A legtöbb országban a felsőoktatási kiadások jelentős részét is költségvetési forrásokból finanszírozzák, de az alsó és középfokú oktatással ellentétben a felsőoktatásban a magánforrások szerepe is jelentős. Az országok egy részében nem csak a magán-, de az állami felsőoktatási intézményekben is tandíjfizetési kötelezettség van, más országokban éppen az utóbbi években vezették be vagy állították vissza a tandíjfizetési kötelezettséget. A tandíjbevételek esetenként – például Spanyolországban, Ausztráliában, Kanadában vagy Japánban – az állami felsőoktatási intézmények forrásainak 15-20 százalékát teszik ki.

A felsőoktatási tandíjfizetéssel kapcsolatban két ellentétes álláspont alakult ki. Az egyik szerint a felsőoktatást, a közoktatáshoz hasonlóan, lényegében közjószágnak kell tekinteni, és ezért mindenki számára biztosítani kell a tandíjmentes hozzáférést. A másik álláspont szerint igaz ugyan, hogy a felsőoktatásnak is vannak hozamai az egész közösség számára, de olyan jószágról van szó, amely jelentős egyéni haszonnal jár, ezért az egyéni teherviselés – például a tandíjfizetés – mindenképpen indokolt a felsőoktatásban. A második véleményt támogatók sem tagadják – az esetek többségében – , hogy lehetnek a felsőoktatásnak externális hozamai, és nem is tűzik ki célul, hogy a hallgatók teljes egészében viseljék iskoláztatásuk költségeit, csak a költségmegosztást javasolják a résztvevők és az adófizetők között.

A felsőoktatás állami támogatásának szükségességét tehát – hasonlóan a közoktatáshoz – az esélyegyenlőség biztosításának szükségességével és a felsőoktatáshoz kapcsolható externális hozamokkal szokták indokolni. Az állami támogatás egyik szerepe, hogy a felsőoktatás iránti keresletet növelje . A keresletnövekedés elősegítését sok esetben nemcsak a felsőoktatás egészére tartják szükségesnek, hanem konkrétan egy-egy képzési ágban, amelyben támogatás híján alulképzés lenne. Ez a kérdés nem kapcsolódik feltétlenül valamiféle munkaerő-szükségleti előrejelzéshez. Egy-egy képzési ágban következhet az alulképzés például abból, hogy a képzési költségek rendkívül magasak, és a várható hozamok – a végzettséghez kapcsolható keresetek – szórása, az egyéni kockázat és bizonytalanság nagy. Példa erre a zenei művészképzés, ahol nagyon hosszú a képzési idő, a képzési költségek magasak, és nehéz előre kalkulálni a várható egyéni haszonnal, mivel jelentős különbségek lehetnek az elérhető jövedelmekben. Magas képzési költségek, az átlagosnál nagyobb kockázat és bizonytalanság miatt csak kevesen fogják az adott területet választani. Ha a társadalom valamilyen hasznosságot tulajdonít például a zenei képzésnek, mert számára hasznot jelent, hogy vannak jó zenészei, akkor az adott képzés iránti keresletet közösségi források bevonásával növelheti, vagyis a kockázatmegosztás eszközével többek számára lehetővé teszi, hogy például a zenei pályát válasszák.

A keresletnövelést és az esélyegyenlőség elősegítését más-más eszközök biztosíthatják. A hallgatóknak nyújtott támogatások mindkét cél elérését segíthetik, míg a felsőoktatási intézmények egyértelműen a keresletnövelést célzó – vagyis a felsőoktatás externális hozamai indokolta – támogatásokban részesülnek.

Mivel a felsőoktatás hozamait kevésbé tekintik helyi jelentőségűnek, mint a közoktatásét, a támogatásokat rendszerint a központi költségvetésből nyújtják, a következő formákban:

– adókedvezmények a felsőoktatásban résztvevők szülei számára.

– feltételekhez (például tanulmányi előmenetel, vagy rászorultság) nem kötött támogatás a hallgatóknak,

– tanulmányi előmenetelhez kötött ösztöndíj,

– rászorultsághoz – jövedelemhez – kötött ösztöndíj vagy támogatás,

– visszafizetendő, de támogatott, alacsony kamatozású vagy kamat-mentes kölcsönök,

– utazási, lakhatási vagy étkezési ártámogatás,

– adókedvezmények a felsőoktatásban résztvevők szülei számára.

– adókedvezmények a felsőoktatásban résztvevők vagy végzettek szá-mára,

A keresletnövelést célzó támogatással kapcsolatban kérdés, hogy ki a megfelelőbb alanya a támogatásnak, közvetlenül a hallgatóknak (ösztöndíjak stb. formájában) vagy pedig a felsőoktatási intézményeknek kell-e azt nyújtani.

