A külkereskedelem volt az a terület, ahol egész a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáig az elméleti tudás és a gyakorlat között a legmélyebb volt a szakadék. Miközben az e területen dolgozók idegen nyelveket beszéltek, külföldre jártak és a világ szakirodalmát is olvashatták (volna), az irányítási gyakorlatot kőkorszaki megoldások jellemezték. Mint Salgó István (1989) könyve részleteiben is bemutatja, ez a káderkiválasztástól a területet átható államvédelmi és politikai ellenőrzéséig és az ott alkalmazott parancsgazdasági eljárások végletes értelmetlenségéig terjedt. Ráadásul nemcsak az 1966-os reform, hanem az 1984-es reformintézkedési együttes is egy sor kimondottan szovjet ízlésű megoldást tartalmazott. Magyarország jelentős ─ statisztikai ─ nyitottsága intézményi zártsággal társult, ahol egészen 1989-ig a külvilágban történtek nem gyakorolhattak közvetlen hatást az ár-, a jövedelmi vagy a beruházási folyamatokra. Ez annyiban indokolt is volt, hogy egy kis, nyitott gazdaság eleve alkalmatlan a tervgazdálkodásra, főleg hosszabb ideig. Ha pedig a szovjet birodalmi alávetettség ezt mégis megkövetelte, akkor nemcsak a tervszerű környezetben ─ a KGST-ben ─, hanem az ellenséges külvilággal szemben még fokozottabban fenn kellett tartani a külkereskedelmi és a devizamonopólium zsiliprendszerét. Ezen annak összes mikro- és makrogazdasági ésszerűtlensége és az utóbbiakkal kapcsolatos hatékonysági és versenyképességi veszteségek sem változtathattak. Ha ugyanis ezt a vastörvényt mellőzik, a parancsgazdaság rendszere nyomban összeomlik ─ lényegében ez történt 1989/90-ben.

Ezért egyáltalán nem meglepő az a ─ különben felfoghatatlan ─ tény, hogy az amúgy főleg világlátott, felvilágosult és külgazdasághoz értő emberek által kiötlött 1966-os új mechanizmus egy sor bénító féket épített a külkereskedelembe , holott ezzel közvetlenül és előre láthatóan behatárolta a piaci koordináció lehetséges hatókörét. Ezt részben igazolta a KGST elmaradott együttműködési rendszere, hiszen 1956, 1968 és 1981 világosan jelezte, hogy a szovjet birodalmi nagyvonalúságnak jól kitapintható határai vannak. Az elméletileg érdekesebb nyugati forgalomban az árfolyamnak a deviza-átlagkitermelési költségek szintjén való megállapítása már eleve kizárta, hogy közgazdasági értelemben árfolyamként működhessék a devizaszorzó [ Lakos─Oblath (1979)]. Ezen túlmenően elkerülhetetlenné vált a pénzügyi hidak ─ az elvonások, a támogatások, az árkiegyenlítések, a viszonylati terelő eszközök, az engedélyezés, a kvóták stb. ─ áttekinthetetlen rendszerének kiegészítő alkalmazása. Utóbbit 1973-tól egy hasonlóképpen önkényes mértékű, szintű és szóródású vámrendszer teljesítette ki [ Kozma G. (1981)]. Az 1929 óta működő devizabeszolgáltatási rendszer „természetes követelménnyé”, sőt „elvvé” magasztosult. Az enyhítését célzó javaslat [ Deák J. (1987)] még a harmadik reformhullám idején is hisztérikus válaszreakcióra vezetett a jegybanki vezetők részéről. A gazdasági szükségállapot idején a rendszer még átláthatatlanabbá vált, s a többes árfolyamrendszer gyakorlata az évtized végéig fönnmaradt [ Oblath (1988)] ─ az 1976-ban deklarált egységesség ellenére is.

