Az oktatás gazdasági szerepéről eddig tárgyalt elméletek – az emberi tőke elmélete, valamint a vizsgált szűrési modellek – a neoklasszikus közgazdaságtani iskolához tartoznak, amely kiindulásként azt feltételezi, hogy tökéletes a verseny, és a gazdasági rendszer is képes rugalmasan alkalmazkodni a változásokhoz. A munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezés ezzel szemben az intézményi közgazdasági iskolán alapul, ami abból indul ki, hogy a piac hatékony működését állandó rugalmatlanságok akadályozzák. E rugalmatlanságok egy része az úgynevezett piaci tökéletlenségek – így például a tökéletes információ hiánya, a termelési tényezők nem végtelen helyettesíthetősége – közé sorolható, s a neoklasszikus közgazdaságtan vizsgálódásának is tárgya. Az intézményi iskola szerint viszont a piaci tökéletlenségek mellett a gazdaság – történelmi okokból kialakult – intézményrendszere is akadályozza a piac működését abban, hogy hatékonyan ossza el az erőforrásokat. Ezért rendszerint szükségesnek tartják a kormányzatok beavatkozását a piac működésébe, nem csak a közjószágok biztosításának érdekében.

A munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezés abból indul ki, hogy tervezés nélkül a különbözően képzett munkavállalókból állandóan hiány, illetve felesleg keletkezik, mivel megfelelő jelzések hiányában az egyének nem képesek előre látni a szakmák iránti kereslet jövőbeli alakulását. Ennek egyrészt az az oka, hogy az egyének számára csak korlátozottan állnak rendelkezésre információk a keresetekről, a felkínált munkahelyekről, illetve a munkakínálatról. Másrészt számos intézményi korlát akadályozza, hogy a bérek azonnal reagáljanak a hiányra, de ha fel is emelik a béreket, ha vannak is árjelzések, a munkakínálat összetétele nem képes követni a keresleti változásokat, mert a meglévő iskolaszerkezet más összetételű képzést biztosít. A különböző munkák vagy földrajzi régiók között a mobilitást számos kulturális ok akadályozza. Ráadásul a képzés hossza miatt, még ha az egyéni iskolaválasztások követik is a munkakereslet változásait, mire a kívánt képzettséget megszerzik az egyének, addigra vagy csökken az adott szakma iránti kereslet, vagy olyan sokan választották azt, hogy túlkínálat alakul ki. Tervezés nélkül tehát a munkaerőkínálat mindig különbözni fog a munkaerő-kereslettől, vagy munkaerő-szükséglettől, a meg nem felelés pedig a gazdasági fejlődés gátjává válik.

Ezért az oktatástervezésen keresztül kívánják a kínálati oldalt a különböző szakképzettségű munkavállalók iránti várható kereslethez igazítani . Az is a módszer kiinduló feltevése, hogy a gazdasági fejlettség különböző szintjei, a gazdasági növekedés különböző ütemei meghatározott képzettségeket igényelnek, az egyes képzettségek megszerzéséhez pedig meghatározott iskolatípus elvégzésére van szükség.

A munkaerő-szükségleti megközelítés a gazdasági szerkezet és oktatási kereslet közötti összefüggés vizsgálatára állandó együtthatójú input-output modelleket használ (Leontief-típusú függvényeket). Egy ilyen modell a következő egyenletből indul ki:

ahol:

Ei = az i képzettségű csoport iránti kereslet,

aij = az álladó együttható, amely az i képzettségű csoport összes foglalkoztatotton belüli arányát fejezi ki a j iparágban,

lj = az összes munka inputegyütthatója j iparágban,

Xj = a j iparág outputja.

Az (5.1)-ből az első differenciákat véve, jutunk az oktatás iránti kereslet változásaihoz :

A megközelítés tehát azt feltételezi, hogy az output valamilyen merev együtthatóknak megfelelően kapcsolódik a munka minőségéhez és mennyiségéhez, és a különböző fajta munkák, valamint a munka és a többi input között a helyettesítési rugalmasság^[13] nulla.

A tipikus munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezés foglalkozási kategóriánként a gazdaság valamennyi szektora számára előrejelzéseket készít a munkaerő-szükségletről, és ennek felhasználásával állapítják meg az „oktatási szükségletet”.

A terv készítése a következő lépésekből áll.

1. Először meghatározzák/előrejelzik a termelés (a nemzeti jövedelem, GNP) növekedési ütemét, majd az ágazati kapcsolatok mérlege (inputoutput mátrix) segítségével megállapítják annak szektoronkénti és ágazatonkénti összetételét.

