Az oktatási rendszer fejlesztéséhez teljesen másféle módszert használ a megtérülési rátákon alapuló oktatástervezés, amely az oktatásfejlesztés prioritási sorrendjeit költség–haszon elemzéssel állapítja meg. A módszer lényege, hogy kiszámítják a különböző oktatási szintek, képzési programok egyéni és társadalmi megtérülési rátáját, és a számítások eredményei alapján tesznek javaslatot arra, hogy elsősorban mely területeket érdemes fejleszteni. A megtérülési rátákon alapuló oktatástervezés – szemben a munkaerő-szükségletekre alapozott módszerrel – nem mondja meg számszerűen az adott ország oktatási szükségletét (azaz hogy mekkora legyen az oktatási output). Az eredmények globális előrejelzést adnak az oktatás fejlesztésének fő irányaira. A módszer figyelembe veszi az erőforrások korlátozottságát, az oktatás fejlesztésének pénzügyi korlátait.

A prioritási sorrend felállításakor alapvető szempont: a legnagyobb társadalmi megtérülési rátát mutató tevékenységeket érdemes fejleszteni. Az alacsony megtérülési ráták azt jelzik, hogy az adott körülmények között az újabb beruházások nem lennének hatékonyak. Azt is meg kell vizsgálni, hogy hogyan csökkenthetők az alacsonyabb megtérülési rátákat mutató oktatási fokozatok költségei, a költségcsökkentés milyen mértékben érintené a megtérülési rátákat. Az egyes oktatási fokozatokon belül a különböző képzési ágak megtérülési rátáit vizsgálva, az a kérdés, hogy a beruházások csökkentése, illetve növelése milyen mértékben érinti az egyes képzési ágakat.

A megtérülési ráta alapján – a prioritási sorrendek kijelölése mellett – az oktatás finanszírozására is levonhatók következtetések. Ehhez a társadalmi és az egyéni megtérülési ráták összevetését használják. Az egyéni megtérülési ráták – mint a II. fejezetben szó volt róla – rendszerint meghaladják a társadalmi megtérülési rátákat, mivel a kormányzatok támogatják az oktatást. Minél nagyobb a támogatás aránya, annál nagyobb lesz a különbség az egyéni és a társadalmi megtérülési ráták között. A két ráta különbsége egy adott képzettség megszerzésének közösségi támogatását mutatja. Minél inkább közösségi forrásokat felhasználva lehet egy adott végzettséget megszerezni, annál nagyobb lesz az egyéni kereslet az adott típusú oktatás iránt. Ilyen körülmények között a kereslet meghaladja az oktatási kínálatot, és a társadalmi nyomás arra késztetheti a kormányzatokat, hogy akkor is növeljék a beruházásokat az adott oktatási fokozatban, ha ez a társadalmi megtérülési ráta alapján nem indokolt. Ezért a megtérülési rátán alapuló oktatástervezés alternatív megoldást ajánl. Csökkenteni kell az adott oktatási fokozatnak nyújtott támogatásokat, ezzel közelednek egymáshoz az egyéni és társadalmi megtérülési ráták, és csökken a kereslet az adott oktatási fokozat iránt. A felszabaduló közösségi források pedig átcsoportosíthatók ahhoz az oktatási fokozathoz, amelynek a legmagasabb a társadalmi megtérülési rátája.

Az 5. 1. ábra a megtérülési rátákon alapuló döntéshozatalt illusztrálja. Az ábrán az egyes oktatási fokozatok egyéni és társadalmi megtérülési rátái szerepelnek a megelőző oktatási fokozatokhoz képest. Példánkban a legmagasabb társadalmi megtérülési rátája az általánosan képző középiskolának van, ezért a megtérülési rátán alapuló döntéshozatal szerint az oktatási erőforrásokat elsősorban ebbe az oktatási fokozatba kell csoportosítani, elsősorban az ilyen képzést nyújtó iskolákat kell fejleszteni. A felsőoktatásra vonatkozó számítások a példában arra az eredményre vezettek, hogy a társadalmi megtérülési ráta – a többi oktatási fokozatban mért értékekhez képest – alacsony, miközben az egyéni megtérülési ráta igen magas. Ennek az a magyarázata, hogy a példa szerint a felsőoktatás társadalmi költségei jelentősen meghaladják az egyéni költségeket, vagyis nagy az adott oktatási fokozat társadalmi támogatottsága, miközben igen jelentősek az egyéni hozamok. Ilyen körülmények között minden valószínűség szerint jelentős túlkereslet mutatkozik a felsőoktatás iránt. A megtérülési rátákon alapuló oktatástervezés ebben az esetben a felsőoktatásban az egyéni költségviselés arányának növelését javasolja.