Mint korábban láttuk, a hivatalos álláspont [ Tarafás (1981)] a termelés, az export és a behozatal rugalmatlanságával érvelt az árfolyam „aktivizálása”, azaz antiinflációs célú felértéklése mellett. Ez az érvelés empirikusan megalapozatlan volt. Mint Halpern László (1989) számításai igazolták, a támogatásokkal és elvonásokkal korrigált árfolyam a nyolcvanas évtizedben is aktív szabályozója maradt a külkereskedelem volumenfolyamatainak.

Ugyanakkor ─ mint a Riecke─Szalkai─Száz (1985) monográfia a teljes nemzetközi irodalomra támaszkodva bemutatta ─ az árfolyam sosem önmagában, hanem a költségvetési és a hitelpolitika, valamint a külkereskedelmi mérleg hatásának együttesében fejti ki szabályozó hatását. A szerzők kiemelik: a korlátozó keresletszabályozás mellett a szabad tőkeáramlás is elengedhetetlen feltétele az árfolyam szabályozó hatása kibontakozásának (217─219. o.). Mivel az utóbbi feltétel a „tervgazdaságban” sosem teljesülhet, a passzív árfolyam, s az exportorientált/importkiváltó döntések ebből adódó rendszeres torzulása nem volt elkerülhető. A torzulások tényét részletes empirikus felméréssel igazolta Török Ádám (1986, 201─210 o.) monogárfiája, ami ezért a magyar fejlesztéspolitika tényezőadottságokkal ellentétes vonásait hibáztatta. Simon András (1988) az export jövedelmezősége és mennyisége közti kapcsolat hiányát igazolta, ami önmagában minősíti a központi struktúrapolitika eredményességét.

Az említett eredmények nem igazolják azt a régóta hangoztatott szkepszist, hogy a valuta leértékelése csak cserearány-veszteségre vezetne [ Szalkai (1980)]. Még teljes rugalmatlanság feltételezése esetén sem mindegy, milyen a tájolási pont az exportra vagy hazai piacra termelő, illetve az importáló vagy hazait vásárló döntés meghozója számára. Az persze igaz, hogy az árfolyam csak a makrokereslet szabályozásával együtt szabályoz, de akkor sem igazán autonóm eszközként [Riecke (1985)]. Az elmondottak alapján belátható, hogy a gyakorlat harmincéves helyben járása ellenére az elmélet művelői a nemzetközi irodalom szintjén és szempontjai szerint vitatták az országban megfigyelt, illetve bizonyos feltételek mellett várható fejleményeket.

A gyakorlat elmaradottsága és a változ(tat)ás reménytelensége miatt a világgazdasági alkalmazkodásról szóló írásokban gyakorta fogalmazódtak meg olyan nagy ívű kritikai elemzések és javaslatok, amelyek túlmutattak a belgazdasági irodalom ─ az ideológiai tabuk és az irányítói fogadókészség korlátozta ─ horizontján . Ezért a hazai gazdasági gondolkodás egészének teljesítményszintje egyáltalán nem ítélhető meg reálisan a külgazdasági írások mellőzésével.

A korábban jórészt^[85] apologetikus világgazdasági irodalom új szakaszát nyitotta meg Kádár Béla (1979) kötete, ami a reformpolitika rehabilitálásakor jelent meg. A szerző szembesítette a „béketábor” filozófiáját, gazdaságicél-választását és irányítási eszköztárát az olajválságok utáni világgazdasági realitásokkal. Az egybevetés minden egyes pontján az derült ki, hogy „az emberiség leghaladóbb társadalmi berendezkedése” többszörösen elavult, fejlődésben visszamaradott képződmény. A nehézipar első világháborús korszakot idéző túlsúlya, a technológia, az elektronika és az informatika elhanyagolása és cenzúrázása/korlátozása, a kontraszelekció és az elzárkózás mind-mind a j övő hajtóerőit kioltó gyakorlatot jelzett. Mi több, a nemzetközi versenyben egyre jelentéktelenebbé vált mindaz, ami a KGST előnye volt, s eközben egyre súlyosabbá vált minden hátránya. A világot a szerző egypólusúnak láttatta, ahol a KGST lemarad versenytársai, a fejlődő újonnan iparosodó országok mögött. Az importhelyettesítést ostorozó Kádár Béla a lemaradás halmozódó és visszafordíthatatlan voltát mutatta be, amit a változásokkal szembeni védekezés gyakorlata csak súlyosbított .

