A gazdaságpolitika egészét és főbb prioritásait korábban is gyakorta bírálták külkereskedelmi és nemzetközi témájú írásokban, melyek közül néhányat már idéztünk. Kádár Béla (1984) monográfiája azonban a korszak gazdaságpolitikáját minden részletében és egész megközelítésmódjában kérdésessé tette. A sikeresen alkalmazkodó fejlődő és OECD-országok ellenpéldáival bizonyította: az ellátásbiztonsági szempontok előtérbe állítása, a kitermelő- és az alapanyagiparok egyre növekvő beruházási részaránya, a műszaki-gazdasági sebezhetetlenséget célul tűző fejlesztéspolitika, valamint a közvetlen tőkebefektetésektől, az intézményes és főleg a vállalatközi integrációtól elzárkózó hazai gyakorlat a lemaradás biztos receptje volt. Külön is kiemelte: összetettebb terméket, műszakilag igényesebb árucikket nem lehet a nemzetközi értékesítési láncokon kívül sikerrel exportálni, még ha rendre „önmagában véve” olcsó és kiváló termékekről lenne is szó. Ez a gazdaságpolitika egyfajta horizontális , minden részterületét átfogó bírálatát jelentette, s az exportvezérelt növekedési alternatívát vázolta.

Korábbi elemzéseit összegző nagysikerű könyvében Antal László (1985a) a gazdaságpolitika mélységi/ vertikális bírálatát adta. Kifejtése az állam─vállalat viszonyra és a pénzügyekre korlátozódott, azonban az egyes eseményeken/tévedéseken túlmutató, a döntések mélyrétegét, a hibák ismétlődését magyarázó elméletalkotásra vállalkozott. Kiemelten szólt a szabályozási illúzióról (146─166. o.), ami szemben áll a valóságos döntéshozatal kölcsönös függőségek formálta végkimenetével. Kötete második részében a szerző kiemelte: az új mechanizmus 1968-ban nem pusztán végrehajtási hibák miatt akadt el, hanem elméleti modellje bizonyult illúziónak, méghozzá a kulcspontokon. A vállalati dolgozók jövedelmének nyereségfüggősége és az általánosan érvényesíthető pénzügyi szabályok kivitelezhetetlen elveknek bizonyultak. A nagyvállalati körben a tervalkut szabályozóalku, a tervfeladatok lebontását a pénzügyi feltételek testre szabása váltotta fel. A harmadik részben a szerző kérdésessé tette ─ konkrét tapasztalatok alapján ─, hogy a magyar mechanizmusban a feszültségek minimalizálásának törekvésén túl fellelhető-e bármiféle ésszerűség vagy szabály, ami azt rendszerré tenné. Ahogy elapadtak a növekmények, a kormányzatnak nem maradt mit újraelosztania, a folyamat szétzilálódott, a központi szervek pedig többé nem voltak abban a helyzetben, hogy a reálfolyamatokat érdemben befolyásolhassák . Ez a fejlődési zsákutca látlelete, ahol a szétesés ─ nem annyira a robbanás ─ elkerülhetetlen.

Amit Antal elméleti modellként vázolt fel, azt Szegvári Iván (1988a) empirikus tényként írja le. Az 1979─1986-os időszakot tárgyalva, bevezeti az implicit gazdaságpolitika fogalmát, amit a valós ─ és a meghirdetett elvekkel és törekvésekkel legfeljebb távoli kapcsolatban álló ─ gazdaságpolitikai prioritások jellemzésére használ. Az intézményesült, formális célok és eljárások, valamint a reáldöntések és -folyamatok közt egyáltalán nem maradt kapcsolat. A szabályozási rítus egyre inkább irrelevánssá vált a valós folyamatok szempontjából. A tervhivatalt belülről is jól ismerő Szegvári által adott plasztikus leírás meggyőzően dokumentálta a túlérett szocializmus egész makrorendszerének elkorhadását . Ahol a szándék és az eredmény már köszönő viszonyban sincs, ott az irányítás szétzilálódott, és nem kell ahhoz Gorbacsov vagy máltai megállapodás, csak a külső katonai beavatkozás veszélyének elmúlta ─ és szétesik magától . Erre utalt az, ahogy az egyetlen valódi tervcélt, a fizetési egyensúly megőrzését sem sikerült elérni, pedig a sokat várt növekedésről csak beszéltek, az nem valósult meg az évtized közepén.

