A reformok rendszerváltozássá válása meglepően sima volt. Ebben nagy szerepe volt a lendületes előkészítő munkálatoknak, amelyek belföldi [ Bokros (1987b)], nemzetközi [ Török (1988)] és szemléleti-ideológiai [ Antal (1988)] síkon egyaránt egyértelművé tették a stabilizációs politika, a liberalizálás, a külgazdsági nyitás és irányváltás, valamint a tulajdonreform [ Tardos (1988)] közti szerves és rendszerjellegű összefüggést . Sok tekintetben a gazdasági reform radikalizálódása vált a politikai erőtér formálójává.

Az első lépés az 1986 végéről származó, piaci áttörést és demokratizálást sürgető Fordulat és reform című program volt [ Antal és szerzőtársai (1987)]. Ekkor az egyik oldalon az éber pártokraták a külhoni magyarság és a publikációs szabadság ügyében mozgolódó írószövetség elleni fellépéssel próbáltak példát statuálni. A másik oldalon ─ a földalatti ellenzék mozgolódásával (a kor fogalmai szerinti tömeges ─ 100-120 fős ─ összejöveteleivel) egy időben került sor mintegy kétszáz fő részvételével egy olyan reformprogram kialakítására, amelynél forma szerint sem a pártközpont bábáskodott . Nem hivatalok kértek fel válogatott személyeket, hanem alulról , részben spontán szerveződött , szakmákon és intézményeken átívelve, egyéni civilkurázsiból. Ilyen anarchikus szerveződésre a Petőfi Kör óta nem volt példa. A Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottság árnyékában indult viták ─ 1981─1983-at követően ─ részint elhaltak, részint önképzőköri és hivatali pályákra terelődtek, a társadalmiság eleme nélkül.

Az utóbbi elem túlsúlyát azért fontos kiemelni, mert a platform tartalmi része nem ment túl a korabeli ismeretszintből adódó, korábban már sokrétűen idézett felismeréseken. Ugyanakkor ─ mint öt évvel korábban Bauer (1982) második reform cikke ─ a kapukon kívülre kerülve, sőt most már alulról szerveződő mozgalmi zászlóvá válva ─ forradalmasító hatásúvá vált. A javaslat a korábban szigorúan üldözött civiltársadalmi fellépés jelképévé lépett elő. S miközben egyetlen tartalmi elem sincs, ami csak itt szerepelt volna, a korábban idézett ─ immár kivétel nélkül nyilvános ─ dokumentumokban pedig nem, vagy nem olyan radikálisan, a társadalmiasulás ténye és hatása lavinaszerű volt.

Különösen a liberális gazdasági vonalnál vaskalaposabb ideológiai és kultúrirányításhoz tartozók, így a tömegtájékoztatásban dolgozók, írók, jogászok számára, de a „nem központi” intézményekben is reveláció erejű volt ez az összegzés , és főként az egyenes beszéd. Az írók körében felsült pártvezetés nagyvonalúságot mutatott, s az eredetileg szamizdat kiadvány erősen szerkesztett változata ─ a „helyes álláspontot” kifejtő hat kritikával ellensúlyozva ─ végül a Közgazdasági Szemlében is megjelenhetett. Az 1987. júniusi számot szétkapkodták, olyanok is, akik sem korábban, sem később nem tartoztak e lap törzsolvasói közé.

A helyzet furcsaságát mutatta, hogy ─ Cseh- és Lengyelországtól élesen eltérően ─ ekkoriban nálunk még nem vált el élesen a kormányzat és a formálódó ellenzék értelmiségi holdudvara [ Lengyel (1987)]. A korabeli krónikás ezt a megállapítását utóbb azzal egészítette ki, hogy amikor már a „népi” és az „urbánus” ellenzék közti szakadás nyílttá vált, még akkor is mindegyiküknek megvolt a maga külön közvetítő embere a hatalom legfelső köreihez [ Lengyel (1989)].^[93] A sokszor személyi azonosság miatt az ellenzék két fő ereje főleg nem a Grósz- és a Németh-kormány gazdasági elképzeléseinek/gyakorlatának megítélésében, az ezzel szembesíthető alternatíva mentén különült el, hanem más ─ stiláris, kulturális és hasonló ─ választóvonalakat követve [vö. Nagy András (1993) 15. jegyzet is]. Ez tartós eltérés maradt más rendszerátalakító országokkal szemben.

Közelebbről ez azt jelentette, hogy a hivatalos, a félhivatalos és az ellenzéki platformok kialakításában jórészt azonos kör vett részt (a munkatársi gárdát és a személyes kapcsolatokat is beleértve). Jórészt éppen ennek köszönhetően az átmeneti szakasz mentes maradt a durva kilengésektől és megrázkódtatásoktól is. A piacgazdaságra való áttérés fő vonalában ─ a fordulatos politikai történések közepette ─ figyelemreméltó következetességgel bontakozott ki az elmélet által különösen nagyra értékelt fenntarthatóság, egy azonos zsánerű gazdaságpolitikai irányvonal töretlen érvényre jutása. E tekintetben a Fordulat és reform sajátos arcélét a III. számú melléklete adta ─ amely a társadalmi reformot részletezte ─, valamint a szabad sajtó feltételrendszerét taglaló IV. számú melléklet. Ez már a „hagyományos” (a korábbi) gazdasági reformokhoz képest új témakörnek számított.