E felismeréseket támasztotta alá és bővítette ki Köves András (1980) nagy jelentőségű monográfiája, amely a kelet-európai országok ─ különösen Oroszország és Magyarország ─ világgazdasági beágyazódottságának következményeit taglalta. Az afganisztáni szovjet bevonulást követően megjelent könyv az elzárkózó politika gazdasági lehetetlenségét bizonyította, s ennek alátámasztására az orosz gazdaság szerkezeti függőségével érvelt. A kötet külön is taglalta az importkiváltó célú KGST-nagyberuházások kártékony következményeit, s rámutatott ezek jelentős szerepére a cserearányromlás állandósulását előidéző tényezők között. Az eladósodás újratermelődésében is meghatározó volt az, hogy az exportképesség növelése helyett mindig az importkiváltás ─ sokszor névleges ─ előnyeit szorgalmazó fejlesztések uralták a beruházási folyamat egészét, s a tervezhetőség rendre a versenyképességnél fontosabb szempontnak bizonyult.

Az évtizedforduló elemzéseit Inotai András (1980) kötete foglalta keretbe. Ebben a regionális együttműködés ─ végső fokon a KGST ─ törvényszerűen csökkenő világgazdasági jelentőségét mutatta be. A regionalizmus korlátai a pénzpiacok és a vállalatközi hálózatok globalizálódásával függenek össze, ami leértékelte a korábban túlnyomó földrajzi és történelmi tényezők szerepét a partnerválasztásban. E megközelítésben a keleti blokk gyengesége sokkal alapvetőbbnek mutatkozott, mint ahogy az együttműködési rendszer hiányosságait tárgyaló korabeli irodalomból az kitetszett volna. Végső fokon mindhárom kötet ─ többé-kevésbé nyíltan ─ a gyökeres külgazdasági irányváltás követelményét fogalmazta meg.

Ez a felismerés összhangban volt a korábbiakban már ismertetett pénzügyi és mikroökonómiai irányzatok következtetéseivel is. Az olajválság utáni időszakot elemezve a hivatalos álláspontot kifejtő Wiesel─Wilcsek -szerzőpáros (1978, különösen a 46., 77., 163. és 213. o.) kiemelte: a devizális megkötések révén nem lehet(ett) megvédeni egyetlen gazdaságot sem a külső megrázkódtatásoktól. A szerzők eloszlatták azt a korabeli tévhitet is, ami a valutakonvertibilitást a fejlettségi szint, nem pedig a gazdaságszervezési elvek függvényeként állította be. A külkereskedelem és a keleti kapcsolatok pénzügyeit taglalva, három pénzügyi szakértő rámutatott arra, hogy a versenyviszonyok rendszerszerű kizárásában végső fokon a szocialista nagyvállalatok érdekviszonyai jelentek meg. A pénzügyi szabályozás konkrétumaiban ugyanis leginkább ez jelentkezett, nem ideológiai vagy elméleti megfontolások [ Botos─Patai─Szalkai (1980) 240─244. o.]. A vállalati érdekek minden másnál erősebbnek bizonyultak a sajátos „szocialista komparatív előnyök” kialakításában és fenntartásában is, mert ez megóvta a cégeket a világpiac jeges ─ és változó irányból fújó ─ szelétől.

A térségbeli országokban egyedülálló módon a magyar közgazdasági gondolkodás hangot adott annak, hogy a szovjet erőpozíció mellett és azon túl saját(os), „nemzeti” érdekek is kötődtek az önálló létre kelt KGST-világ fönnmaradásához . Ez pedig nagy hatással volt arra, hogy a szakma miként értékelte a tapasztalati úton felmért rendszert és az ezzel szemben alternatívát kínáló megoldásokat.