Az általános krízishangulatban az elemzők figyelme részint empirikus kérdések felé fordult, részint annak kifejtésére, miben is állna konkrétan a jól működő piacgazdaság. Eközben a hatóságok a legváratlanabb helyeken és időpontokban tettek ─ e „technikai” részkérdések némelyikében ─ olyan engedményeket, amelyeket voltaképp senki sem várt. Ez megváltoztatta a korábbi játékszabályokat, s ezáltal a végkimenetelt is. Az egyes elemzésekben felbukkanó nosztalgia ellenében érdemes felidéznünk e döntések rögtönzött, részleges , kifejezetten rendszertelen voltát, ami önmagában is arra utal, hogy az összfolyamat minőségi ugrásaiban a szándékolatlan mellékhatások túlsúlyát lehetett megfigyelni.

Amíg tehát az elmélet síkján egyre konzisztensebben és határozottabban rajzolódott ki a piacgazdaság ─ mint bonyolult szabályozási és működési rendszer ─ összképe és ennek feltételrendszere, az irányítási gyakorlat ezzel egyáltalán nem számolt. Ezért a legmeglepőbb ─ és a kor értékrendjébe legkevésbé illő ─ helyeken és módokon tett engedményekkel végső fokon maga járult hozzá az áttöréshez. Előbb a pártállásfoglalás ellenében végbement egy ─ harmadik ─ gazdasági reform léptékű átalakulás 1987─1989 között, utóbb pedig ez rendszerváltozássá terebélyesedett.

De már az 1985─1987-es időszak gyakorlati változásai is jelentősen túlléptek a pártállásfoglalás tétovaságán. A vállalati tanácsok megalakulásával a káderhatáskör és a tulajdonosi jogok gyakorlása kikerült az ágazati tárcák kezéből, és így a pártirányítás is rászorult a ─ helyi ─ konszenzusépítésre. A később tárgyalandó 1986. évi csődtörvénnyel a tőkekivonás, azaz a vállalati kezdeményezésű struktúrapolitika vált lehetővé, amit az 1984. évi versenytörvény monopolellenes rendelkezései is támogattak. Az adóreform pedig a pénzügyi hatóságok egyedi mérlegelési lehetőségét korlátozta radikálisan. Mindez együttesen reálváltozás volt ─ a stagnáló politikai felépítmény alatt ─ a gazdasági „alapban”. Ezért nem is tudjuk a következőkben élesen elválasztani az elméleti lépcsőfokokat, hiszen az a gyakorlat, amihez képest a javaslat megfogalmazódott, egyre változott: nem lehetett többé az 1957-es vagy az 1966-os modellelképzelésekhez hasonló „1984-es modellről” beszélni. A tulajdoni, a vagyonérdekeltségi és az önigazgatási vita ama ága, amely mégis így tett, már menet közben érdektelenné vált.

A pártállásfoglalás kompromisszumát elméleti szintre emelő, az önigazgatás, a központi vagyongazdálkodó szerv és a vagyonérdekeltség hármasának összebékíthetőségét hirdető felvetés [ Szabó Kálmán (1985)] ellentmondására nyomban élesen rámutattak. Egyfelől az önigazgatás és a vagyonérdekeltség ─ motivációs és koordinációs rendszerükből adódó ─ egymást kizáró voltát, másrészt az állami vagyon egyetlen központban történő összpontosításában rejlő bürokratizálódási tendenciát, harmadrészt e megoldás tőkepiacot csonkító voltát vetették fel [ Nagy Aladár (1986)] ─ ma már tudható, teljes joggal. Az állami szerepvállalás módjáról és mértékéről ugyanis nyílt és egyértelmű, intézményekkel alátámasztott döntést kell(ett volna) hozni, különösen a korábbiakban már vázolt szétesési folyamat megállítására. Ekkor pedig a gazdaságpolitika három alapeleme és az ezek ellátására hivatott intézmények közt világos funkcionális elkülönülés kialakítása szükséges. A „gyakorlatias kompromisszumok”, a „politikus megoldások” önfelszámoló, önsorvasztó jellege a következő évtizedben egyértelművé vált. A különféle elméleti megoldások tetszés szerinti vegyíthetősége a gyakorlatban is veszélyes illúziónak bizonyult.

