Az oktatás finanszírozása egyike a legvitatottabb kérdéseknek. Nemcsak abban a kérdésben különböznek a vélemények, hogy mekkora legyen a közösségi források aránya az oktatási kiadásokból, hanem abban is, hogy milyen szerepet kell vállalnia a kormányzatnak. Az oktatásfinanszírozás egy-egy országban kialakult rendszerét számos történeti, kulturális, politikai tényező alakította. A közgazdasági vizsgálódás ezeket a rendszereket a hatékonyság és az egyenlőség szempontjából ítéli meg. A legfontosabb kérdések:

Mivel a következő fejezetet teljes egészében az oktatás hatékonyságának vizsgálatára szolgáló módszereknek szenteljük, e kérdéseknek elsősorban az egyenlőséget érintő hatásait vizsgáljuk

Forrás : Education at a Glance. OECD, Párizs, 1997.

Az emberi tőkéről szóló fejezetben már tárgyaltuk, hogy a kormányzati szerepvállalás, a közösségi finanszírozás melletti legfőbb közgazdasági érv az oktatás externális hozamaihoz kapcsolódik, emellett a tőkepiac tökéletlensége, az információ tökéletlensége és egyéb piaci tökéletlenségek is a kormányzati beavatkozás mellett szóltak. Az oktatást – az externális hozamok miatt – kváziközjószágként határoztuk meg, ahol a versenyzői piac nem biztosítja a hatékony mennyiség előállítását. A kormányzati beavatkozás legfőbb célja tehát – ha csak gazdasági szempontokat veszünk figyelembe – az, hogy megnövelje az oktatás iránti egyéni keresletet az externális hozamok indokolta mértékig.

Az oktatáshoz kapcsolható externális hozamok nagyságáról, sőt pontos mibenlétéről is keveset tudunk. A mérésre tett kísérletek eddig nem sok eredményt hoztak, ezért a közgazdaságtan nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy milyen mértékben kellene az egyének oktatás iránti keresletét növelni, mekkora pótlólagos keresletet indokolnak az externális hozamok. Néhány összefüggésre azonban felhívhatja a figyelmet. Nyilvánvalóan nem mindenfajta oktatásnak van externális hozama, illetve annak mértéke oktatási programonként, oktatási fokozatonként változik. Az alsó és középfokú oktatáshoz általában jelentős externális hozamot kapcsolnak, például a társadalmi kohézió erősítését a közös tudásanyag, közös értékek kialakítása révén. A felsőfokú oktatásról viszont csaknem mindenhol felmerült az utóbbi években, hogy költségvetési támogatása indokolatlanul nagy, a támogatások externális hozammal történő indoklásával óvatosan kell bánni. A felsőoktatásban az iskolázottsághoz kapcsolható kereseti előnyök rendszerint magasak, a képzési költségek rendszerint sokkal nagyobbak, mint a közoktatásban. Néhány fejlődő országban az egy felsőfokú hallgatóra jutó támogatás az egy alapfokú oktatásban részesülő hallgatóra jutó támogatásnak több mint húszszorosa. Kétséges, hogy az átlagos felsőfokon tanuló ennyivel nagyobb externális hozamot hoz a társadalom számára.

Az állam szerepvállalását az oktatás finanszírozásában az externális hozam mellett az esélyegyenlőség biztosítása miatt is szükségesnek tartják. Mivel az iskolázottság növekedése nyomán az egyéneknek nagyobb lesz az életkeresetük, az oktatásnak pénzbeli haszna van az egyének számára, ezért annak, hogy ki fizet az oktatásért, hatása lesz az egyenlőségre. Ha a jövedelemelosztás egyenlőtlensége miatt az oktatási lehetőségek is különbözők, vagyis az egyének lehetőségei nem egyformák abban, hogy milyen oktatási befektetéseket képesek végrehajtani, akkor ez a jövőben is állandósítja a jövedelmi egyenlőtlenségeket, mivel az iskolázottság a kereseti lehetőségeket befolyásolja. Ennek a hatásnak az enyhítésére is szükséges lehet az oktatás állami támogatása. Az azonban nem biztos, hogy az állami támogatások arányának növekedése növeli az egyenlőséget, sőt esetenként a jövedelmi egyenlőtlenségeket erősítheti is. Amikor állami támogatást nyújtanak az oktatásnak, akkor jövedelem-átcsoportosítást hajtanak végre az adófizetőktől az oktatásban résztvevőkhöz. Ha az állami támogatások nyomán az átlagosnál magasabb jövedelmű családok tagjait, akik az átlagosnál magasabb keresetekre számíthatnak, támogatják az adófizetők pénzéből, akkor a támogatások növelik az egyenlőtlenséget.