A KGST kényelmes világát elemezve, Bauer Tamás (1979) e közeg innovációellenességét emelte ki. Tardos Márton (1980b) eloszlatta a 350 milliós KGST-óriáspiac mítoszát, amikor kiemelte: ez kétoldalú viszonylatokra és árucsoportokra darabolódott, valós nagysága és fizetőképessége nem is volt mérhető. A működése olyannyira ─ minden elemében ─ idegen (volt) a piaci követelményektől, hogy az ilyesfajta „piac” legfeljebb menedékül szolgálhatott a világpiacról kiszorulók számára, de semmiképp sem lehetett alkalmas edzőtere a felfutó új iparágaknak és vállalatoknak a valódi világpiacon való megmérettetés előtti megizmosodásukhoz. Egy másik írásában a szerző felhívta a figyelmet arra, hogy a nem piaci környezetben alkalmazott megszorítások további torzulásokra vezetnek a vállalati viselkedésben, amennyiben a növekményi és a mennyiségi szempontok túlsúlya, a választék, a minőség és a vevőszolgálat elhanyagolása a KGST-ben felfutó céget eleve vesztessé tették a saját pályáján kívül [ Tardos (1981)]. A KGST-szakosítás termékei sokszor már a korabeli magyar piacon sem voltak kelendők, ez pedig intő jel volt a világpiaci versenyképesség (és a szükségessé vált külgazdasági nyitás következményei) szempontjából is.

A változó világban a változatlanság megőrzését lehetővé tevő környezet torzító és káros , még akkor is, ha az érdekeltek átmenetileg jól érzik magukat e kényelemben ─ mutatta be Köves─Oblath (1981). Nem a behozatal növekedése volt patologikus, hiszen anélkül nincs korszerűsödés és versenyképesség, hanem az, hogy az importigényes tevékenységek nem fordultak sosem termőre (dollárbevétellel mérve az eredményt). Egy másik cikkében Oblath (1980) bemutatta: a világpiaci versenyárrendszer révén a vállalatok minden korábbinál torzabb és tévesebb jelzőrendszerbe kerültek, hiszen az árfolyam létesítette természetes kapcsolatot egy sor mesterkélt hivatali elrendezés és ezek bürokratikus kiigazatítása váltotta fel. Ezáltal tehát a korábbinál is nagyobbá vált a pénzügyi önkény, és végképp lehetetlenné vált az export és az importhelyettesítés közötti megalapozott választás.

E felismerést erősítette meg Pásztor Sára (1983) könyve, amelyben a magyar gazdaságban megfigyelt önellátási törekvések, a befelé forduló gazdaságpolitikai irányzat megerősödése és a hivatali függőségi viszonyokra épülő intézményi rendszer kölcsönös összefüggését állította a középpontba. A kölcsönös egymásra épülés miatt a rendszer önreprodukáló hajlama függetlenné válik az eredményességtől , ráadásul ami az egyik összefüggésben okozat ─ például a keleti orientáció ─, az utóbb maga válik okká.

Hasonló szellemű kötetében e sorok szerzője két szempontból emelte ki, hogy zsákutcába vezetett a KGST-re épülés. Egyrészt : az integrációs rendszer a bürokratikus koordináció természete és a hatalmi elrendezés jellege miatt nem volt javítható. Másrészt : a kibontakozó válságjelenségek elfedésével növelték a bajt. Amikor a válság magvait már elvetették, az ebből ─ az évtizedes nem alkalmazkodásból és a fonák reagálásból^[86] ─ adódó krízistüneteket a mindent rendben lévőnek mutató felszín elfedte [ Csaba (1984)].