A funckionális elkülönülés és a rendszerszemlélet ─ már-már Niklas Luhmannt idéző ─ határozottsággal fogalmazódott meg a plurális gazdasági rendszer lényegét megragadni szándékozó írásokban. A későbbi pénzügyminiszter és jegybankelnök a pénz történeti szerepéről szóló közös kötetében az intézményi és szerkezeti válság ─ hivatalosan mindig is tagadott ─ tényét kiindulópontként vette [ Bokros─Surányi (1985)]. A válság fő oka a bürokratikus koordináció túlsúlya, a piac csökevényessége, a pénz elfojtottsága, hiszen ─ és ez volt a kötet fő üzenete ─ a piaci koordináció minden körülmények közt hatékonyabb (volt) a bürokratikusnál. A kötet második része a piaci rendszer fő betegségével, az inflációval foglalkozik. A szerzők megszigorították a Kupa Mihály kötetében (1980) még elfogadhatónak tekintett „természetes deficittel” kapcsolatos álláspontot. Bizonyítják: az államháztartás hiánya valószínűleg ─ az esetek túlnyomó részében ─ inflációt eredményez, és csak kivételképp nő meg az eladható termékek termelése [ Bokros─Surányi (1985) 280─289. o.]. Ebből adódóan a külgazdasági/fizetési egyensúly fenntarthatóságának elengedhetetlen feltétele a belső pénzpolitika semleges (korlátozó) jellegének megőrzése .^[68]

Érdemes felidézni ennek az összefüggésnek a technikai jellegét, aminek érvénye nem függ attól, hogy a kormányzat neokeynesianus, strukturalista, monetarista vagy eklektikus^[69] irányzatot követ. A zárófejezetben a szerzőpáros kifejti: a pénzügyi intézményrendszernek ─ mind mikro-, mind makroszinten ─ központi szerepe van az önjáró alkalmazkodás^[70] feltételeinek életre hívásában, méghozzá makro- és mikroszinten egyaránt. A szerzők kiemelik: az e korszakban bevettnek számító [ Pulai─Vissi (szerk.) (1984)] kalkulációs és bérszabályozási előírások, egyedi adók és elvonások, külkereskedelmi árkiegyenlítés és szubvenció, hitelpreferenciák és kontingensek, forgalmazási kényszerpályák s hasonló megkötések teljes eltörlése elengedhetetlen. Ez azonban náluk ─ a korabeli reformerek többségétől eltérően ─ nem vezetett az inflációval szembeni elnéző megközelítésre.

E gondolatkör gyakorlati elágazásaként a monetáris és a fiskális szféra és funkciók intézményes elválasztásának szükségessége fogalmazódott meg [ Asztalos─Bokros─Surányi (1984) 325─327. o.]. A jegybank teljes, intézményesen alátámasztott függetlensége nélkül a közérdeknek számító pénzstabilitás bizonyára áldozatául esik a „pillanatnyilag elháríthatatlan” politikai és lobbyérdekeknek, mert nincs, ami a fiskális túlköltést megfegyelmezhetné. A jegy- és hitelbanki funkció elválasztásán túl, az ágazati és területi megkötések felszámolása, valamint a bankrendszeren kívüli tőkejuttatás formáinak kialakítása vetődött fel követelményként.