A Fordulat és reform gazdaság tekintetében megfogalmazott javaslatai e kötetben már tárgyalt elképzelések közül inkább a mérsékeltebbek, a visszafogottabbak közé sorolhatók. A platform életérzése sok más, párhuzamosan közreadott írásműben is kifejezésre jutott, így ─ a korábbiakon túl ─ Bauer (1987), Bogár (1989), Lányi (1985), Szamuely (1987), Voszka (1990), Csáki─Varga (1990), Falusné (1990) és valószínűleg még más szerzők írásai is hivatkozhatók, amelyekben más és más nézőpontból, ámde a krízis véglegessége és elkerülhetetlensége sütött.^[94]

Az áttörésre 1988 őszén került sor, amikor a kormányzat is szembesült a szovjet Titanic sorsával, és hozzálátott a menekülés megszervezéséhez. Ennek formája a KGST intézményi kényszerzubbonyának levetkezése volt, forma szerint a szabad dollárban elszámolt kereskedelem kezdeményezésével. Nem volt kétséges, hogy ezen a rövid távon a szovjet fél nyer. Cserébe viszont az ország felszabadult ama geopolitikai és intézményi gúzsbakötöttségből , ami az 1953-at követő három és fél évtizedben minden átütő erejű átalakulás gátjává vált. A szovjet fél pedig ─ szembesülvén az elkerülhetetlennel, vagyis azzal, hogy sem az elszakadást, sem az átalakulást nem tudja többé megakadályozni ─ legalább egy kis aprópénz besöprésével vigasztalta magát.^[95]

Az új szabadságot a Németh-kormány a piacgazdasági modellt teljeskörűen vállaló reformtervezet kialakításával töltötte ki [ Tézisek... (1988)]. Ebben a magántulajdon egyenjogúsítása , a kereskedelem és az összes termelési tényező piacának felszabadítása szerepelt. Megfogalmazódott a korábbi bürokratikus szertartásrend központi elemét jelentő éves tervezés felszámolása . Az adórendszer szociálpolitikai célú felhasználását fel kívánták számolni, ennek érdekében megfogalmazódott az egykulcsú általános forgalmi adó bevezetésének terve [ Hetényi (1988b)]. Az államháztartási reform terve kiterjedt a társadalombiztosítás átalakítására is. Ugyanakkor a Kádár-korszak túl hosszú ideig tartott, a Németh-kormányzat pedig joggal érezte saját helyzetét túlságosan átmenetinek e nagyléptékű intézkedésekhez. Igaz, más esetekben épp a tét nélküliség ösztökélte ugyanezt a csoportot a salto mortalék megugrására, például a munkahelyi pártszervezetek felszámolásakor, a munkásőrség feloszlatásakor, a tábornoki kar lefejezésekor, Nagy Imre újratemetésekor vagy a pluralizmust intézményesítő új alkotmány elfogadásakor.

A korabeli kormányzati elemzések hangvétele [ Antal (1988)] és az intézkedések tartalma miatt indokolatlan úgy beállítani, mintha ebben az időszakban még mindig csak modellváltásra, s nem rendszerátalakításra készültek volna, mint az eredetileg az Egyesült Államok Kongresszusa számára készített visszatekintésében Paul Marer (1995, 6─7. o.) véli. Ez a kormányzati intézkedésekből, így a gyökeres külgazdasági nyitásból, a privatizáció pártolásából és az új alkotmány tartalmából egyértelműen azonosítható, utólag sem elvitatható vonás.

Természetesen a nagy elosztó rendszerek módosítása, a társadalombiztosítási reform ─ mindig és mindenütt ─ az implicit társadalmi szerződés átírásával egyenértékű, s ezért hosszú és robbanásveszélyes folyamat. Ezért a Németh-kormány csak a kevésbé veszélyes utat választhatta, amikor olyan liberalizációs intézkedéseket hozott, amelyek közvetlenül nem váltottak ki akkora ellenállást, mint a nagy elosztó rendszerek módosítása.^[96] Ebbe a körbe tartozott a hároméves liberalizációs terv , valamint a társasági és az átalakulási törvény , ami szélesre tárta a kaput a spontán privatizáció előtt. Ez utóbbi kezelésében a korábbi személytelen szocialista tulajdont ─ többnyire bennfentes ─ magánszemélyek vették saját tulajdonukba. A menedzser választotta tulajdonos a magánkézbe adáskor szokásos megbízó és ügynök közti szereposztásnak épp a fordítottja .

A folyamat mindenesetre sokkal gyorsabban ment végbe, semmint hogy az ellenérdekelt társadalmi erők megszerveződhettek volna. A folyamat logikája Matolcsy (1990) magyarázata szerint a következő volt: semmilyen privatizálás nem sikerülhet a vállalatvezetés ellenében. Sok tekintetben a lelépő nómenklatúra volt az egyetlen társadalmi csoport, amely hajlandó és képes is volt a termelési tényezők kombinációjának és átrendezésének feladatát ellátni. A válságelhárítás egyik központi feladata a problémák decentralizálásában állt: más aktív szereplő nem adódott. A megközelítés sok tekintetben Hayek (1945/1995, 241─252. o.) felfogására emlékeztetett, ám társadalmi tartalma a korábbi helyzeti előnyök tőkésítésében és átörökíthetővé tételében állt.^[97]

Ugyanakkor nem kétséges, hogy a vállalatvezetés ─ még a korábbi legfőbb bajforrásnak számító nagy cégekben is ─ felhagyott a hivatali alkuk korábbi egyoldalú erőltetésével, megpróbált saját lábra állni. Kezdett önhatalmúan intézkedni a válság elhárítására, beleértve a korábbi nagyszervezet feldarabolását, az üzem bezárását vagy egész más célra történő átalakítását (például gyárépületből áruházat alakítottak), vagy éppen a nyugati tőkéstárssal vegyes vállalattá alakultak. Ez voltaképpen várható volt, mert az évtized végén készült felmérésekből [ Lányi (1988)] kiderült, hogy a magyar vállalatvezetők nem voltak többé parancsra váró, azt továbbító ügyintézők . Ekkorra már önálló és nagyon is újításra kész üzletemberekké váltak, akik saját viszonyaik közt ─ részint ösztönösen ─ alkalmazták a nyugati menedzsmentirodalom újdonságait is.