2. Ezután becslést végeznek az ágazatok – termelési előrejelzéseknek megfelelő – foglalkozási struktúrájára. Ehhez kiszámítják a munka átlagtermelékenységét foglalkozási kategóriánként. Ez többféle módon történhet:

– nemzetközi összehasonlítás alapján,

– az adott ország legfejlettebb iparágában megfigyelhető termelékenységét alapul véve, vagy

– a múltbeli trendeket extrapolálva.

Az így kapott és állandónak tekintett munkaegyütthatókat felhasználva, ugyancsak gazdasági áganként és szektoronként, meghatározzák a szükséges munkaerő létszámát.

3. Számításokat végeznek arra, hogy a terv szerinti időpontban milyenmunkaerőforrások állnak majd rendelkezésre, ugyancsak foglalkozási kategóriánként és gazdasági szektoronként. A jövőben rendelkezésre álló munkaerő két forrásból adódik:

a ) a terv készítésének időpontjában már foglalkoztatottakból, akiknek létszámát korrigálják a nyugdíjba vonulás, elhalálozás vagy mobilitás miatti változásokkal;

b ) a képzési rendszerből az adott időszak alatt munkába lépőkből.

4. Az eddigiek alapján kiszámítják, hogy milyen mértékben tér el a munkakereslet a kínálattól, és így megkapják, hogy milyen legyen a képzési struktúra a tervperiódus végére ahhoz, hogy a szükségleteket kielégíthessék.

5. Végül a munkaerő-szükségletnek megfelelően becslik, hogy az egyesfoglalkozási kategóriákban dolgozóknak mennyi és milyen iskolát kell végezniük. A foglalkozásonkénti adatokból kapják meg az országos szükségletet.

Tehát számszerűen előrejelzik a különböző képzettségek hosszú távú keresletét, és ennek segítségével azt, hogy a különböző iskolatípusoknak mekkora legyen a kibocsátása.

A módszer a bérek változásának nem tulajdonít szerepet sem a keresleti, sem a kínálati oldal alakulásában. Ugyancsak nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a rendelkezésre álló erőforrások – oktatási és képzési célokra is – szűkösek. Nem veszi figyelembe, hogy a kiszámított iskoláztatási szükséglet milyen ráfordítások mellett biztosítható, s hogy ez mekkora költségekkel jár. Nem ad választ arra kérdésre, hogy ha költségvetési korlátok akadályozzák a képzési szükségletek teljes körű kielégítését, akkor milyen kritériumok alapján dönthető el, hogy melyik képzési szükségletet kell kielégíteni, és melyiket nem.

A munkaerő-szükségletre alapozott oktatástervezés alkalmazása ellen számos érv fogalmazódott meg. Ezek egy része nem veti el a módszer egészét, hanem annak bizonyos részleteivel nem ért egyet. A megközelítés keretein belül maradó kritikai észrevételek – három csoportra elkülöníthetően – 1. a tervezési periódus hosszúságával, 2. a részletezettség szintjével és 3. az előrejelzésekhez felhasznált módszerekkel kapcsolatban fogalmazódtak meg.

1. A tervezési periódus hosszúságával kapcsolatban kétféle kritika is megfogalmazódott. Egyrészt túlságosan rövidnek, másrészt túlságosan hosszúnak találták a tervezési periódust. A volt szocialista országokban a kezdeti időszakban az oktatási terveket a termelési tervekkel azonos időtávra készítették, vagyis általában öt évre. A képzési idő – az alapoktatást is figyelembe véve – azonban ennél sokkal hosszabb, ez az időszak nem elegendő a szükséges beruházások elindításához, az oktatók képzéséhez, egy tanulmányi ciklus befejezéséhez és a végzetteknek a munkapiacon való megjelenéséhez. Ezért felmerült, hogy az oktatási terveket a szokásos ötéves periódus helyett jóval hosszabb időszakra kell elkészíteni. A tervezési időszakot ezért először Magyarországon, majd a többi volt szocialista országban is kiterjesztették 15-20 évre. A távlati előrejelzések az elképzelések szerint az iskolarendszer fejlesztésének fő irányait jelölték ki.