Ez utóbbi annál fontosabb, minél inkább felismerik: a szerkezeti változásokat nem lehet főleg nagyberuházásokkal megoldani. Sőt, az azóta is állandóan hallható „általános pénztelenség” emlegetése is a tőkeallokáció és a pénzügyi közvetítés megoldatlanságát tükrözte, hiszen az makroszinten sosem (volt) értelmezhető [ Bélyácz (1985) 109─110. o.]. Mindez ─ a korszak gyakorlatával történő gyökeres szakításként ─ véget vetett (volna) az egyszer már jóváhagyott ─ politikailag kierőszakolt ─ beruházási tervek automatikus finanszírozási gyakorlatának . Ezáltal lehetetlenné vált (volna) a pénzügyi lehetőségektől független, pusztán az „önmagában vett szükségesség” érvére épülő beruházásmegvalósítás és intézményfinanszírozás. Csak e feltételek együttese mellett jött (volna) létre az egymással versengő üzleti bankok működéséhez szükséges tér.

Az említett gondolatokat általánosítva , a pénzügyi szférában megszületett felismeréseket a gazdálkodói szféra egészére terjesztették ki. A pénz ugyanis csak akkor integrálja a gazdaságot, ha nem pusztán egy-egy ágazatban/területen van hatalma, logikája nemcsak részterületeken érvényesül. Ez azt követeli meg, hogy ne csupán a pénzemberek érdekeltsége kötődjön a tőkeérték növekedéséhez, hanem minden vállalkozásé.^[71] Ez egyfelől az új mechanizmus nyereségérdekeltségi elvének , az évente egyre csak növekvő nyereség kényszerének, továbbá a szerkezetformáló és a folyó beruházási döntések közti különbségtételnek a teljes feladását jelentette [ Antal (1985b)].

Másfelől ─ a pártállásfoglalásból kinőtt furcsa társadalmi kompromisszum éppen kibontakozó megoldásai ellenében ─ a tőketulajdon és a menedzseri felelősség intézményes elválasztását is követelménnyé teszi [ Tardos (1985) 1295─1296. o.]. Ha ez megvalósul, akkor a tulajdoni kérdés annál élesebbé válik, minél kevésbé tekintjük a tulajdonosi és a vállalatvezetői feladat szétválasztását a piaci szocialista hagyományba illeszkedve technikailag megoldhatónak, számítógépesítéssel menedzselhetőnek, formáját és szerveződését tekintve külsődlegesnek a „reálfolyamat” szempontjából.

Az ekkortájt megfogalmazódó megoldás ─ a szabadpiaci gazdaság geopolitikai kizártsága folytán ─ még mindig csak az intézményi tulajdon és a plurális tulajdonlás lehetett. Az intézményi tulajdonnal kapcsolatban fogalmazódott meg először a társadalombiztosítás vagyonhoz juttatása [ Tardos (1987)], a menedzseri és a dolgozói tulajdon kiterjesztése [ Lengyel (szerk.) (1988)]. Ez később a gyakorlatban súlyos társadalmi és gazdasági visszásságok forrásává vált. Látni kell azonban, hogy a kényszerhelyzetre kiötlött megoldás és az elméletileg legjobb változat reálissá válása közötti időszakban alapvető kontextuális változás ment végbe. Eközben a kézenfekvően átmenetinek, illetve pótléknak szánt javaslatok ─ intézményesülve ─ önálló létre kelt gólemként járkáltak tovább a rendszerváltozás éveiben is.

Korábban az osztatlan szocialista tulajdon differenciálatlan tömbjében fel se vetődött a vállalatalapító és -megszüntető személye . Ez részint „történetileg adott” volt az államosítást megelőző időszakból, részint pedig ─ magától értetődően ─ csakis az alapító szervezetek, azaz az ágazati tárcák vagy a helyi tanácsok hatáskörébe tartozott. 1995-ben éppen ezek veszítették el ─ a hatásköri listával együtt ─ alapítói jogaikat. Márpedig az önigazgató körön kívülre lépve, minél lényegesebbnek tűnik ─ a fönt tárgyalt makroösszefüggésekben is ─ a vállalati kezdeményezésű tőkekivonás és -átcsoportosítás , annál fontosabbá válik a vállalatalapító és -megszüntető kiléte.^[72]

