította párhuzamba. Ebből világosan kirajzolódott a KGST zárt, reformálhatatlan jellege, mivel nemcsak a technikai, hanem a rendszerbeli előfeltételei is hiányoztak bármiféle áthidaló/közbenső megoldás kialakíthatóságának. A megreformált tervgazdaság oly messze volt a piaci rendtől, mint Makó Jeruzsálemtől.

A másik művet filozófusok írták [ Bence─Kis─Márkus (1972/1991)]. A röviden Anti-Tőkeként is hivatkozott mű átfogó bölcseleti jellege miatt vált a Kádár-korszak 32 éve alatti egyetlen valódi boszorkányüldözés tárgyává.^[32] Közgazdasági elmélettörténeti szempontból az Überhauptként ─ végső soron, egyáltalán lehetséges-e ─ emlegetett kötet fő üzenete az, hogy a szabad termelők társulása, az önigazgató és demokratikus köztulajdon, ami a piaccal vegyíthető , nemcsak önellentmondásos, hanem eleve lehetetlen (294─382. o.). Ez ugyan ─ például az osztrák iskola műveiből ─ korábban is tudható volt, a mű azonban több szempontból és mai mércével mérve is korszakalkotó.

Először: a Lukács György tanítványaiból álló, neomarxista kör jutott saját logikája szerint olyan felismerésre, amit korábban csak az ideológiai ellenfelek, a rendszer ellenlábasai állítottak. Ebből a szempontból a kötet a hatvanas évek közepén megindult magyarországi olvadás egyenes következménye, ha tetszik, eszkalálódása volt. Végső soron a politikai és a gazdasági rend közti összhang követelményét ^[33] fogalmazta meg az egypártrendszer viszonyai között. A marxi logika ellentmondása egyben a politikai egyöntetűség megőrzése és az ─ elvileg megcélzott ─ gazdasági pluralizmus kibékíthetetlen ellentétét is jelenti.

Másodsorban tartós érvénnyel válaszolt meg olyan kérdéseket, amelyek a nyilvánosság számára csak másfél évtized múltán a tulajdonreform és a privatizálás összefüggésében kezdtek^[34] tisztázódni. Sőt, az önigazgatás sok tekintetben váratlan és ellentmondásos reneszánsza révén, a nyolcvanas évek közepének magyar reformgondolkodása számára külön is hasznos lehetett volna ez a könyv, ha hozzáférhető lett volna az „átlagos rendszertervező” számára is.

Végül ─ harmadszor ─ az Überhauptnak az az üzenete is igazolódott, hogy valóban kritikai , a rendszer alapjait érintő gazdaságtan csak a diktatórikus hatalom lebomlásakor , e lebomlás mértékében vált lehetségessé. A reformjavaslatok eszkalálódása, majd rendszerváltozásba történt átcsapásuk ezt kézzel foghatóvá tette. És viszont: a történeti események ─ ha bennük nem pusztán a szovjet vezetés hibáinak halmozódását vagy világméretű összeesküvést, netán puszta véletlent látunk ─ visszamenőleg, induktíve is igazolták a hetvenes évek elején még csak deduktíve megfogalmazott felismerést. Az pedig, hogy e kérdésnek van közgazdasági, fejlődéselméleti jelentősége, az évtizedünkben folyó Kína-vita, a kínai─kelet-európai párhuzamok kedveltsége pótlólag is szemlélteti.

A hetvenes évek derekán azonban ─ jórészt a geopolitikai kötöttségekre tekintettel ─ a magyar közgazdaságtan fő árama még nem volt ily radikális. A kor gondolkodása a hangsúlyt nem a ─ politikailag épp lehetetlen ─ gyökeres, 1966-os jellegű piacosításra tette, hanem elfogadta: egyensúlyi árak híján nem kerülhető el az állami beavatkozás . Ekkor fogalmazódott meg először határozottan, hogy a reform súlyos, konstrukciós hibája ─ koncepcionálisan is ─ a bankreform hiánya , közelebbről az, hogy a Nemzeti Bank elsősorban hitelbankként működött, és csak másodsorban makroirányítási szervként [ Hoós (1976) 200. o.].^[35] Márpedig ─ Széchenyitől tudható ─ önálló hitelintézetek híján nem működik a piacgazdaság. Mivel azonban nem piacos időket éltek, másfajta megoldások után néztek.

Eredetileg üzemgazdasági, marketingszemléletű javaslatként vetődött fel a műszaki-gazdasági kritériumok alkalmazása a nyereség kiegészítésére, hosszú távú döntések vállalati szintű megalapozására [ Simán─Varga (1976)]. Nem meglepő, hogy a vállalatok helyett az ágazatok tűzték ezt zászlójukra, mert így a tervutasításos rendszert vélték formálisan is visszacsempészhetőnek. A másik irányzat a vállalatméret szakadatlan növekedését vastörvénynek, technikai, szervezési adottságnak tekintette [ Hoós (1976) 78─104. o.]. Ez ─ a központosítás ─ ugyancsak az irányító szervek kényelmét fokozta. A kettő ötvözeteként, a KGST-ben ekkoriban érlelődő hosszú távú célprogramok mintájára megfogalmazódott a műszaki-gazdasági kritériumokra alapozott, 10─15 éves szelektív , alágazatra lebontott állami fejlesztési tervek víziója, természetesen KGST-orientációval [ Kozma F. (1978) 282─344. o.].