A szakmai közgondolkodás szempontjából rendkívül fontos volt a külföldi működőtőke szerepéről folytatott vita. Ha a regionális elzárkózás lehetetlenné válik, a nyitással kapcsolatban azonnal felvetődik a függőség , a sebezhetőség kérdése. Ez a multinacionális vállalati munkamegosztás természetéből is adódik. Ez a kérdés különösen izgalmassá vált, hiszen a hagyományos marxista felfogás mindig is ellenségesen szemlélte a transznacionális vállalatok térnyerését, a hivatalos világgazdasági oktatásban pedig hagyományosan ─ még ma is ─ a függőségi iskola uralkodik. A nyolcvanas évtized eleji vitákban ─ összegzését lásd Krasznai─Laki (1982), valamint Krasznai (1983) ─ sokan cáfolták meg ezeknek a hagyományos félelmeknek a realitását, és ezzel megalapozták, hogy az évtized végére a transznacionális munkamegosztás iránt meglegyen a fogadókészség. Ezt a felfogást teljes lendülettel fejtette ki Inotai András (1990) akadémiai doktori értekezése, ami a multinacionális munkamegosztásba történő beépülést a felzárkózás egyetlen reális útjaként mutatta be. Ez a szemléleti fordulat alapozta meg azt, hogy Magyarország lett az egyetlen olyan rendszerváltoztató ország , amely a külföldi tőkével szemben a nyitott kapuk politikáját alkalmazta.

Ennek hatására Magyarország olyan átalakulási stratégiát választhatott, amelyben a nagyvállalati kör korszerűsítése nem függ közvetlenül a belföldi megtakarítások növekményétől . Ez pedig ─ a nemzetközi irodalom egészében ─ a piacgazdaságra való áttérés legfőbb akadályának minősült, hisz elégtelen megtakarítás mellett csak mesterkélt eljárásokkal lehet privatizálni.^[87] Ez egyben megmagyarázza azt, hogy a nemzetközi irodalomban egy időben oly népszerű nem hagyományos privatizációs eljárásokat^[88] miért fogadta oly egyöntetű távolságtartással a hazai szakma. Az ezek által megoldandó problémát ugyanis ─ joggal ─ nem létezőnek, illetve pusztán politikai természetűnek tekintették [ Major (1994)]. Az 1978-at követő évtized elhúzódó válságjelei ─ és az ezekhez társult kilátástalanság ─ együttesen leküzdötték az idegen tőke elleni fenntartásokat, s meggyőzték a szakma ─ ha nem is a közélet ─ túlnyomó többségét arról, hogy a külföldi tulajdon alternatívája a kilátástalan vergődés, az elhúzódó és visszafordíthatatlanná váló lemaradás .

Ez a meggyőződés csak megerősödött azáltal, hogy a nyolcvanas évtizedben a hatóságok oly kilátástalanul próbáltak a KGST vonata után futni, ami ─ szükségszerű okokból ─ nem vett fel bennünket. Ez a képtelen törekvés abból a vágyból táplálkozott, hogy ne kelljen alkalmazkodni a megváltozott világgazdasághoz. A realitások elleni szélmalomharcot elemző Köves (1984) kimutatta, hogy ez a törekvés maga vált okává annak, hogy ekkoriban a válságba jutott szovjet piacoktól való egyoldalú magyar függőség még erősödött is. Ráadásul ─ tehetjük hozzá a történtek ismeretében ─ ez nem pusztán egy újabb évtized elvesztegetésével járt, bár felgyorsult világunkban ez sem épp mellékes. Ezenfelül az alkalmazkodást és a piacváltást épp ez tette az elkerülhetetlennél is sokkal költségesebbé , mégpedig a KGST-piac ─ korábban bemutatott ─ bénító sajátosságai következtében.

Meglepő lett volna, ha e radikális felismerések nem váltottak volna ki semmilyen visszhangot a korszak ideológiájának éber őrzői között. A pártfőiskola professzora, Hoch Róbert (1986) akadémiai székfoglalójában teljes mellszélességgel szembefordult a külgazdasági nyitást pártoló korszellemmel. Előadásában a nyitás értelmét tette kérdésessé. Itt, majd utóbb ─ állandó szerzőtársával közreadott ─ monográfiájában a belső piac élénkítésére alapozott növekedésgerjesztő politika mellett érvelt [ Hoch─Radnóti (1989)].^[89] Ez végső fokon a régi vágású keynesi receptura újrafelfedezését jelentette. Ő nevezte először „monetaristáknak” a pénzügyi egyensúly híveit ─ ez a terminológia utóbb (tudattalanul) a populista jobboldal szótárának vált szerves részévé.

