A pénzügyi rendszerben gyors, lineáris és önerősítő reformok történtek. A bankreform szükségességét ─ a nemzeti bank, valamint az egyetemi tanszéki munkatársak jó részének ellenállása dacára ─ a hatalom egyre inkább elfogadta. Ennek egyik magyarázata a monetáris politika jelentőségének felismerése, a másik pedig a szűkös beruházások jobb elosztásával elérhető, azaz a beruházásnövelés nélküli gazdasági fejlődésnek egyre erősödő kényszere. Mivel az 1984─1985. évi növekedésgyorsítási kísérlet mind a hazai reformerek, mind az IMF tanácsa ellenében bontakozott ki, a törekvés összeomlása mindkettőjük pozícióját megerősítette. A magyar hatóságoknak jobban figyelniük kellett az IMF tanácsaira és követelményeire; a Valutaalap pedig az 1984. évi rendszermátrixba^[78] foglalt lépéseket kérte számon. Belföldön eközben egyre megkerülhetetlenebbé vált az allokációs hatékonyság növelésének kényszere, mert ez maradt a ─ fogyasztáscsökkentés nélküli ─ növekedésgerjesztés egyetlen forrása.^[79]

Hosszas bürokratikus belharcokat követően [ Antal─Surányi (1987)] s a Nemzeti Bank ellenkezését legyűrve, 1987-től megalkották a kétszintű bankrendszert . Ennek módja a jegybank három ágazati főosztályának önállósítása volt. Mint a folyamat korabeli leírásából [ Bácskai (1989)] kitűnt, az új kereskedelmi bankok a régi adósságok és a kényszerűen szétosztott régi ügyfélkör kettős terhét cipelték. A bankokat nem tőkésítették fel.^[80] Mind infrastruktúrájuk, mind személyi állományuk képzettsége siralmas volt (a piacgazdaság szempontjából), hiszen mindkettő a „tervgazdaság” kiszolgáló és ellenőri feladatának betöltésére jött létre. A hitelezés automatikus volt, kockázati elemek nélkül (legalábbis a bank számára; legfeljebb az ügyfél prémiumát vonták néha meg a beruházás elhúzódása vagy a költségterv túlzott mértékű túllépése esetén). Az árrendszer torzulásait a szubvenciók és más pénzügyi hidak „korrigálták”. így önálló kockázatértékelésre, hitelminősítésre, adós- és adósságtörténetekre, bankközi információs szolgálatra, jelzálogra, biztosítékra és utóbbiak behajtására nemigen volt szükség.

Ráadásul a bankreform kidolgozói is világosan látták [ Bokros (1987a)]: a szervezeti változással a magyar bankrendszerben még egyáltalán nem jöttek létre az üzleti viselkedés feltételei . A hitelpolitikai irányelvekben továbbra is ágazati, sőt vállalati mélységű tervlebontás valósult meg. Ezzel szemben a hitelbírálat lényege szerint kizárta volna a tervszerű hitelezés továbbfolytatását. Nem lett volna mód a kormányzati elképzelések keresztülverésére és az előre meghatározott ügyfélkör megtartására sem. A jegybank képviselőinek is kész volt a válaszuk: ekkor még a bankreform mint szervezeti intézkedés nem hozta létre az önálló központi bankot. így a kereskedelmi bankok elvileg sem válhattak önálló és felelős pénzmenedzserekké, akikre rá lehet bízni a döntést [ Bódy (1988)]. Ekkor ─ a jegybanki és az államháztartási törvény mellett ─ szaporítani kellett volna a pénzkölcsönző intézeteket, magánintézmények és külföldiek piaci belépésének engedélyezésével, továbbá a pénzpiac ─ közte a deviza- és az értékpapírpiac ─ kibontakoztatásával [ Bokros (1988)].