A többszektorú, egyenjogú tulajdonformák elvén álló vegyes gazdaság korabeli ideológiájába az új alapítások még csak-csak belefértek, különösen amíg a margón maradtak (beljebb pedig az ágazati és a méretbeli korlátozások miatt eleve nemigen juthattak). A piacról való kilépés viszont a piactisztításhoz nélkülözhetetlen. Ha ugyanis az egyszer létrehozott cég „nem tud meghalni”, akkor állandóan az újraelosztás „vastüdejére” kell kapcsolódnia, s az életképesebbtől rendre elszívja a forrásokat. Minél szűkösebbek ez utóbbiak, annál súlyosabbá válik ez az ellentmondás, ahogy ez a nyolcvanas évek elejére közismertté vált.

Látszólag mi sem könnyebb a totális állam számára, mint bárminek a megszüntetése, ami elvileg bármely ─ így a krónikusan veszteséges ─ vállalatra is érvényes. Gyakorlatilag azonban ─ különösen az 1978. végi gyárbezárási kísérletek kapcsán ─ kiderült, hogy az efféle fellépés minden társadalomban súlyos érdekütközésekkel jár. Ráadásul 1985 után már a választott vállalati tanácsok és a vállalati törvény előírásai is szavatolták a vállalat önállóságát. Így ─ a tulajdoni reformot kézzel foghatóvá téve ─ egyetlen államigazgatási szervnek sem volt joga egy céget ─ például veszteségesség vagy vagyonvesztés miatt ─ bezárni. A vállalati tanácsi formában pedig még az igazgató visszahívását sem kezdeményezhette senki a beosztottakon kívül.

Így aztán nem is meglepő, hogy a Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottságban nyíltan megtárgyalták a nyugati típusú csődeljárások intézményesítéséről mint a vállalati válsághelyzetek decentrális alku útján történő megoldási módjáról [ Matolcsy (1984)] szóló javaslatot. Ekkor fogalmazódott meg: a hitelezők képesek a legjobban megítélni ─ és kellő felhatalmazás esetén kikényszeríteni ─ a reménytelenné vált adósaik felszámolását . A Magyar Nemzeti Bank elemzői erre teljes joggal válaszolták: addig, amíg a fizetőképesség megőrzése nem olyan érték, ami szó szerint minden mást maga alá rendel, addig nem reális azt várni, hogy a visszafejlesztésre és a tőkeelemek újrafelhasználására irányuló kényszer lebírhatatlan legyen [ Jánossy (1985)]. A Pénzügyminisztérium szakértői emellett a csődbe jutott cégek átalakítására és felszámolására szakosodó szervezet felállítását is javasolták [ Asztalos (1985)]. Nem kellett sokáig várni, hogy a gazdasági jog szakértői nyugati szabású csődtörvénnyel rukkoljanak elő [ Török G. (1985)]. Ebben a ─ meglehetősen puha ─ nyugat-európai megoldásokat vették irányadónak.

Az 1986 augusztusától (!) hatályos csődtörvény elsősorban a magántulajdonú kisvállalkozásokat és a nem mezőgazdasági szövetkezeteket érintette. A témát elsőként monografikus jelleggel feldolgozó Veress József (1986, 175. o.) az adott társadalmi-gazdasági viszonyok közepette elkerülhetetlennek tekintette a csődtörvénykezés puha, veszteségminimalizáló jellegét. A beépített biztosítékok azonban túlságosan is jól működtek.^[73] Az előzetes várakozások ─ az utólagos ténybeli elemzés alapján [ Kúti─Móra (1990)] ─ „maximálisan” teljesültek, ugyanis senki sem vált érdekeltté e drasztikus piactisztító formák mozgásba hozatalában. Inkább az volt a jellemző, hogy szanálták ─ állami pénzből talpra állították ─ a „bajba került” cégeket; ha ez némi fogyókúrával járt is, ámde az alaptevékenységet mindenképpen megőrizték.