A piacgazdaságokban a munkaerő-szükségletre alapozott oktatási terveket eleve hosszabb távra készítették, de ez a megoldás legalább annyi problémát fel vetett, mint a rövid távú tervkészítés. Minél hosszabb távra készítették ugyanis a terveket, annál nagyobb torzításokat okozott – a módszer lényegéből adódó – állandó együtthatók feltételezése. Ezért itt éppen az ellenkező javaslattal éltek a kritikusok: azt ajánlották, hogy legfeljebb ötéves időtávra kell előrejelzést készíteni, mivel ennyi idő alatt kisebb a valószínűsége, hogy drámai változások történjenek a munkapiacon.

2. A részletezettség szintjével kapcsolatos problémák azt a felismerést tükrözik, hogy a munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezés klasszikus változatának az a feltételezése, hogy a különböző munkafajták helyettesítési rugalmassága nulla, nem tartható. Ezért a módszeren belül megkísérelték a helyettesíthetőséget valamilyen mértékig figyelembe venni. A klasszikus megoldás erre a problémára az volt, hogy kevésbé részletes előrejelzéseket készítettek, a különböző szakmákat szakmacsoportokba vonták össze.

3. A felhasznált módszerekkel kapcsolatban több probléma merült fel. Egyrészt a munkaerő-tervezésen alapuló oktatástervezés klasszikus módszere nem számol azzal, hogy a munkaerő-utánpótlás nagy része nem az oktatásból kilépők, hanem a már foglalkoztatottak, a munkanélküliek vagy az inaktívak mobilitásából adódik. Másrészt bírálták a vállalati munkaerőszükséglet kiderítésére alkalmazott módszereket: telítettségi együtthatókat, a vállalatok igénybejelentéseinek összegzését is.

Az eddig felsorolt kritikai észrevételek a munkaerő-szükséglet alapján végzett oktatástervezést nem vetik el teljes egészében, hanem a módszerek finomítására törekednek. A bírálatok másik csoportja viszont a módszer egészét utasítja el.

A neoklasszikus iskola első kérdése a munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezéssel kapcsolatban, hogy miért nem hagyhatjuk a munka keresletének és kínálatának alakulását a piaci mechanizmusra, miért is akarjuk a kínálatot a kereslethez igazítani? A neoklasszikus közgazdaságtan az feltételezi, hogy bármely munkafajta hiánya csupán átmeneti. A hiány rövid távú hatása az lesz, hogy az adott munkafajta ára, az adott végzettséggel elérhető keresetek növekedni fognak. Mivel az adott munkafajta ára növekszik, ezért csökkenni fog az iránta támasztott kereslet, a munkáltatók helyettesíteni fogják azt más munkafajtákkal, vagy más termelési tényezőkkel – tőkével –, és így egy új, rövid távú egyensúly alakulhat ki. Mivel az adott munkafajtával, képzettséggel elérhető keresetek nőnek, ezért nőni fog a kínálat is – többen szerzik meg az adott képzettséget. Az alkalmazkodási folyamat nyomán új, hosszú távú egyensúly alakul ki. Ahhoz, hogy az alkalmazkodási folyamat végbemenjen, két feltétel szükséges: 1. egyensúlytalanság esetén a piac megfelelő jelzéseket adjon, tehát, például a bérek növekedjenek, és ehhez alkalmazkodhassanak a szereplők, és 2. a különböző termelési tényezők – esetünkben a különböző képzettséget igénylő munkák, illetve a különböző képzettséget igénylő munka és a tőke – anélkül legyenek helyettesíthetők egymással, hogy a kibocsátást jelentősen csökkenteni kellene.

A vita a munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezés helyeslői és ellenzői között végül is abban van, hogy mennyire teljesül e két feltétel. A módszer ellenzői szerint e feltételek teljesülnek, míg helyeslői azt állítják, hogy egyik feltétel sem teljesül, mivel a megfelelő árjelzések kialakulásának, vagyis például túlkereslet esetén a bérek emelésének számos intézményi akadálya van, és nagyon korlátozottak a különböző munkafajták, illetve a munka és tőke közötti helyettesítési lehetőségek is.