A spontán átalakulások társadalmi elutasításának hatására még a Németh-kormány végnapjaiban megszületett az Állami Vagyonügynökség és a vagyonvédelmi törvény is. A kormány reformbizottságának záródokumentuma már jelző nélküli piacgazdaságról beszélt, s helyesen ismerte fel: az állami jövedelem-újraelosztás és a költségvetés kiszorító hatása lesz a kialakuló piaci rend működőképességének legsúlyosabb korlátja , miközben az állami struktúrapolitika szerepe határozottan visszaszorul [ Antal (1990 b ) 42─44. o.].

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a gondolat világossága a szabályozási gyakorlatot nemigen hatotta át. Az empirikus elemzés (Révész─Zalai, 1992) 1990-re azt mutatta ki, hogy nagyszámú új pénzügyi eszköz csak formálisan érvényesült a valóságban, esetleg egyáltalán nem működött. A pénzügyi rendszer funkcionalitása így igen csekély maradt, s a régóta szidalmazott önkényes pénzügyi döntések és szabályok inkább szaporodtak, semmint visszaszorultak volna az irányítás mindennapjaiban.

Az új kormány megalakulását követően viszonylag hamar megfogalmazódott az a felismerés, hogy a gazdaság versenyjellegének szavatolása az alapvető közvetítő láncszem a magántulajdon és a hatékonyság között [ Nagy András (1990); Török Á. (1992)]. Ennek a felismerésnek azonban gyakorlatformáló hatása elhanyagolhatónak bizonyult. Az Antall-kormány ─ létrejöttétől fogva ─ saját belső egyensúlyának megőrzésére irányuló állandó trapézmutatványokra kényszerült. A jobbközép koalíciót alkotó pártok közt az egyetértés csak az 1990 előtti viszonyok totális tagadásában állt. Saját gazdasági programjuk nem volt, vagy ha mégis, az igen távol állt az eddigiekben összegzett szakmai konszenzustól, abból nemigen merített.

így nem is meglepő, hogy az átmenet fentebb sorolt érdemi kérdéseire, a rendszeregész működésére és egyes meghatározó elemeire vonatkozó dilemmákra a demokratikus kormány kezdetben nemigen tudott reflektálni. A kormányzat gazdasági szakértőinek energiáit maradéktalanul felemésztette a fenyegető fizetésképtelenség elhárítása, a KGST összeomlása, a kárpótlás, majd a taxisblokádot követő helyzethez való illeszkedés napi feladatai . Ehhez adódott az öröklött államigazgatással való együttélés és együttműködés megszervezése, továbbá a belső rivalizálás. Mind a korabeli programok [ Laki (1989)], mind a szociális piacgazdaság ─ jelszavakon alig túlmutató ─ töredékes ismerete [ Lányi (1996)], mind a sokféle új feladattal szembesülő újdonsült politikai gárda tapasztalatlansága nehezítette az érdemi kérdésfelvetéseket és ezek megválaszolását. Végül a gyakorlat sokkal nagyobb fokú kiegyensúlyozottságot és folytonosságot mutatott, mint ahogy az a végletesen megosztott és folytonos érzelmi viharokkal elfoglalt közvélemény számára érzékelhetővé vált [ Csaba (1992)]. A liberalizálás, a privatizálás, az árfolyam antiinflációs szerepeltetése, az egyensúly biztosítását feladatának tartó, ám nagy kezdeményezésektől tartózkodó irányvonal a másfajta szavak─hasonló tettek folytonosságát alapozta meg. A pragmatizmus és a fokozatosság kultusza sem változott meg alapvetően ─ főleg hosszabb időszakra nem.

A magukat jobbközépként meghatározó erők a valódi piacgazdaságra való átmenet kulcskérdését, a privatizációt sajátos módon ítélték meg. Egyrészt ─ a „hatalomátmentés” lehetősége miatt ─ „nem szerették”, másrészt viszont szorgalmazniuk is kellett a nyugatihoz hasonló rendszerré alakuláshoz. így fennmaradt a tulajdonosváltozás eredendő spontaneitása . Ez még a sokat reklámozott (és negyedévente változó) kormányzati tervezetek bénultsága és a „fű alatt” tovább folyó vállalati kezdeményezésű átalakulások kettőséből is adódott.