A felszámolások és csődök csekély száma ellenére már az első szakaszban feltűnt a vagyonvédelem megoldatlansága és a bankok passzivitása [ Gálik─Veress (szerk.) (1988) 171. és 187. o.]. A politikai vállalatok vezetői nyílt levelekkel, sajtófellépéssel és politikai kapcsolataik mozgósításával védekeztek minden fenyegetés ellen, és ekkortájt a pénzügyi szervek is rendre a „jobb a békesség” álláspontjára helyezkedtek. Mindazonáltal a folyamatosan keletkező veszteség és a fizetésképtelenség ─ rendszeressé vált ─ nyilvános taglalása aláásta az érintett nagyvállalatok presztízsét és befolyását. Egyre többen és egyre hangosabban tárgyalták a „ki fizeti a révészt” kérdését. Elfogadottá vált ─ a kor ideológiája ellenében is ─ az, hogy nincs előrelépés úgy, hogy az senkinek se fájjon: a kádári konfliktuskerülés láthatólag maga vált a hanyatlás okává.

Az állam diszkrecionális gazdaságirányító szerepét alapjaiban érintette a korábban teljesen háttérben maradt, a közteherviselés jellegét és arányait ─ legalább részben ─ nyílttá tevő adóreform . A személyi jövedelemadóztatás bevezetésével [ Kupa (1987)] létrejött az az egész társadalmat megmozgató információrobbanás, ami feltárta az egyes ember által teljesített befizetések és a közszolgáltatások közt korábban teljesen rejtve maradt kapcsolatot.^[74] Az általános forgalmi adó bevezetése [ Koltay (1987)] a közterhek behajtását jórészt megkerülhetetlen automatizmussá tette. Ez egyrészt korlátozta a kivetők önkényét, másrészt ellensúlyozta az adóbehajtás gyakori lazaságát, ami különösen az átmenet időszakában vált fontossá. A költségvetési kiadások tervezésénél a behajtható adójövedelemmel is számolni kellett: ez korlátozta a célok megválasztásának korábban abszolút szabad szárnyalását.

Ez a szigorú, átlátható költséggazdálkodási eljárás nemcsak a több évtizedes, irányított gazdaságban kialakult hagyományokkal, hanem az egypólusú politikai rendszer természetével is ellentétes volt. Áthidaló megoldásként az adókulcsok nagy száma, az adómértékek változékonysága és egészében magas szintje, a mentességek és külön szabályok burjánzása adódott. Az viszonylag hamar kiderült, hogy e kompromisszumok és a társadalombiztosítási járulék magas szintje az adórendszert túlzott mértékben alakítja ─ az átmenetinek szánt kompromisszumok révén ─ a kiinduló helyzethez [ Koltay (1989)]. Utóbb erre rárakódott az infláció révén növekvő implicit terhelés és a más adófajtákból kieső kincstári jövedelem pótlásának feladata [ Koltay (1993)]. Ez az, ami végső soron rendkívül magas közteherszintet, vállalkozásellenes (beruházásgátló) klímát és önkényes bevételi szerkezetet tartósított egy évtizeden át [ Gáspár (1996)].

Az eddig vizsgált rendszerelemek ─ így a tulajdonlás, az adózás, a vállalatalapítás és -megszüntetés, a banki és a tőkepiaci reform, az adóreform ─ kapcsán rendre megfigyelhetővé vált az a patent, amelyben a rendszer alapelemeit meghaladni próbáló, technikailag szükséges újítások rendre a politikai rendszer szerkezetéből adódó korlátokba ütköztek. Ez a második reformhullám gyakorlatában és az ennek kapcsán ─ részint az azt megelőző, részint az arra reflektáló ─ elméleti felvetésekben is megjelent. A gazdasági teljesítőképesség javításához az állami szerepvállalás alapvető átértelmezése , más szóval a szocialista tervgazdálkodás ─ a szovjet birodalmi alrendszer ─ kereteit egyre inkább szétfeszítő intézkedések váltak logikusan szükségessé. Ezért kevéssé meglepő, hogy az évtized végi harmadik reformhullám utóbb fokozatosan rendszerváltozássá teljesedett. A következőkben a harmadik reform négy fő terepét: a szervezeti reformot, a pénzintézeti reformot, a tulajdonreformot és a világgazdasági nyitást tárgyaljuk behatóbban.