Valószínűleg inkább az idők jele, semmint az elméleti kifinomultság bizonyítéka volt az, hogy ezen ─ újszerűnek már akkor sem mondható ─ gondolatok csaknem kétéves intenzív elméleti vitát váltottak ki a nyitás értelméről. A témánk szabta terjedelemben legyen elég két jellemző nézetet felidéznünk. A kereskedelemelmélet egyik vezető személyisége, aki ─ nem is meglepően ─ a liberális gondolkodás egyik meghatározó alakja országunkban, vitriolos kritikával illette a felvetést [ Nagy András (1986)]. Már az is példátlannak mondható, hogy a tudományos rituálé efféle végtermékét vitacikkel illessék, továbbá hogy ennek a vezető akadémiai lap adjon teret. Nagy András kimutatta: az elméleti irodalom és a megelőző két évtized nemzetközi tapasztalatait Hoch Róbert ─ „új” elméletének felépítése során ─ egyszerűen mellőzte.

Nagy András a külgazdasági nyitást, a kifelé forduló gazdaságpolitikát és a piacosítást egyetlen csomagterv részeként javasolta. Ezért ─ mai szempontból ─ úgy értékelhető, hogy ez volt ─ Jeffrey Sachs színre lépése előtt három esztendővel ─ az első radikális rendszerátalakítási program térségünkben .^[90] Igaz, Nagy András ─ évtizedek reformtapasztalata birtokában ─ elkerülte az e felfogást utóbb lejárató olyan képtelenségeket, mint az intézményi nagy ugrások szorgalmazása vagy az álprivatizálás. A radikális átmenet valójában a változás komplexitását , az intézkedések egymásra épülését és egyidejűségét jelenti, a stabilizáció léte vagy hiánya ehhez képest külsődleges [ Csaba (1994) 5. fejezet; Balcerowicz (1995) 13. fejezet].

E felfogással szemben Szegvári Iván (1988b) fejtette ki a másik jellemző érvrendszert. Maga is a kereskedelmi elmélet művelője lévén, Szegvári elutasította Hoch megalapozatlan felvetéseit, ugyanakkor szembefordult Nagy András érvelésével is, mivel az ─ szerinte ─ elvont elméleti modellekből közvetítő lépések nélkül jutott gazdaságpolitikai ajánlásokra. Megítélése szerint a lényeg nem a végcél ─ az intézményileg is nyitott gazdaság és a konvertibilitás ─, hanem az oda vezető út.

Cikkében Szegvári előadta mindama érveket, amelyeket utóbb az evolucionista vagy fokozatos átalakulás programja mellett érvelők hoztak fel álláspontjuk védelmében, és ezért többéves átmeneti stratégia részletes kimunkálására szólított fel.^[91] Ez az elméleti szembenállás már a kilencvenes éveket előlegezte meg, miközben Lengyelországban a korlátozott devizapiac, Csehszlovákiában a külkereskedelmi árak hatásának részleges begyűrűztetése volt a reformviták tárgya, a Szovjetunióban az 1987. júniusi vállalati törvénnyel épp a korlátozott vállalati önigazgatást vezették be.

Eközben újabb, térségszerte unikumnak számító kutatás is véget ért. A tényfeltáró [ Rácz─Richter (1987)], majd a normatív analitikai megközelítés [ Richter (1989)] egyértelművé tette: a birodalmi központ kereskedelmi túlsúlya összeegyeztethetetlen a (belső) piacgazdaság kiépítésével (és viszont), ezért mindenképp le kell szakadni a szovjet Titanicról. így a piacváltás és a redszerátalakítás kérdése összeért .