Korábban már foglalkoztunk a megtérülési ráták számítási módszereivel, illetve a számítások nehézségeivel, ezért erre itt most nem térünk ki. Áttekintésül inkább vessük össze a megtérülési rátán és a munkaerő-szükségleten alapuló oktatástervezés fontosabb feltételezéseit! Az 5. 2. táblázat a két megközelítés fő jellemzőit hasonlítja össze.

5. 1. ábra. A különböző oktatási fokozatok egyéni és társadalmi megtérülési rátái

A megtérülési rátán alapuló oktatástervezés esetében értelemszerűen mindazok a számítási nehézségek felmerülnek, amelyeket a korábbi fejezetekben ismertettünk, ezekre itt most nem térünk ki. Érdemes azonban kiemelni a korábban tárgyalt problémák közül azt, hogy a módszer múltbeli adatokat használ (az oktatás költségeire és a különböző végzettségűek kereseti különbségeire) a jelenlegi helyzet leírására. Ha a megtérülési rátát oktatástervezési segédeszközként használják, akkor még hosszabb időre feltételezzük, hogy a különböző iskolázottságúak keresetei közötti arányok, illetve a különböző iskolázottságok megszerzésének közvetlen képzési költségei közötti arányok állandók lesznek, és ez rontja a számítások eredményeinek érvényességét.

A megtérülési rátán alapuló módszer alkalmazásával szemben felmerülő kritikai észrevételek a következők.

1. A társadalmi megtérülési ráták számításakor kereseti adatokat használnak a termelékenység mérésére. Ez abban az esetben indokolt, ha a munkavállalókat határtermékükön fizetik meg, ha a munkapiac tökéletesen kompetitív. Ekkor ugyanis a többletkeresetek jól mérik az iskolázottságnak köszönhető többlettermelékenységet Az országok jelentős részében azonban a munkapiac nem kompetitív, mert a kormányzat beavatkozik a gazdaságba (adminisztratív beavatkozás a bérekbe, állami monopóliumok stb.). Emiatt a bérek és a termelékenység közötti kapcsolat gyenge, ezért a megtérülési rátán alapuló döntéshozatal nem megfelelő. E prob léma megoldására a megtérülési rátákon alapuló oktatástervezés hívei csak a versenyszektor béreinek használatát javasolják.

2. A legszegényebb fejlődő országokban problémát jelent az is, hogy a bérmunkaszektor kicsi, és nem reprezentálja a gazdaság egészét. Az utóbbi évek empirikus vizsgálatainak egy része azonban azt mutatja, hogy az oktatás termelékenységet növelő hatása a bérmunka körén kívül – például a paraszti gazdálkodásban – ugyanúgy érvényesül, ezért a megtérülési rátán alapuló módszer hívei ezt a kritikai megjegyzést nem tartják megalapozottnak.

3. Mint ahogy a korábbi fejezetekben szó volt róla, a bérek az oktatás externális hatásait nem veszik figyelembe, a megtérülési rátákon alapuló oktatástervezési módszer nincs tekintettel az esetleges externális hozamokra. Ezért a társadalmi megtérülési ráták alábecsülik a társadalom tényleges hozamát. Mivel a módszert általában az oktatási rendszeren belüli prioritási sorrendek megállapítására használják, ez az ellenvetés csak akkor megalapozott, ha feltételezzük, hogy a különböző oktatási fokozatok különböző mértékű externális hozamokkal járnak. Tegyük azonban hozzá, hogy az esetleges externális hozamokat egyik oktatástervezési módszer sem tudja figyelembe venni.

A megtérülési rátán alapuló oktatástervezési módszer csak nagyon lassan képes követni a munkapiacon történő változásokat. Ha például növekszik a munkáltatók kereslete és az oktatási rendszer kibocsátása közötti meg nem felelés, ez a megtérülési rátákban csak bizonyos idő elteltével mutatkozik meg. Emiatt a megtérülési ráták számítása nem alkalmas rövid távú, részletes beruházási tervek készítésére.

Ezt a módszert főként az angolszász országokban alkalmazzák, egyes befolyásos nemzetközi szervezetek – mint például a Világbank vagy az OECD – ugyancsak felhasználják javaslataikhoz.