Az előbbi megoldás mellett szól az, hogy úgy a hallgatóknak nagyobb választási lehetőségük van annak meghatározásában, hogy hol költik el a támogatást, a rendszer piaci típusú viszonyokat teremt a felsőoktatásban, biztosítja a felsőoktatási intézmények piaci kontrollját, hiszen azok az intézmények, amelyek nem nyújtanak megfelelő minőségű oktatást, elveszítik hallgatóikat. További előnyt jelenthet, hogy ez a támogatási forma minimálisra szorítja az állam beavatkozását a felsőoktatási intézmények működtetésébe, garantálja a felsőoktatási intézmények autonómiáját.

Az intézményi támogatás mellett azzal érvelnek, hogy a hallgatók racionális választásának korlátai vannak – például nem áll rendelkezésükre elegendő információ a döntéshozáshoz –, ezért a felsőoktatási rendszer hatékonyságát csökkentené, ha az intézményeknek nyújtott támogatásokat a hallgatóknak közvetlenül nyújtott támogatásokkal helyettesítenék. Az intézményi támogatás olyan eszközt jelent, amelynek segítségével az állam befolyásolhatja a programokat.

Bár e két forma – a hallgatóknak és az intézményeknek nyújtott támogatás – valamennyi országban egyidejűleg egymás mellett létezik, az állami támogatás túlnyomó többségét csaknem mindenütt a felsőoktatási intézmények kapják, vagyis a támogatások jelenlegi formája elsősorban a keresletnövelést segíti elő.

Sok vita folyik arról, hogy mi az optimális eszköze a hallgatói támogatásoknak. A legnagyobb nézetkülönbségek abban a kérdésben vannak, hogy ösztöndíj vagy kölcsön-e a megfelelőbb. Mielőtt e két megoldás mellett és ellen felhozható érveket sorra vennénk, először érdemes kitérni arra, hogy a hallgatói kölcsönök vagy hitelek egyáltalán miért tekinthetők támogatásnak.

Az emberi tőkéről szóló fejezetben már érintettük azt a kérdést, hogy emberitőke-beruházásra sokkal nehezebb hitelhez jutni, mint más beruházási programok megvalósítására. A megtérülési idő ugyanis szokatlanul hosszú, a kereskedelmi hitelezők nem használhatják jelzálogként valaki jövőbeli keresetét, és a hitel vissza nem fizetése esetén nem adhatják el az illető szolgálatait a legtöbbet ígérőnek. Ezért a kereskedelmi hitelezők vonakodnak hallgatói kölcsönöket nyújtani. Mivel a hitelhez jutás lehetősége korlátozott, ezért a hallgatók – ha nincsenek egyéb támogatási formák – nem képesek finanszírozni tanulmányaikat, még abban az esetben sem, ha az jövedelmező befektetés volna. A hitelhez jutás lehetőségét úgy lehet biztosítani, ha az állam valamilyen formában – garanciavállalással, kamattámogatással – a költségvetésből támogatást nyújt a hallgatói hitelekhez. A működő hallgatói hitelek tehát mindenhol tartalmaznak állami támogatást, ennek mértéke országonként és hitelfajtánként különbözik.

A hallgatói kölcsönökkel kapcsolatban hasonló érvek és ellenérvek fogalmazódnak meg, mint a tandíjakkal kapcsolatban. A mellette érvelők szerint az államnak támogatnia kell ugyan a felsőoktatást, mivel az pénzbeli és nem pénzbeli hozamokkal jár a társadalom számára, de a hitelekkel történő támogatás kevesebb terhet ró a költségvetésre, mint az ösztöndíjak vagy segélyek. Emellett a társadalmi egyenlőségre is kedvező hatással van, mivel azok, akik maguk – a magasabb életkeresetek formájában – a felsőoktatás haszonélvezői lesznek, hozzájárulnak saját képzési költségeikhez. Vagyis a kölcsönök kevesebb jövedelmet csoportosítanak át a szegényebb adófizetőktől a potenciálisan gazdag hallgatókhoz. A hitelrendszer ellenzői úgy gondolják, hogy a hitelekkel történő támogatás vissza fogja tartani az alacsony jövedelmű hallgatókat a felsőoktatásban való részvételtől, mivel ők inkább félnek adósságba verni magukat, ezért a hitelrendszer kedvezőtlen hatással lesz az esélyegyenlőségre.