2. A támogatások elosztása oktatási fokozatok, programok között.  Az oktatás céljára rendelkezésre álló erőforrások korlátozottak. A támogatások oktatási szintek, oktatási programok közötti elosztásának a hatékonyságot figyelembe vevő lehetséges döntési kritériumait az oktatástervezésről szóló fejezetben tárgyaltuk, ezért erre itt most nem térünk ki. Az elosztásnak az egyenlőségre is hatása van.

Ha az oktatást kizárólag közösségi forrásokból finanszírozzák, akkor sok esetben még akkor sincs lehetőség egy-egy oktatási fokozat, program fejlesztésére, a férőhelyek számának növelésére, ha ezt a magas társadalmi hozamok, a hatékonysági kritériumok indokolnák. Mivel a rendelkezésre álló férőhelyek száma korlátozott, ezért a közösségi ráfordítások a megfelelő korcsoport egy kis hányadára koncentrálódnak, vagyis a költségvetés oktatási ráfordításai egyenlőtlenül lesznek elosztva. Az egyenlőtlenséget súlyosbíthatja, ha a magasabb jövedelmű, kedvezőbb helyzetű csoportoknak nagyobb esélyük van a magasabb oktatási fokozatokban való részvételre. Rendszerint minél szegényebb egy ország, annál nagyobbak a jövedelmi egyenlőtlenségek, és annál fejletlenebb az oktatási rendszer, vagyis a megfelelő korcsoportok annál kisebb százaléka tanul a magasabb oktatási fokozatokban. Minél fejletlenebb az oktatási rendszer, általában annál inkább túlreprezentáltak a kedvezőbb helyzetű társadalmi csoportok a magasabb oktatási fokozatokban, vagyis annál inkább a kedvező helyzetű társadalmi csoportok részesednek a támogatott oktatás előnyeiből. Ilyen esetekben hatékonysági szempontból – és az egyenlőséget elősegítendő is – megfelelő megoldásnak látszik, hogy a támogatás oktatási fokozatok közti elosztásakor az alsóbb oktatási szintek javára változtassák meg az arányokat.

Az oktatási források elosztásának egyenlőtlenségét egy-egy korcsoport tagjai között viszonylag könnyű megvizsgálni, a különböző oktatási fokozatokban való részvételi arány és az egy tanulóra jutó költségvetési támogatás adatainak felhasználásával. A számítás abból az elgondolásból indul ki, hogy az egyének iskolai pályafutásuk során felhalmozzák az állami támogatást. A számítások menetét nagyon egyszerű példán mutatjuk be. A 6. 2. táblázat a részvételi arányokra és átlagköltségekre vonatkozó hipotetikus adatokat mutatja, ezek a kiinduló adatok. A 6. 3 táblázat a példabeli adatok alapján végzett számítások eredményeit mutatja.

A 6. 2. táblázat adataiból azt látjuk, hogy adott korcsoporthoz tartozó 100 gyerek közül 40 alsó fokú iskolát sem végez, és ezért nem részesül az oktatás költségvetési támogatásából. 35 gyerek az alsó fokú oktatás befejezésével elhagyja az iskolarendszert, ezek a gyerekek iskolai pályafutásuk öt éve alatt az adott korcsoportra fordított költségvetési támogatásból összesen 100 egységgel részesülnek (évente húsz egységgel öt éven keresztül). Húsz gyerek középfokú végzettséggel fejezi be tanulmányait, ők iskolai pályafutásuk alatt az oktatás költségvetési támogatásából 260 egységgel részesülnek (100 egységgel alsó fokú tanulmányaik alatt és középiskolai tanulmányaik alatt minden évben 40 egységgel). Öt gyerek pedig felsőfokú végzettséget szerez, ők iskolai pályafutásuk végére fejenként 620 egységet halmoznak fel az oktatás költségvetési támogatásából (260-at mire befejezik a középiskolát, majd felsőfokú tanulmányaik három éve alatt évente 120 egységet).

A korcsoport tagjaira fordított összes oktatási költségvetési támogatást úgy kapjuk, hogy az iskolarendszert egy adott végzettséggel elhagyók tanulók számát megszorozzuk az egy adott végzettségű tanulóra jutó kumulált támogatással, majd a csoportonkénti aggregált kumulatív támogatást összegezzük. Példánkban az adott korcsoportra fordított összes támogatásból a korcsoportnak az az 5 százaléka, aki felsőfokú végzettséget szerzett, 26,2 százalékkal részesült, miközben a korcsoportnak ahhoz a részéhez tartozók, akik alsó fokú vagy alacsonyabb végzettséget szereztek, csak 29,7 százalékkal. Az eredményeket Lorenz-görbe segítségével ábrázolhatjuk. (Lásd a 6. 3. táblázatot és a 6.1. ábrát. )

Példánkban az oktatási támogatások költségvetési elosztása nagyon egyenlőtlen egy-egy korcsoport tagjai között. Ilyen elosztás mellett valószínűsíthető, hogy a felsőfokú oktatásban való részvétel nagy egyéni hozamokkal jár. Ebben az esetben a támogatások átcsoportosítása kedvező hatással lehet az egyenlőségre és a hatékonyságra is.