A közéletet átható érzelmi és politikai véleményalkotás árnyékában a szakmai elemzés azt nehezményezte, hogy az átalakulás egyik útja sem „termett” valódi magántulajdont [ Móra (1991); Tóth (1991)], az új rendszerből hiányzik a saját vagyon kockáztatása és nincs tulajdonosi ellenőrzés [ Voszka (1991a)], nem alakultak ki az egymástól jól elhatárolódó tulajdonosi, illetve menedzseri hatáskörök és a versenypiacok sem [ Somogyi ─ Török (1993)]. Ehelyett gyakorta az állami monopólium változott át magánmonopóliummá. Bár az Antall-kormány törekedett arra, hogy az összfolyamatot befolyása alá vonja, az általa fontosnak tartott nemzeti középosztály kialakítása érdekében [ A kormány ... (1991)], ez végül is a valóságot nemigen befolyásolta. Mint azt több empirikus elemzés is igazolta, a vállalatvezetés túlsúlya s a folyamat ebből fakadó tartós spontaneitása mit sem változott [ Voszka (1991b); Mihályi (1992)]. A kedvezményes és a mesterséges tulajdonosteremtő módszerek ─ munkavállalói résztulajdonosi program, Egzisztencia-hitel, kárpótlás ─ általában a vállalati vezetők helyzetét megerősítő kivásárlási folyamatokat takartak [ Karsai J . (1993b)]. A vagyonosztogató sémák el sem indulhattak, a szakma is elutasítóan reagált rájuk [ Major (1994)].

Az elmondottak alapján a magyarországi átmenet legfőbb jellemzője a folytonosság és a spontaneitás ─ rendszerváltoztatási terveket uraló ─ túlsúlya volt. A nemzetközi összehasonlító elemzések [ Major (1993); Mihályi (1994)] ezt külön kiemelik. Ez bizonyos fokig elkerülhetetlen minden olyan esetben, ahol az üzleti szempontok a politikai/társadalomátszabó elemnél lényegesebbnek bizonyulnak [ Tömpe (1992)]. Bármi legyen is a mindenkori elemző értékítélete, az üzleti értékesítési formák túlsúlya így kétségkívül közvetlenül is alakította a magyarországi kapitalizmus arculatát .

A magyarországi átmenet békés volta az 1989/1990-es változások tárgyalásos jellegéből is adódott. A lelépő kormányzat (és párt) képviselői ─ láthatólag teljes joggal ─ középtávú befektetésnek tekintették azt, hogy szakítva az ideologikussággal, maguk álltak az átalakulás élére. Ez a ─ látszólag önérdekei ellenében képviselt ─ politika alapozta meg, hogy a mérsékelt baloldal tudott az új küzdőtér első tartós képződménye lenni, miközben a gazdasági kulcspozíciókat ─ a kormányváltozásoktól függetlenül ─ magáénak tudhatja, a vállalkozói szektor túlnyomó részének támogatásával együtt.

Ezt természetesen többen az átmenet felszabadító, megtisztító élményének hiányaként élték meg. Az új helyzet érzelmi ütőkártyáit ─ Nagy Imrétől a szovjet csapatkivonáson és a németek kiengedésén át az új alkotmányig ─ mind a Németh-kormány játszotta ki. így a többsíkú válság hagyatékát [ Kádár (1990)] átvevő jobbközép koalíció nem élvezte azt, amit Balcerowicz (1995, 160─163. o.) a „különleges politika” kegyelmi idejének nevez. Ekkor a fordulat eufóriája a jövő szempontjából nélkülözhetetlen, ám fájdalmas intézkedések megtételére ad egyszeri lehetőséget. Az Antall-kormány mércéje szerint is kívülállónak számító Rabár Ferenc pénzügyminiszter 1990. októberi szubvenciófelszámolási terve ─ ami töredéke sem volt a korabeli lengyel, cseh vagy orosz kiigazításoknak ─ a mai napig az egyetlen valóban társadalmi lázadásra vezetett ─ alig három hónappal a demokratikus kormány megalakulása után.

Ebben ─ egyebek mellett ─ az is erőteljesen kifejezésre jutott, hogy 1918─1919, 1945─1949 és 1956─1957 után a magyar társadalomnak egyszerűen elege lett mindenfajta kísérletezésből.^[98] Mind a választási pártprogramok elemzése [ Laki (1989; Karsai G. (1994)], mind a korabeli szakmai átmenettel kapcsolatos viták összegzése [ Major (1991)] kimutatta a gyökeres fordulatokat elutasító közmegegyezést . Ebben a fentiek mellett a kormányzati és az ellenzéki értelmiségi holdudvar átfedése is megjelent, ami az ország mérete és a Kádár-korszak közösségteremtő viszonyai^[99] ismeretében korántsem volt meglepő.

Ez magyarázza azt az első látásra meglepő tényt, hogy Kornai János (1989) tizenkét nyelvre lefordított sikerkönyve, az Indulatos röpirat , amiben a nemzetközi közgazdász szakmában elfogadott radikális stabilizáció és privatizáció programja körvonalazódott, itthon vegyes fogadtatásra talált. Kornai javaslata az infláció gyors és határozott (végleges) megzabolázását állította a középpontba. Ezzel homlokegyenest ellenkező nézetet vallott a kormány hivatalos reformstratégiája [ Berend és szerzőtársai (1990) 131─135. és 145─148. o.], ami a szerkezeti illeszkedést tekintette elsődlegesnek, a fizetőképesség megőrzését peremfeltételnek, s az áremelkedés mérséklését csak a harmadik helyre sorolta. A kormány csapata 15-20 százalékos inflációban még semmi kivetni valót sem látott. Kornai a szocialista menedzserek aktivizálódását is sokkal ellentmondásosabbnak látta, mint a legtöbb hazai elemző. Az 1990-es választások e megítélést igazolták, hiszen a spontán átalakulás ellenfelei egyértelműen győztek.