a ) A módszer egészét elvető kritikák tehát először is a helyettesítés lehetőségének figyelmen kívül hagyását róják föl. Az iskolázott és kevésbé iskolázott igénylő munka, valamint a különböző iskolázottságot feltételező munkák és az egyéb inputok közötti helyettesítési rugalmasságának kérdése központi helyet foglalt el az utóbbi években a kutatásokban, számos empirikus vizsgálat készült erről. Az érdeklődésnek éppen az az egyik oka, hogy a munkaerő-szükségleti megközelítés gyakorlatilag azt tételezi fel, hogy a helyettesítési rugalmasság nulla, vagy legalábbis elhanyagolható. A munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezés értelme azon fordul meg, hogy milyen mértékű a helyettesítési rugalmasság. Minél nagyobb, annál kevésbé értékesek az előrejelzések és tervek. Ha nagy a helyettesítési rugalmasság, akkor a munkáltatók könnyen helyettesíthetik a kevésbé iskolázottakat magasabban iskolázottakkal, így még az alapos előrejelzéseknek sem lesz gazdasági értékük. Az 5. 1. táblázat a magasan és a kevésbé képzett munkaerő közötti helyettesítési rugalmasságra vonatkozó fontosabb empirikus vizsgálatok eredményeit foglalja össze.

Megjegyzés: A magasan és kevésbé képzett munkások definíciója vizsgálatonként különbözik. Valamennyi tanulmány – Layard és Fallon tanulmányát leszámítva – a középiskolai végzettségűeket veti össze egy másik csoporttal. Layard és Fallon a 8 vagy többéves iskolázottságúakat és a 8 évnél kevesebb iskolával rendelkezőeket vizsgálja. Forrás: Freeman (1986) Vol. I. 365. o.

A tőke és az iskolázott munkaerő, illetve a tőke és iskolázatlan munkaerő közötti helyettesíti rugalmasság kérdését szintén számos empirikus felvétel vizsgálta. A hipotézis az volt, hogy a tőke kevésbé helyettesíthető képzett, mint képzetlen munkaerővel. Ha ez igaz, a tőke növekedése növeli a képzettebb munkaerő keresletét a kevésbé képzetthez képest, és a tőke árváltozásai a munkáltatókat inkább a kevésbé képzettek foglalkoztatásának változtatására késztetik. Az elkészült empirikus tanulmányok nagy része úgy találta, hogy a tőke sokkal könnyebben helyettesíthető a képzettséget nem igénylő, mint a képzettséget igénylő munkával, illetve hogy a képzett munka a tőke kiegészítője, ezért a tőke növekedése növeli a képzett munkaerő iránti keresletet [ Hamermesh–Grant (1979)].

b ) A munkaerő-szükséglet előrejelzésével kapcsolatos kritikák az előbbi ellenvetést a munkavállalók oldaláról is megfogalmazzák, vagyis a módszer gyengeségének tekintik azt is, hogy a tervezés során gazdasági szektoronként és foglalkozásonként csoportosítják a jövőbeli munkaerőszükségletet. Az egyének viszont nem kötődnek egy adott foglalkozáshoz vagy gazdasági szektorhoz. Ugyanazzal a végzettséggel egészen különböző foglalkozási körben helyezkedhetnek el, vagy életpályájuk során változtatnak foglalkozást, és a gazdasági szektorok között is mobilak.

A munkahelyek többsége valószínűleg különböző képzettségű munkavállalókkal is betölthető. Nagyon valószínű, hogy az oktatási szükségletek a hozzáférhető munkaerő végzettségéhez alkalmazkodnak. A munkáltatók igényei nem állandóak, az, hogy a munkáltatók mit tekintenek „elengedhetetlen” képzettségnek, attól függ, hogy milyen iskolázottságú a hozzáférhető munkaerő. Kivételt csak néhány, jogilag is szabályozott, a foglalkozás gyakorlását a megfelelő végzettséghez kötő szakma jelent, ahol a törvényi szankcionálás akadályozza, hogy az előírt végzettséggel nem rendelkezőket az adott munkára alkalmazzák. Kiterjedt irodalom foglalkozik azzal, hogy milyen hatása van annak a gyakorlatnak, ha a különböző foglalkozások gyakorlásának engedélyezését bizonyítványhoz kötik. A kérdést korábban, az emberi tőkéről szóló fejezetben már érintettük. A szerzők jelentős része arra a következtetésre jut, hogy a végzettség kötelező előírása nem javítja a szolgáltatások minőségét, hanem egyszerűen megnöveli az adott foglalkozás választásának költségeit, csökkenti az adott szakmában dolgozók számát, növeli az adott szakma szolgáltatásainak árát.