Az 1960-as évek eleje óta nagyon sok ország él már a hallgatói támogatásnak ezzel a formájával, ezért elegendő tapasztalat gyűlt össze a hitelrendszer hatásának vizsgálatára. A működő hallgatói hitelek vagy úgynevezett g arantált kölcsönök, amelyet kereskedelmi bankok nyújtanak kormánygaranciák mellett, vagy k ormányzati hitelek, amelyet a kormányzatok közvetlenül nyújtanak a hallgatóknak. A legtöbb hallgatói hitel hosszú lejáratú, 10-20 éves futamidejű, a piacinál alacsonyabb kamatozású vagy kamatmentes.

A visszafizetési feltételek meghatározása esetén két lehetőség merül fel. A gyakoribb megoldás, hogy a hallgatók végzés után, adott időn belül meghatározott nagyságú részletekben fizetik vissza a kölcsönt, a másik lehetőség ha nem a hagyományos értelemben törlesztik a hiteleket, hanem jövedelmük meghatározott hányadát törlesztik a hitel fejében, mindaddig, míg a kölcsön egészét vissza nem fizették. Ez utóbbi az úgynevezett jövedelemtől függő hitel, aminek több előnyt tulajdonítanak. Egyrészt, hogy a hitelfeltételek kevésbé riasztóak az alacsonyabb jövedelmű hallgatók számára, másrészt alkalmazásuk esetén a magas infláció miatti hitelnyújtási nehézségek is jobban kiküszöbölhetők. Jövedelemtől függő hitelt az 1990-es évek eleje óta vezettek be néhány országban (Svédország, Ausztrália és Új-Zéland).

A legtöbb országban a hallgatói hitelekhez való hozzáférés a hallgató családjának jövedelmétől, vagyis a rászorultságtól függ. Ennek az a magyarázata, hogy a hitelek az esélyegyenlőség növelését szeretnék elősegíteni, ezért kedvező hitelfeltételeket, nagy állami támogatást tartalmaznak, és el szeretnék kerülni, hogy a jobb jövedelmű hallgatók a piacinál kedvezőbb feltételű hitelekkel más, nem iskolázási célokat finanszírozzanak. Mindenki számára hozzáférhető hallgatói hitel csak Svédországban van, illetve 1990-ben az Egyesült Királyságban bevezetett hallgatói hitelek is igényelhetők a hallgatók családjának jövedelmétől függetlenül. A hallgatói hiteleket nemcsak tandíjfizetési kötelezettség teljesítésére nyújtanak, hanem a hallgatók tanulmányi ideje alatt felmerülő más – megélhetési és az iskolázással összefüggő – költségeinek finanszírozására is.

A hitelrendszerek eddigi legfontosabb tapasztalatai a következőkben foglalhatók össze.

– A hallgatói hitelek sokféle kormányzati politikai célnak megfelelhetnek, hatásuk a hitelfeltételektől függ.

– A hitelek nem feltétlenül csökkentik az alacsony jövedelműek felsőoktatásban való részvételét.

– Rövid távon nem lehet jelentős költségvetési megtakarítást elérni a hitelprogramok bevezetésével, de hosszú távon már igen, az így felszabaduló forrásokat más oktatási programok finanszírozására lehet fordítani.

– A hitelek támogatástartalmától és a hozzáférhetőségtől függ, hogy végül is olcsóbb támogatási forma-e, mint az ösztöndíjak vagy segélyek, mivel a kamattámogatás, a visszafizetési garancia és az adminisztratív költségek esetleg meghaladhatják a többi támogatási forma költségeit.

– Ha a hallgatói hiteleket megpróbálják a rászorulókra koncentrálni, akkor az esélyegyenlőség és a költségvetési megtakarítások célja is elérhető a programok segítségével.

A hallgatói hitelek mellett rendszerint vissza nem térítendő támogatást is kap a felsőoktatásban tanulók egy része. (Japán az egyetlen ország, ahol a hallgatók kizárólag hitel formájában juthatnak támogatáshoz.) Az utóbbi években a legtöbb országban az egyéb támogatások odaítélésekor is job-ban figyelembe veszik a rászorultságot – éppen azért, hogy az átlagos vagy átlag alatti jövedelmű adófizetőktől kevesebb jövedelmet csoportosítsanak át a várhatóan kedvezőbb helyzetű hallgatókhoz. A 6. 6. táblázat a tanulmányi előmenetel alapján nyújtható ösztöndíjak jogosultsági kritériumait foglalja össze az OECD-országokban.

A hallgatóknak nyújtott támogatások más formáját jelentik az adókedvezmények , illetve az adóelengedés . Az adókedvezmények kevésbé kedvezők a szegényebb családoknak, hiszen ők eleve adómentesek, vagy alacsonyabb adókulcsokkal adóznak, így ezen a módon kisebb támogatáshoz juthatnak.