Ugyanakkor a kötet egyes javaslataival sokan vitatkoztak, elsősorban Figyelő hasábjain. A kritikai ismertetések eme áradata egyáltalán nem jellemző a magyar közéletre. A vitázók a hazai viszonyokat egész másként értékelték, mint a Röpirat ─ és később a Kritikai politikai gazdaságtan [ Kornai (1993a) 587─602. o.] ─ a reformszocializmust általában. Különösen nagy ellenállásba ütközött a két elkülönült, egész más elvek alapján szabályozott gazdasági szektor gondolata, ahol is az állami cégek szigorú ellenőrzés, míg a magánvállalatok a legteljesebb szabadság rendjében működhetnének. A vitázók azt emelték ki, hogy ─ különösen az átalakulási és a társasági törvény után másfél-két esztendővel ─ sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehetett élesen elválasztani a különféle hazai vállalatokat. A nem állami (de nem is teljesen magán-) tevékenységek is kiterjedtek voltak. A „stabilizációs műtét” sürgetését is többen ellenezték, hisz ─ Lengyelországtól vagy Oroszországtól eltérően ─ a magyar piacra a hiány és/vagy a hiperinfláció nem volt jellemező.

Más felidézhető bíráló észrevételeknél fontosabb azonban az, hogy a Röpirat a kapitalizmusba, a szabadpiaci gazdaságba történő visszmenet első átfogó programja volt , amely nemcsak implikálta ─ mint az egyre radikalizálódó kormányzati reformtervezetek tartalma ─, hanem nyíltan nevén is nevezte a célállapotot, sőt annak főbb jellemzőit is. Ez a fajta kendőzetlen beszéd még ma sem jellemzi a hazai politikai erőket, a kötet megjelentetése idején pedig még nagyobb volt a zűrzavar. A demokratikus pártok inkább harmadikutas elképzeléseket népszerűsítettek, míg a leköszönő kormányzat politikailag a tulajdoni agnoszticizmus, a tulajdonformák egyenrangú kezelése mellett érvelt (teljesen érthetően).^[100]

Kornai erőteljes inflációellenes fellépésével is az ár ellen úszott. Míg ő ekkor az „aki piacpárti, az inflációellenes” megfogalmazással élt, a többség a szerkezeti átalakulás költségeként és az árarányok kiigazításával járó természetes vagy kisebbik rosszként tekintett az ─ ekkorra már a 20 százalékot megközelítő ─ inflációra. Jellemző, hogy ekkoriban az elméleti tekintélyek közül csak Erdős Tibor (1989) hangoztatta ─ Kornaival együtt ─ az inflációval szembeni engedékenységben rejlő csapdát. Felhívta a figyelmet: veszélyekkel jár a „mérsékelt infláció”, a 25 százalék körüli határérték túllépése, de már ennek tartósulása is. Ez ugyanis alapvetően megváltoztatja a gazdasági szereplők viselkedési mintáit, motivációit és kalkulációit. Ezek hatására a monetáris politika s általában a pénzen keresztüli szabályozás kicsorbul, a gazdaság a cserekereskedelem és/vagy a dollárizálódás felé hanyatlik.

Ez a reakció késztette Kornait a Röpirat kiegészítésére. A kritikákra válaszolva, kitartott a reform és a stabilizáció összekapcsolása mellett, mi több, szükségesnek tartotta, hogy az egészet egyetlen csomagként vezessék be [ Kornai (1990b) 791─793. o.).^[101] Ismét felszólított a spontán privatizálás betiltására és a személyes tulajdonlás kiterjesztésére. Fenntartásait hangoztatta az intézményi és a vegyes tulajdonformák tartós túlsúlyával szemben , ami a korabeli magyar gazdaságban reális veszély lehetett.

Eközben Antal és szerzőtársai (1990) a liberalizálás és a deregulálás központi szerepét hangsúlyozták a piacgazdasági rend létrejöttében. Vértes─Kardos (1990) a korszak megmerevedett intézményi és érdekstruktúráját hibáztatta azért, hogy 1987 és 1989 között az a neoliberális felfogás csak az elméletben tudott maradéktalanul áttörni. 1989─1990 fordulóján az állampárt összeomlásával azonban ez a helyzet alapjában változott meg . A szovjet összeomlás pedig betetézte és visszafordíthatatlanná tette 1991 végére a ─ Magyarországon addigra már lezárult ─ rendszerátalakulást. Éppen a régi hatalmi struktúrákba való beépültségük [Szalai (1989)] miatt váltak e fordulattól a nagyvállalatok és a korábbi kiemelt ágazatok teljesen védtelenné a külgazdasági nyitás és a pénzügyi megszorítások harapófogójában. A valóságban ez volt a meghatározó, szemben az ideológiai káosszal, majd az Antall-kormány dirigista gazdaságfilozófiai elképzeléseivel [ Csaba (1992)].