c ) A munkaerő-szükségletekre alapozott oktatástervezés figyelmen kívül hagyja a kínálati oldal változásait, mivel az oktatási rendszert a keresleti oldalhoz kívánja hozzáigazítani. A módszer nem vizsgálja az oktatásban résztvevők motívumait, illetve azt nem tekinti gazdaságinak, és nem számol azokkal a feltételekkel, amelyek a munkaerő-kereslet és -kínálat kölcsönös alkalmazkodását befolyásolják. Ezért e módszerrel nem lehet egyensúlyi állapotot megközelíteni. Ennek a kritikai észrevételnek a megalapozottságát számos empirikus vizsgálat is alátámasztotta. Sok fejlődő országban például nagy számú mezőgazdasági szakembert képeztek ki, de ez nem szüntette meg a szakmában a hiányt, mivel a végzettek nem voltak hajlandók a szakmájukban elhelyezkedni, ahol a bérek nem kompenzálták a nehéz munkafeltételeket és a foglalkozás alacsony társadalmi presztízsét [ Bertrand (1993) 21. o.]. Magyarországra vonatkozóan is hasonlóak az tapasztalatok. Az 1970-es évek végére, 1980-as évek elejére vonatkozóan egy kohorszkövetéses vizsgálat például azt mutatta ki, hogy az úgynevezett hiányszakmákba beiskolázottak körében sokkal magasabb a pályaelhagyók aránya. A végzés után öt évvel a szakmájukban dolgozók száma gyakorlatilag visszasüllyedt az eredeti szándékok szintjére, jóval a beiskolázási terveknek megfelelő szint alá [ Fazekas–Köllő (1990)]..

d ) A munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezés deklarált célja, hogy meggátolja a munkaerőhiány és munkaerő-felesleg kialakulását. A hiány eltüntetése azonban nem feltétlenül kívánja meg az adott munkafajta kínálatának növelését. A hiány úgy is csökkenthető vagy eltüntethető, ha a béreket növelik. Ebben az esetben a bérpolitika hatásosabb eszköz lehet az oktatástervezésnél, természetesen csak akkor, ha nem gátolják intézményi akadályok a bérszínvonal változtatását. A rövid távú piaci hiányok és többletek elkerülhetetlenek bármely dinamikus társadalomban, ezért a hiány eltüntetésére hivatott oktatástervezési megoldások nemcsak fölöslegesek, hanem károsak is lehetnek.

A munkaerő-szükségleti tervezés alkalmazása.  Az 1960-as években elterjedt a munkaerő-szükségletek előrejelzésén alapuló oktatástervezés. Ezzel a módszerrel folyt az oktatástervezés a volt Szovjetunióban és a szocialista országokban, de a módszer alkalmazása nem korlátozódott erre a régióra. Az 1960-as évek elején és közepén abból a 91 országból, amelyekre rendelkezésre álltak adatok, 73-ban folyt oktatástervezés, és ezek közül 60-ban a tervek a jövőbeli munkaerő-szükséglet előrejelzésén alapultak [Lásd Hinchliffe (1987)].

A módszer széles körű elterjesztésében az 1960-as évek végéig az OECD is közreműködött. Az első időszakban hat közepesen fejlett ország számára (Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Törökország és Jugoszlávia) készítettek részletes oktatási terveket hosszú távra (1975ig), majd a következő időszakban (1967–1968) Peru és Argentína számára dolgoztak ki hasonló terveket. Franciaországban, ahol a szakképzési rendszer jelentékeny része az állam kezében volt, a fejlesztési döntéseket az 1960-as, 1970-es években szintén a gazdaság munkaerő-szükségletére alapozott oktatástervezés felhasználásával hozták meg. A fejlődő országok jelentős részében is készültek ebben az időszakban munkaerő-szükségleten alapuló oktatási tervek, külföldi szakemberek közreműködésével.

A módszertan finomodásával egyidejűleg azonban egyre világosabbá váltak azok a problémák, amelyek végül a módszertan egészét megkérdőjelezték. Ezért először a gazdasági szükségletekre alapozott megközelítéstől fokozatosan eltávolodtak a fejlődési trendek elemzése felé, a prognózisok periódusát lerövidítették, végül az ilyen típusú tervezést és előrebecslést az 1970-es évek második felében megszüntették.