Aligha meglepő, ha az említett törekvés mindhárom eleme ellenkezésbe ütközött, s ez fontos, tartós felismerések forrásává vált. Számos részletes elemzés cáfolta a nagyság varázsát, különösen a sorozat- és szervezetnagyság fetisizálását találták megalapozatlannak a legkülönbözőbb területeken [( Varga György (1977); Inzelt (1978); Kevevári (1977); Révész (1978); Schweitzer (1980).] Mind műszaki, mind kereskedelmi oldalról kérdésessé vált: igaz-e, hogy a mai világban a választék, a rugalmasság, a testre szabottság elhanyagolhatóvá válna. Nem ellenkező-e a helyzet, hogy lejárt a mutatószámrendszer kora [ Tardos (1980a); Kevevári (1981)]? Élesen vetették fel, hogy indokolt-e és fenntartható-e a keleti külgazdasági orientáció, valamint az ehhez kötődő beruházáspolitika , hiszen ebből közvetlenül adódott a nyugati eladósodás ─ ekkorra már veszélyessé váló ─ mértéke [ Köves (1977); Tardos (1980b); Köves─Oblath (1981)].

E viták nyomán formálódott ki a kis, nyitott gazdaság felfogása , ahol is a belső irányítási módszerek, a választható rendszermegoldások többé nem lehetnek függetlenek a külvilágban történtektől. Ez utóbbiak határozzák meg a sikerrel kitűzhető célokat, eszközöket. A tervezéshez szükséges stabilitás és előrelátás (kalkulálhatóság) nem adottak, s a szándékolatlan hatások sokszor túlsúlyba kerültek a „fő célokkal” szemben [ Bognár (1979)]. Ez nagyjából a fordítottja volt mindannak, amire a szovjet hadiiparosítás a tervgazdaságot életre hívta volt. Az ágazatok és a piacot pótló mutatók káros volta, a vállalatméret relativizálása, valamint az állami szelekcióval szembeni kétely a kis, nyitott gazdaság tükörképeként tartós érvényű felismerésnek bizonyult (ha időnként a közélet soros újoncai meg feledkeznek is róla).

A feszültségek halmozódása, a KGST-től remélt segítség helyett a feltételek keményedése, végül a pártütők megleckéztetésének szándéka együttesen megérlelte Kádár János újabb fordulatát (a Berend T. Iván által belső kurzusváltásra keresztelt politika- és személycserét). Ennek jeleként 1978 elején sorra jelentek meg az évek óta csak csepült új mechanizmust rehabilitáló cikkek. Csikós-Nagy Béla (1978, 14. o.) például odáig ment, hogy naivitásnak nevezte azt a vélelmet, miszerint az állami irányítási gyakorlat „bármikor is” letért volna a reform jól bevált útjáról. E jelre tovább szaporodtak a kritikai elemzések, különösen azután, hogy az 1978 decemberétől meghirdetett egyensúlyi politika reformretorikával és -szándéknyilatkozatokkal is társult. Úgy tűnt, az alkalmazkodás = piacosítás azonosságot immár a politika sem vitatja.

A beruházások központosított rendszeréről kiderült: árnyékárak ide, jobb áttekintőképesség oda, tudományos előrelátás ide, erő-összpontosítás oda: a központi döntések egyáltalán nem ésszerűbbek gazdaságilag, mint a sokat szapult vállalatiak [ Deák A. (1978)]. A döntésekben fennmaradt az ötvenes és a hatvanas években már sokat bírált, naturális célválasztáson és hierarchikus döntéseken alapuló rend. A feszültségeket pedig nem pénzügyi úton, hanem egyre részletezettebb mutatószámrendszerrel próbálták enyhíteni. [ Soós (1979) 800. és 803─804. o.]. Pártberkekben megfogalmazódott: a szocialista tervszerűség korabeli posztulátumai ellenében a beruházási folyamat a gyakorlatban elkerülhetetlenül ciklikus maradt [ Hoós (1978) 122─123. o.]. Ez figyelemreméltó megfigyelés volt, hiszen nemcsak Marx, de utóbb Keynes, sőt Tinbergen is épp a piaci ingadozások ellenében szorgalmazta az állami irányítást e téren. Az elvileg megtérülési szempontokat (is) követő hitelezés teljesen a beruházások naturális teljesítésének és az ezekről hozott (nem banki) döntések függvénye maradt [ Kazinczy (1981)]. De nemcsak a beruházásokat határozták meg központilag, hanem a profit 83 százaléka is szubvenciókból származott a pénzügyminisztérium korabeli elemzése szerint [ Kónya (1978) 104─106. o.]. Az elvi tilalmak ellenére az ágazatok egyes tervmutatókat vállalati mélységben is lebontottak, saját terveket készítettek, a versenyt még a versenytárgyalási formában meghirdetett exportberuházások esetén is alig 10 százalékban engedték érvényre jutni [ Bartha (1977) 897. o.].

De nem maradt el ettől a magát a felvilágosultság bástyájaként láttatni szerető pénzügyi bürokrácia sem. Egy vállalati ember az általa kitöltendő bizonylatok összegzésével igazolta: azokból sem makro-, sem mikroszinten nem lehet semmilyen döntésre jutni [ Szabó B. (1977)]. Az értelmetlen és betarthatatlan szabályokkal nem lehetett azonosulni, ezért mindenféle koordinációs mechanizmus felpuhult , megjelent a szabályozási düh és ellenszereként a korrupció [ Bogár (1980)].