Az Antall-kormány megalakulásakor azonban ez a kép korántsem volt ily világos. A Magyar Demokrata Fórum által hangoztatott szociális piacgazdaságnak igen kevés köze volt a német ordoliberális közgazdászok gondolati építményéhez, inkább csak a magyar radikálisok vadnyugati kapitalizmusképének ellensúlyozását célozta [részletesen lásd Lányi (1996)]. Utóbbira nagy szüksége volt, hiszen a nemzetközi támogatással működő Kék Szalag Bizottság programjavaslata ( Berend és szerzőtárasai 1990) nagyon is az SZDSZ szellemiségét idézte, a választott seriffektől az erős területi önkormányzatokig és a gyors privatizációig terjedő körben. Másfelől a helyzet nyilvánvalóan túllépett a Lakitelki Nyilatkozat (1991) harmadikutas elképzelésein is. A megváltozott viszonyok közt végképp idejétmúlttá vált a legnagyobb kormányerő alapító atyáinak eredeti elképzelése, különösen a kormányzati munka feladatai és követelményei szempontjából. Az új kormány még leginkább a Híd-csoport javaslataira támaszkodhatott volna [ Híd (1990)], ezt azonban inkább jellemezte a pragmatizmus, mint a jövőképformálás. Lényege a liberális gazdasági irányvonal továbbvitelét célozta, és sürgette az államháztartási reform mielőbbi radikális megindítását.

Láthatóan a korszak jellemzőnek mondható, a folyamatbefolyásolók számára is ismert/megismerhető szellemi termékei csak igen korlátozott befolyást gyakorol(hat)tak a rendszerátalakító kormányzati politikára . Az MDF─SZDSZ paktum lehetővé tette a jobboldali kormányzat radikálisainak margóra szorítását. Ugyanakkor a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye kancellári típusú hatalom-összpontosítást hozott, és bebetonozta a (mindenkori) kormányfőt. Ez egyrészt lehetővé tette, hogy Magyarországon ─ a többi rendszerváltó országhoz képest ─ páratlan stabilitással, az érett demokráciákra jellemző módon működjék a többpártrendszer és a parlamentarizmus.^[102] Másfelől hamar megmutatkozott e megoldás két váratlan korlátja: a taxisblokádban megjelent társadalmi ellenállás és a miniszterelnök ─ ekkorra már nyilvánosságra került ─ halálos betegsége. Ebben a helyzetben a vezetés legtöbb energiáját a saját táborán belüli egyensúlyozás és a „berendezkedés” fentebb már vázolt dilemmái kötötték le. Nagyszabású társadalom- és gazdaságátszabó tervezeteknek még a kiötlésére sem igen futotta, bevezetésük megkezdésének esélye sem volt. Ez a politikai fordulat tartalma, potenciálja és gyakorlati mozgástere közötti alapellentmondásnak bizonyult az 1990─1995 közötti időszak egészében.

Az új patthelyzet felismerése megkönnyítette, hogy az Antall-kormány ─ zsigeri idegenkedését leküzdve ─ egykettőre elődje nyomdokába lépjen a középtávú gazdaságpolitikai program [ Hároméves... (1990)] elfogadásával. Ez már csak a harmadát tartalmazta Rabár Ferenc 1990. augusztusi szubvenciócsökkentési terveinek. A tervezet egyértelműen elvetette a reprivatizálást, a kormányzó koalíció második erejét alkotó kisgazdák egyetlen értelmezhető gazdasági követelését. Az export és a bérek felszabadítását szorgalmazta, ezen túlmenően azonban ─ zavaros nyelvezetbe burkolva ─ valamennyi érdemi kérdésben elnapolta az állásfoglalást , különösen ami a társadalombiztosítás reformját is érintette volna. A Pénzügyminisztérium tervezete hallgatott a legtöbb ─ politikai, közösségi döntést igénylő ─ kérdésben, így a bős─nagymarosi vízi erőmű, a világkiállítás, a szegénypolitika, a tömegessé váló munkanélküliség kezelése, a privatizálás módja és kerete, a bankok öröklött adósságainak leírása és feltőkésítésük,^[103] az államadósság korrekt telepítése és könyvelése, a kormányzat piacgazdasághoz illeszkedő átszervezése és az állampénzügyek információs rendszerének áttekinthetővé tétele ügyében (hogy csak az akkoriban már tudatosult, a különféle hivatali javaslatokban ekkor már tárgyalt ügyeket említsük).

Míg a korabeli bírálatok a kormányzat elképzeléseit történelmi, erkölcsi, ideológiai vagy mennyiségi szempontból tették kritika tárgyává, Illés Iván (1991) idejekorán rámutatott a lényegre: a prioritások hiányára , ami a sodródás továbbfolytatódását szinte beprogramozta. Még elvi távlatként, vázlatosan sem merült fel az állam gazdasági szerepének újraértékelése , az államháztartás révén megvalósult túlzó és teljesítményellenes újraelosztás mérséklése .

Érdekes módon amikor Kupa Mihály, az 1987. évi adóreform egyik vezéralakja vette át a pénzügyi tárcát, az államapparátusi program érdemi része tovább élt. Az egyetlen lényeges különbségként a terv számítási anyaga ─ a beolvasztó pénzügyi hatóság elsőségét megjelenítve ─ immár a mellékletbe került, míg a Kupa-programra [ Stabilizáció... (1991)] elkeresztelt tervezet főszöveg részébe az intézményépítést megalapozó jogszabályok kerültek. Ez fontos és helyes irányú hangsúlyeltolódást jelzett volna, ha a kormánytöbbség a törvénykezés napirendjének kialakításában valóban ezt használta volna sorvezetőül; erről azonban szó sem volt.