Az 1980-as évektől kezdődően azonban különböző, részben oktatáspolitikával foglalkozó szervek, illetve a kormányzatok nyomására újabb munkaerő-szükségleti előrejelzések készültek. Az előrejelzések célja már nem az, hogy az iskolarendszer képzési struktúráját a szükségletekhez igazítsák, hanem sokkal inkább az, hogy információval segítsék az oktatási döntések meghozatalában résztvevőket, az egyéneket és oktatáspolitikával foglalkozó szerveket. Az Egyesült Államokban ilyen céllal már nagyon hosszú ideje készítenek munkaerő-keresleti előrejelzéseket – ezeket viszont soha sem használták oktatási tervek elkészítésére. Az eredményeket két évenként egy kézikönyvben^[14] publikálják, amelyben 200 foglalkozás keresletének előrejelzése mellett számos más információ is megtalálható a foglalkozásokról: a kereseti lehetőségek, munkanélküliségi valószínűségek és az adott foglalkozáson belüli karrierlehetőségek. Az európai országok közül jelenleg Hollandiában, Németországban, az Egyesült Királyságban és Franciaországban készítenek rendszeresen – két évenként – munkaerő-szükségleti előrejelzéseket, és megkezdődött ezek európai szintű összehangolásának előkészítése.^[15] Az újabb előrejelzések elkészítésénél a klasszikus munkaerő-szükségleti tervek továbbfejlesztett változatát használják. Az előrejelzések bizonytalanságának csökkentése érdekében a következő módszereket alkalmazzák az előrejelzések elkészítésénél.

– Az állandó együtthatók helyett a foglalkozási és képzési struktúra előrejelzését sokváltozós magyarázó modellekkel végzik.

– Az előrejelzéseket középtávra, általában öt évre készítik, mivel ennyi idő alatt valószínűleg nem történnek drámai változások a munkaerőpiacon.

– Az oktatási keresletet és kínálatot nem hasonlítják össze részletesen valamennyi évre az előrejelzési perióduson belül, hanem inkább a különböző foglalkozások kilátásait általánosságban határozzák meg az előrejelzési időszak egészére, jó és rossz kategóriákban.

– Az előrejelzéseket két évente felülvizsgálják, és a munkaerőpiacon történt esetleges újabb fejlemények figyelembe vételével korrigálják azokat.

– Az előrejelzések eredményei mellett a foglalkozási csoportok perspektívájának meghatározásához a munkaerőpiacot más módszerekkel vizsgáló kutatások eredményeit is felhasználják.

– Az eredményeket kiegészítik olyan rugalmassági vizsgálatokkal, amelyek a különböző képzettségű munkák közötti helyettesítési lehetőségeket, valamint a munkaerő foglalkozások és szektorok közötti mobilitását vizsgálják.

A munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezés Magyarországon . Magyarországon az 1950-es években a munkaerő-szükséglet meghatározása – a többi szocialista országhoz hasonlóan – a tervlebontásos gazdaságirányítás logikáját követte. Az Országos Tervhivatal meghatározta a tervidőszak tervelőirányzatait, ezeket lebontották ágazatokra, az ágazatokat irányító minisztériumok kidolgozták saját terveiket, azokat lebontották az irányításuk alá tartozó szervezetekre, vállalatokra, amelyek szintén saját terveket készítettek. Ezeket a terveket összesítették, és az összesített terveket megint csak az Országos Tervhivatal korrigálta. A tervek a munkaerő-szükségleteket is tartalmazták, és azokhoz igazították a különböző iskolatípusokban a felvételi keretszámokat éves bontásban is.

Az 1960-as évek elején a tárgyalt, a módszer keretein belül maradó kritikai észrevételeket a magyar oktatástervezéssel foglalkozó szakemberek és kutatók is felismerték és korrekciókat hajtottak végre az eljárásokban. [Lásd a kérdésről: Tímár (1989).] A munkaerő-szükséglet előrejelzését az addigi legfeljebb ötéves időtáv helyett 15-20 éves időtartamra dolgozták ki. A szakmák egy részét nagyobb csoportokba vonták össze, ezekbe a csoportokba olyan „rokonszakmákat” soroltak, amelyekben feltételezték, hogy „a munkához szükséges ismeretek törzsanyaga nagyjából, egészében közös, és így az aggregált csoportokon belül a mobilitás lehetősége a szakismeretek szempontjából nem ütközik nagyobb akadályokba, s a képzési kapacitások is konvertibilisek”. [ Tímár (1987) 67. o.]

Az 1990-es évek elejétől az Országos Munkaügyi Központ kilenchavonta készít rövid távú regionális előrejelzéseket a munkaerő-kereslet összetételéről. Ezek az előrejelzések a vállalatok kikérdezésén alapulnak és a munkaerő-piaci képzés keretén belül működő, a munkanélküliek képzését, átképzését célzó programok kialakításához használják fel eredményeit. 1997-ben pedig újabb hosszú távú előrejelzés készült a munkaerő-kereslet és -kínálat összetételének alakulásáról [ MÜM–Világbank (1996)].