Az elmondottakból érthetővé válik, hogy a közgazdasági gondolkodás fejlődése és a szovjet birodalom válságának nyílttá válása miért épp 1988/89 fordulójára érlelte meg a magyar külgazdasági rezsimben az áttörést. Már 1988 során óvatos, de egyáltalán nem mellékes lépések történtek az állami külkereskedelmi monopólium oldására, a külső és belső piacot elválasztó szervezeti rendszer átalakítására, a diszkrecionális elemek korlátozására [ Náray (1987)]. Az a ─ korábban teljesen visszhangtalanul maradt ─ felismerés, amely szerint azonos nemzetiségű vállalatok külföldi versenye egyáltalán nem eredendően rossz, ahogy azt a korábbi irányítás már-már hittételszerűen hirdette, hanem sok szempontból kedvező [ Kozma G . (1980)] ─ most hirtelen áttört a gyakorlatban is.

Az 1987. októberi KGST-ülésszakon végképp egyértelművé vált: Gorbacsov alatt sem lesz KGST-reform. 32 évi uralkodás után 1988 májusában Kádár Jánost is eltávolították a hatalomból. Az elmélet és a gyakorlat párhuzamosan lódult meg: a Nyers Rezső államminiszter vezette külgazdasági reformbizottság a Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes koordinálta reformcsapatok szerves részeként dolgozott a maga radikális javaslatain.

Hirtelen minden megváltozott: a pártállami rendszer s a vele összefonódott nagyvállalatok hatalma ─ amivel a megelőző két évtized gyakorlati helyben járását magyarázták [ Nagy András (1988)] ─ megroppant. Hetek alatt többségi állásponttá vált a gyökeres külgazdasági irányváltás és az intézményi reformok ikerstratégiája [ Szamuely (szerk) (1989); Köves (1989)]. A szabad gazdálkodási rend részeként megfogalmazódott a devizagazdálkodás liberalizálásának és a konvertibilitás bevezetésének az igénye is [ Nagy András (1989b)].^[92]

Két évvel a KGST felszámolása előtt, 1989 márciusában a magyar kormány kezdeményezte a Szovjetunióval a „dollárelszámolás” bevezetését. Mint a korabeli vita számtalan szálát egybefoglaló máig legjobb áttekintésből kitűnik, ez nem pénzügytechnikai, hanem rendszerváltó kezdeményezés volt, az általános liberalizálás szerves részeként, a hazai piaci rend megalapozhatósága érdekében [ Lányi (1990)]. De bármilyen érv és ellenérv született is a nyitást és a „dollárelszámolást” övező parttalan vitában, gyakorlatilag a lényeg az állami kereskedelmi rendszer egészének kártyavárszerű összeomlása volt [vö. Lányi─Szabó (szerk.) (1993) kötetben leírtakkal].

A változás mindkét relációban földrengésszerű volt. így az elvontan jogos ─ és a korabeli nyugati elemzők egy része által is panaszolt ─ szakaszosságot indokló érvek megfogadásának egyszerűen nem maradt tere. Az utóbb megfogalmazott kételyek [Oblath (1991a); Gács (1993)] ellenére mind a nyitás egyoldalúsága , mind sebessége a reform rendszerváltozássá terebélyesedésével, valamint a régi rend összeomlásával elkerülhetetlenné vált. Ráadásul az ekkor már hat évtizedes elzártság viszonyainak felszámolása, új magatartási minták kikényszerítése aligha lett volna reális más módszerekkel. Az 1992-es orosz külgazdasági nyitás ─ a fokozatos visszarendeződés iskolapéldájaként ─ emlékeztet e régi összefüggés hazai érvényére is. A korabeli elemzés részletes érvanyaggal cáfolta a nemzetközi szervezetek által ekkoriban szorgalmazott átmeneti kereskedelemtechnikai megoldások értelmetlen és sehova sem vivő voltát [ Köves (1991)]. Az összeomlás logikája maga alá temette a tankönyvízű bölcsességeket.