A törvénykezést ─ kezdettől fogva ─ a személyes, a napi és a pártpolitikai megfontolások alakították, a gazdaság és különösen annak rendszerét (nem a folyó pénzek elosztását) érintő kérdések tartósan háttérbe szorultak, a törvényhozói érdektelenség homályába vesztek.^[104] Ez csak részben vezethető le az induló helyzet adottságaiból. Tartósulása ─ szocializációs problémákon túl ─ mélyebb összefüggésekre, a gazdasági alkotmányosság igen gyenge alapjaira utalnak, s érthetővé teszik a gazdaság némely szereplőjének elképesztően fejletlen jogérzékét és -gyakorlatát.

A döntéseket tehát a koalíción belüli patthelyzet, a lavírozás és a ─ korabeli „szakértői” bizottságok, „alternatív” felvetések és más csodadoktori receptek sugalmazásával szembeni ─ kármérséklés szempontja vezérelte. A stratégia hiánya [ Mizsei (1993)] utólag is rendkívül szembetűnővé vált a pártatlan megfigyelők számára. Márpedig ez éppen az ellenkezője a ─ mindenkori magyar kormány által hirdetett ─ fokozatosság fogalmának.

A hazai közgazdaságtanban mindig is erős eklekticizmus és a kompromisszumok iránti hagyományos vonzódás (vagy azok kényszere) aligha ad felmentést az egyszeri történelmi feladat vállalása, értelmezése és bizonyos fokú operacionalizálása mint kormányzati főszerep (másra nem hárítható funkció) alól. Úgy tűnik, az átmenet kormányai ezt ─ a napi ügyintézés ellenében ─ háttérbe szorították, holott az állami szerepvállalás újraértelmezése a rendszerváltozás kulcskérdése . E nélkül a többi módosítás csak szólam. Az elmúlt évtizedek alapján belátható: ekkor csak az újraelosztás formája változik, hatása ─ és így a makroteljesítmény ─ aligha.

A fenti összkép alól kivételt jelent a négy piacgazdasági törvény ─ a jegybanktörvény, a pénzintézeti törvény, a kiélesített csődtörvény és a számviteli törvény ─ egyidejű életbe léptetése 1992. január 1-jétől. Ez több elemző kínálatoldali vagy intézményi sokkterápiaként értékelte [ Bokros (1993); Kádár (1993); Köves (1994)]. E lépések logikusan következtek az átmenet kontúrjait felvázoló s a fejezet elején ismertetett elképzelésekből. Időzítésüket értékelve, jogosnak mondható, hogy amikor a kormányzati stabilitás létrejött, a fizetési válság veszélye elmúlt, választási kampány viszont még nem fenyegetett, éppen akkorra ütemezték e lépéseket.^[105]

Pozitívan értékelhető e törvények egyidejűsége is, hiszen a pénzgazdálkodás, a pénzforgalom szerves egységet (körforgást) alkot, s a piactisztítást hozó ─ az elbukott vállalkozásokat valóban kiiktató ─ eljárással (vagy a decentrális kompromisszummal) csak együttesen alkot rendszert. Az 1986─1991-es időszak részleges megoldásainak kudarca épp ezt igazolta, ahogy a korabeli irodalom fenti szemlézéséből ez ki is tűnt. A törvények működését nehezményező nagyszámú közlemény természetesen jelzi az ellenérdekelt részérdekek kiterjedtségét. Ugyanakkor ─ az egyes törvények mindig vitatható módszereit és végrehajtási szabályait érintő észrevételeiken túl ─ nem hangzott el olyan érv, amely a részleges bevezetés és/vagy más koncepcionális megoldás hasznosságát a piaci rend egésze , nem pedig egyes termelők szempontjából indokolta volna.

Valós és főleg korrekt verseny ─ például a megtakarításokért vagy a különböző méretű és az eltérő nemzetiségű szállítók és szervezetek között ─ sosem jöhet létre anélkül, hogy azt a megfelelő pénzügyi szabályok az egyes részpiacokon ne biztosítanák. Ezért az egyenlő versenyzői feltételeket ─ a korábban egyoldalúan kedvezményezettek, vagy éppen a világgazdaságban be nem vált elszámolási trükkökből élők rovására is ─ biztosítani kell(ett), különben a piac csak ideológia, de nem működési rend. A pénzügyi törvénycsomag éppen ezt az elengedhetetlen lépést tette meg 1992-ben.

Igaz, hogy a korábbi torzulások és az alkalmazkodás költségeinek, reális mértékének nyílttá válása miatt a kormányzat megijedt. A kipárnázott átmenet legitimációs jellege legfeljebb egy-két esztendei visszaesést tűrhetett meg. Ezáltal a közvélemény rendszeresen és nagyságrendileg becsülte alá azt, amit utóbb Kornai János (1993b) részletes elemzésben transzformációs visszaesésként értelmezett. A rendszerváltozással járó sokrétű megrázkódtatásból ugyanis olyan átmeneti termelés- és munkahelyvesztés származott, ami nem hasonlít a piacgazdaságok konjunktúrakilengéseire, sőt a sokat idézett 1929─1933-as nagy válságra sem, mert tényezői és természete is más, így sem időtartamát, sem mélységét nem indokolt ahhoz mérni.