3. Az oktatás fenntartásának megosztása különböző kormányzati szintek között.  A magán- és közösségi források arányának meghatározása után a következő kérdés, hogy melyik kormányzati szint viselje a terheit az egyes oktatási programoknak, oktatási fokozatoknak. Ennek a kérdésnek az eldöntésében is segíthet a különböző megoldások hatékonyságra és egyenlőségre gyakorolt hatásának vizsgálata.

6. 1. ábra. Az oktatás költségvetési támogatásának elosztása egy adott korcsoport tagjai között

A közösségi finanszírozású jószágok esetében hatékony erőforrás-allokációhoz általában az vezethet, ha a döntéseket a felhasználók, a haszonélvezők köréhez legközelebb álló közigazgatási, döntési szinthez helyezzük. A közjószágok jelentős részére igaz, hogy „térben korlátozott hatású közjavak”, s csak egy adott csoport számára tekinthetők közjószágnak. A haszonélvezők csoportja nagy valószínűséggel közjószágonként változik, a fogyasztásban jelentkező externáliák nem szükségszerűen, sőt nagy valószínűséggel nem egyeznek meg bármely két jószágra.

Elképzelhető az oktatás esetében is olyan megoldás, amikor a döntési és haszonélvezői kört megpróbálják közelíteni egymáshoz. Ilyen megoldás például, ha a közigazgatási határokat átlépve, külön iskolakörzeteket hoznak létre, amely kizárólag az oktatási döntések meghozatalával foglalkozik. A közösségi döntésnek azonban költségei vannak, ezért általában ugyanaz a döntéshozó egység több szolgáltatásról is határoz, azaz általában a már működő közigazgatási egységekre róják az iskolafenntartás kötelezettségét is. A költségeket figyelembe véve, ez hatékony megoldás lehet akkor is, ha a közhaszon nem pontosan az adott közigazgatási egységben jelentkezik.

Például számos közszolgáltatásról a települések döntenek, holott a fogyasztásban jelentkező externális hozamok nemcsak az adott településen élőket érintik, vagy ellenkezőleg: az externális hozamok kisebb körben jelentkeznek, mint a szolgáltatást – az adott döntéshozó szerv segítségével – finanszírozók köre. Azt, hogy valójában mekkora körre terjednek ki az externális hozamok, a közoktatás esetében igen nehéz megállapítani. Az alsó és középfokú oktatás hasznát nagyobb részben helyi jelentőségűnek tartják, mivel a migráció sokkal gyakoribb azok körében, akik felsőfokú oktatásban részesültek. Valamekkora haszon – például a már említett társadalmi kohézió fenntartása – viszont a távolabbi településeken, az egész társadalomban is jelentkezhet. Ráadásul lehet, hogy egy-egy település önállóan is biztosítja az iskolázottságnak azt a szintjét, amely elfogadhatónak tűnik a többiek számára.

Forrás : Education at a Glance. OECD, 1998. B 1. a ) és B 1. b ) táblázat.

Vegyünk például két települést! Az A településen lakók érdekeltek lehetnek abban, hogy B településen a gyerekeket iskoláztassák. Ha azonban B önállóan is megfelelő iskolázottságot nyújt a gyerekeknek, akkor nincs szükség semmiféle közös akcióra, A településnek csak abban az esetben kell ilyenkor a B -ben lakó gyerekek iskoláztatásához hozzájárulnia, ha abban érdekelt, hogy azok jobb iskolázást kapjanak, például az esélyegyenlőség biztosítása érdekében [lásd Buchanan–Flowers (1987) 381–384. o.]. Mint látni fogjuk, decentralizált rendszerekben éppen ilyen megfontolásokból nyújtanak központi támogatást. A kormányzati hatáskörök és az externális hozamok kiterjedésének közelítésére törekednek a legtöbb országban. Így az oktatásban az alsóbb oktatási fokozatokat általában helyi vagy regionális hatáskörbe utalják, míg a felsőoktatást főként a központi költségvetés finanszírozza. (Lásd a 6. 4. táblázatot. )

4. A költségvetési támogatás formái az alsó és középfokú – vagyis közoktatásban –, valamint a felsőoktatásban a fenntartóktól függően is eltér egymástól. A következőkben ezt tekintjük át.