|
|
|
A megváltozott környezetben, mint láttuk, lényegi ─ hatalmi, döntési és motivációs ─ kérdéssé lépett elő a megelőző évtizedek terméketlen skolasztikájában kissé megkopott tulajdoni kérdés. Mivel a geopolitikai korlátok 1947─1987 között az önigazgatást és a magántulajdont nemzetgazdasági szinten nem tették komolyan mérlegelhető alternatívává, a tulajdonvitának ekkor nem volt tétje. Ha mégis, az pusztán a mindenkori szovjet ideológiai éberség begyűrűződését jelentette. Megjelentek a szövetkezeti és magántulajdont elmarasztaló cikkek, a zaklatások, beolvasztások, államosítások mellett akcióba léptek a rendőrhatósági, adóügyi és közigazgatási szervek. A reformgondolkodásnak tehát nem volt nehéz elkerülnie a Kádár-rendszer eme tabuját. A második reformhullám intézkedései hatására azonban a tulajdoni viszonyok kérdése kiéleződött. Lassan tétre ment az, hogy a tulajdon „kit miként talál meg”. Az elméleti felismerések túlnyomóvá válása egybeesett az ország geopolitikai nagykorúsodásával és a kérdés gyakorlativá válásával is.
Az évtizedeken át mellőzött alapkérdések felvetésének fordulópontjaként a pártkiadónál megjelent könyvében Sárközy Tamás (1987) a csúcsminisztérium örökzöldje mellett úgy érvelt, hogy a társaság a vállalatirányítás politikailag közömbös technikai formája . Ez a tézis talán a korábban taglaltak fügefalevele is maradhatott volna, ha a szerző hamarosan nem kerül igazságügyi államtitkárként a törvény-előkészítés egyik kulcspozíciójába. Az általa kidolgozott társasági törvény alapján ezerszám alakultak át társasággá az állami vállalatok, két évvel a privatizációs törvény elfogadása előtt. Ezáltal az egykori osztatlan szocialista tulajdon előbb a kereskedelmi jog , utóbb a kereskedelmi ügyletek tárgyává vált.
Különösen Tardos Márton (1985) korábban már tárgyalt reformprogramja nyomán, az összes piacra és tényezőre kiterjedő piaci koordinációval kapcsolatban vált sarkalatos kérdéssé a magántulajdon. Ugyanis a többi változás csak ezen a bázison nyerhet értelmet és tartalmat , mert ez hozza létre a működtetésük feltételezte motivációkat és késztetéseket. Kornai (1990a) cikke már nyíltan ki is mondta ezt: ha valaki piacot mond, magántulajdont is kell mondania, és viszont, egyik tagadásával a másikat is tagadja. A magyar közgazdasági gondolat ily módon a piaci elemek elfogadásától eljutott a piaci rend mint totalitás [83] igenlésére.
A tulajdonelmélet új dimenzióját nyitotta meg Szabó Katalin ekkoriban közreadott munkája, amelyben túllép a tulajdon szokásos, leegyszerűsített és tagolatlan felfogásán. A kötet számos mezzoökonómiai kérdés újszerű tárgyalása mellett az információs hiánygazdaságra vezeti vissza a magyar gazdaságban megmaradt kemény tulajdoni elemek túlsúlyát: ez az informatizált társadalomban az elmaradottságnak jele és alapja [ Szabó (1989) 176─180. o.]. Ez a felismerés túlmutat a korszakban túlnyomóvá váló tulajdoni dichotómián, és fontos előzménye a tulajdon és a hatékonyság közti sokszálú közvetítési lánc felismerésének, amit a korai privatizációs megközelítések utóbb teljességgel elhanyagoltak.
A rendszerváltozás időszakára a különféle informáltsági szint, az eltérő háttér, az eltérő politikai kötődés és az eltérő vitázási szintek miatt utólag is nehezen állapítható meg, hogy egy-egy javaslatot ki, mikor és milyen mély meggyőződéssel képviselt.[84] A meglehetősen egyenetlen és szerteágazó tulajdoni vita mai napig is legjobb összegzése [ Kőhegyi (1991)] azt a következtetést vonja le, hogy ez a vita ─ elsődleges politikaformáló hatásán túl ─ kevés eredeti vagy elméletileg új felismeréssel gazdagította a közgazdaságtudományt. Ez Magyarország (sajátosságainak) felfedezésére épp úgy igaz, mint az elméleti közgazdaságtan és a piacműködés világszerte érvényes összefüggéseire. A sokféle végiggondolatlan és taktikai megfontolás mellett Kőhegyi joggal hiányolta a megbízó─ügynök viszonyból adódó szerteágazó kérdéskör tárgyalását, s az ebből fakadó megoldási javaslatokat . Nem is meglepő, hogy ez a témakör ─ a hosszú reformelőzmény ellenére ─ a magyar privatizációnak is tartósan kényes kérdése maradt; a szabályozásban ─ úgy tűnik ─ a mai napig sem sikerült kielégítő válaszokat találni [ Vince (1996)]. Az előadottak miatt indokoltabbnak tűnt a tulajdonosváltozások konkrét módja és eszközei körüli vitákat a rendszerváltó politika egyik fejezeteként, s nem itt, az elméleti kérdések körében tárgyalnunk.
[83] Érdekes, hogy az ─ itt nem tárgyalt ─ tananyagreform is ekkorra jutott el odáig, hogy a marxi(záló) elméletek helyett az általános egyensúlyi elmélet teljes apparátusát és fontos szerzőit (Arrow, Dixit, Debreu, Leontief, Morgenstern) tartalmazó, sőt az apparátus alkalmazását kötelező rendben számon kérő alaptankönyv született Zalai Ernő (1989) tollából. Ez áttörést jelentett a korábban az ideologikus tárgyak (szigorlati) túlsúlyával jellemzett tanrenddel szemben.
[84] Diczházi (1988) fölvetése, akárcsak Matolcsy (1988) eklekticizmusa [megjelent a Lengyel (szerk.) (1988) kötetben] inkább taktikai jellegű volt (a szerzők későbbi tevékenysége ismeretében), míg például Liska (1990) vagy a Hoch ─ Radnóti (1989) szerzőpáros nyilvánvalóan mélyebb személyes meggyőződésüknek adtak hangot.