A korabeli elemzők ezzel szembeszállva, a visszaesést váratlannak minősítették, mind mélységét, mind időtartamát tekintve, s leküzdésére állami aktivizmust sürgettek. Egy jellemző nézet szerint a válságos idők egyszerűen nem engedték meg az állami újraelosztás mérséklését, sőt kimondottan a pénzügyi rendszeren túlmutató beavatkozásokat követelték volna meg [ Mellár (1994)]. A kormány ─ növekedésserkentőként ─ a kamatszint mesterséges leszorításával kísérletezett. Derűlátó nyilatkozatokkal, utóbb keresletgeneráló intézkedésekkel, vállalatok kimentésével is próbálkozott [ Karsai J . (1993a)]. Tette ezt annak ellenére, hogy időben megfogalmazódott a felismerés: az ilyen kezdeményezések egykettőre visszaütnek [ Vértes (1992)]. S valóban, 1993-ban és 1994-ben is a GDP belső felhasználása évente egytizedével (!) haladta meg a megtermelt szintet. Ezzel a Kádár-korszak legrosszabb éveit ─ 1956-ot és 1974-et ─ is alulmúlva, két egymást követő esztendőben duplázott. A két év alatt felhalmozott 8 milliárd dolláros fizetési hiányt a jegybank által kimutatott 1993. évi 8,1 milliárd dolláros (1994. évi 10,1 milliárd dolláros) kivitelhez képest kell értékelni ─ e számok önmagukért beszélnek.^[106]

A krízis leküzdésére néhány nap alatt rögtönzött Bokros-csomag ─ radikalizmusa és bevezetési módja miatt egyaránt ─ megosztotta a magyar társadalmat és a közgazdászszakmát is. Az ekkor megfogalmazott intézkedések bírálói [ Augusztinovics (1996); Köves (1995), (1996); Matolcsy (1996)] világosan kifejtették: itt már nem a kiigazítás a lényeg, hanem a jövőbeli piaci modell jellege vált kérdésessé. Ez pedig az átmeneti szakaszon túlmutató témakör, amit a következő fejezet tárgyal.

Az átmenet ezúttal ─ a kommunizmus építéséhez vezetőtől eltérően ─ az 1989─1995 közti időszakban lezárult Magyarországon. Kezdőpontja a pluralizmus jegyében készült hároméves liberalizációs és piacépítési terv, végpontja pedig a Bokros-csomag, amiben immár a megszilárdult piacgazdaság és demokrácia viszonyai közt vetődött fel a jóléti állam reformja , azaz a modellválasztás. Az átmenet szakaszát ekképpen lezártnak ismerte el az OECD, amikor 1996 márciusától ─ alapos részterületi elemzések után ─ a piacgazdaságok elitklubjába fogadta Magyarországot.

A magyarországi átmenet tehát a következő kettősséggel írható le. Egyfelől a közgazdász szakmában figyelemreméltó konszenzus közeli állapot jött létre és maradt fönn az átmenet legkényesebb, első időszakában. Ez az ─ összes többi rendszerátalakító országtól, köztük a néhai NDK-tól is gyökeresen eltérő ─ nemzeti sajátosság jól dokumentálható a Cambridge University Press által 1993-ban kiadott reprezentatív országmonográfiával [ Székely─Newbery (szerk.) (1993)]. Közel kéttucat ─ eltérő felfogású ─ szakértő közül senki sem vonta kétségbe a kialakuló piacgazdaság jellegét, az átmenet irányát és szükségszerű lépéseit, a külgazdasági nyitást és irányváltást, az euroatlanti orientációt, az adósságstratégiát, a privatizálás elsősorban üzleti jellegét, vagy az 1992-es pénzügyi csomagot, valamint az ár-, adó- és versenyviszonyok további közelítését az EU filozófiájához. Ez a nagyon figyelemre méltó, az érett demokráciákat idéző szakmai közmegegyezés az átmenet összes tartalmi kérdéseire kiterjedt. Különösen Oroszországgal, Romániával, Horvátországgal és Szerbiával egybevetve rajzolódik ki eme egyöntetűség egyedi és előrevivő jellege , ami természetesen nem a részletek, a módszerek vagy az eljárások egyhangú megítélését tükrözte.

A közéletet a legtöbb kérdésben egyáltalán nem jellemezte és ma sem jellemzi hasonló, az alapértékekre kiterjedő egyetértés. így a hazai fejlődés második ─ az előzővel ellentétes ─ sajátosságaként a politikai hovatartozás (és filozófia), valamint a gazdaságelméleti pozíció többnyire semmiféle kapcsolatba sem hozható egymással. Az a fajta összhang, ami a nyugati országokat jellemzi, és bal/jobboldali jelzőkkel vagy a szociáldemokrata─liberális─konzervatív hármassal megfeleltethető gazdasági platformok kialakítását jelentené, Magyarországon nem jellemző. Ez a balközép kormány 1994. júliusi megalakulásával szembeszövőké vált. A Horn-kormányt meghatározó szocialisták gyakorlata az OECD-országok neoliberális gazdaságpolitikai konszenzusát idézi, legalábbis célok megválasztásában és filozófiájában, ha nem is a kormányzati mindennapokban. Ezzel szemben nemcsak a populista, de a magát jobbközépként tételező ellenzék is a Kádár-korszak jóléti államának védelmezése és egy aktivista, államközpontú gazdaságpolitika szorgalmazása jegyében formálta meg saját arcélét.^[107] Ez a szereposztás ─ választóközönségük ismeretében kézenfekvő magyarázata mellett is^[108] ─ épp az ellenkezője az OECD-országokban szokásosnak. így aztán a jövő piacmodelljéről folyó viták részvevőit nehéz a politikai triászba illesztve kategorizálni, és gyakori, hogy a közéletben távol lévő táborok képviselői állnak elő hasonló javaslatokkal és érvekkel.