A makrodöntések piacivá válása ─ elméletileg ─ a Rubicon átlépését jelenti a bürokratikus gazdaságból a piaci koordináció túlsúlya felé vezető úton. A reform utáni bankrendszer monografikus elemzése [ Antal─Várhegyi (1987)] bebizonyította: két évtized piacosító kísérletezése sem volt képes megoldani a növekvő vagyonértékű, jó profitkilátású vállalkozások új tőkéhez juttatását (a hitel ugyanis csak átmeneti, nem végleges forrásszerzés). Ez a megtakarítások nem kellő allokációja mellett a kínálat hosszú távú merevségét , az alkalmazkodás rendre elégtelen voltát közvetlenül kiváltó tényező. A könyv valóságos tárházát adja azoknak a kísérleteknek, amelyekkel a végleges tőkejuttatást szimulálni és/vagy helyettesíteni próbálták ─ csekély sikerrel. Minden szimuláció zsákutcának bizonyult ─ ez pedig a piaci szocializmus bármely elméletileg tételezhető formája feletti halálos ítélettel egyenértékű. Ha kísérleti alapon bebizonyosodott, hogy a tőkepiac nem helyettesíthető , a „hátha mégis” tudományos értéke ─ akár elvont formális modell szintjén ─ sem több, mint az örökmozgó vagy a halhatatlanság gyógyszerének kikísérletezésére irányuló játszadozásé.

E megközelítésből a tőkepiac kialakításának hogyanjára közvetlen következtetések adódtak [ Asztalos (1987) 204─213. o.]: 1. a vállalati vagyont általános jelleggel értékpapír formájában kell megjeleníteni; 2 . ezek forgalmazását központilag szervezett értékpapírpiac (tőzsde) formájában kell megszervezni, méghozzá alapos szabályozás és szigorú felügyelet mellett; 3. az állam összes adósságát értékpapírosítani kell (kamattal és lejárattal);^[81] 4. szükséges az értékpapírok forgalmazására külön, szakmai szűrőn átengedett szakértő (bróker-) cégek megalakulása, megfelelő szabályozás, befektetővédelem és felügyelet mellett; 5. az értékpapír formájú megtakarításokat ─ a lakosság esetében is ─ adókedvezményekkel kell ösztönözni. Ez a vállalati és az intézményi szféra átmenetileg felszabaduló eszközeit is mozgásba hozhatja; 6. a megtakarítást gyűjtő intézmények sokszínűségét kell biztosítani, a befektetési alapok és más, nem banki intézmények kiépítése révén.

Amíg a decentralizált tőkegazdálkodás feltételei nem jöttek létre, mind a szerkezeti döntések központosítása, mind a kínálat és a forráselosztás rugalmatlanságából adódó ellentmondások újratermelődése elkerülhetetlen volt. Hosszabb távra is figyelemre méltó, hogy az 1986─1996 közötti évtizedben viszonylag milyen lassú volt a fejlődés e téren, ami a magyar gazdaság növekedési problémáinak bizonyára jó részét megmagyarázza. Kiemelendő, hogy ebben az időszakban jelent meg a hitelpiac és a pénztőke idődimenzióját gyakorlati szempontból is tárgyaló monográfia Száz János (1989) tollából, ami a tárcaberuházás és az értékpapír-forgalmazás gyakorlati kérdéssé válását jelezte.

Meglepő lett volna, ha e hullámból a költségvetési reform kérdése maradt volna ki [ Hetényi (1988a)]. Az elemzés kiinduló pontja az a tapasztalat volt, hogy az állami cégek minden szektorban kevésbé hatékonynak bizonyultak, mint a nem államiak. Az állam gazdasági szerepvállalása, különösen a versenyszférában volt túlzott. Az állam kivonulása és a bankszektor tartós gyengélkedése^[82] megerősítette az alternatív forrásszerzés lehetőségét biztosító tőzsde kialakításának igényét ─ az ezzel kapcsolatos munkálatok hamarosan eredményre vezettek [ Járai (1989)]. Ugyanakkor elmaradtak azok a reformlépések, amelyek alapján a költségvetés már nem rendelte volna maga alá a monetáris politikát, a gazdaságpolitika célkitűzéseinek természete pedig összhangba került volna a pénzgazdálkodással [ Huszti (1987) 195─196. o.].

Részben ettől is maradt kevéssé hatékony a monetáris politika, s ezért ragadt felerősítésének híveire a „monetarista” szitokszó. Pedig a monetáris irányítás erősítése és a monetarizmus egyáltalán nem ikerfogalmak . Mint akadémiai székfoglalójában Erdős Tibor (1988, 786. o.) kiemelte, a monetáris eszközök ─ például a kamatláb ─ aktivista használatát épp a keynesianusok támogatják lelkesen, míg a monetáris iskola ennek pontosan az ellenkezőjét javasolja. Míg tehát a szocialista és az onnan kivezető reformok ezeknek az eszközöknek az aktivizálását célozták, a monetarizmus ezek használatában nagyfokú önmérsékletet tart szükségesnek, és ellenzi az egyedileg mérlegelt pénzügyi intézkedések alkalmazását.