|
|
|
Kivonat
Fogalmi keretet vezetünk be a nyugdíjbiztosításban folyó újraelosztás tartalmi meghatározásához és méréséhez. Ezen belül részletezzük az újraelosztást kiváltó tényezőket. Ezek egyik típusa a halandósági kockázat megosztásából fakad, ezért biztosításilag korrektnek tekinthető. A vizsgálat egyik lényeges eredménye, hogy nem pusztán maga az években mért élettartam tartozik a halandósági kockázathoz, hanem olyan társadalmi-gazdasági tényezők is, amelyek hatása elválaszthatatlan az élettartamtól. A tényezők másik típusa egyének és/vagy csoportok közötti differenciálást, nem egyenlő elbánást képvisel, tehát biztosításilag nem indokolt, és a rendszer olyan mértékben nevezhető „redisztributívnak”, amilyen mértékben ilyen tényezők is érvényesülnek. A bevezetett fogalmi keret állami, felosztó-kirovó intézményekre és tőkésített magánpénztárakra egyaránt alkalmazható, tehát lehetővé teszi különböző rendszerek összehasonlítását, akár nemzetközi méretekben is. [60]
Tartalom
A nyugdíjreformokat a tőkésítés és magánosítás felé terelő neoliberális eszmeáramlat egyik kedvenc érve, hogy az állami felosztó-kirovó (röviden tb-) rendszerek redisztributívak , azaz egyesek pénzén másokat tartanak el, míg a tőkésített, magánkezelésű rendszerek (röviden magánpénztárak) biztosításilag korrektek , azaz mindenki a saját öregkoráért takarékoskodik, önmagáról gondoskodik. Ez az állítás eredményes a reklámkampányban, meggyőző erővel hat a jobb esélyekkel rendelkező, dinamikusabb, fiatalabb emberekre. Csak három baj van vele.
Először, az állítás nem igaz. Minden nyugdíj-biztosítási rendszerben van újraelosztás, hiszen a rendszer célja és értelme a halandósági kockázat megosztása. Akik fiatalon meghalnak, azok kevesebbet, a hosszú életűek többet kapnak vissza, mint amennyit fizettek. A kérdés nem az, hogy van-e vagy nincs újraelosztás, hanem hogy milyen tényezőkből fakad, milyen irányú és milyen mértékű.
Ebből következik a második baj: ha a biztosítási korrektséget az újraelosztás hiányával azonosítjuk, akkor korrekt nyugdíj-biztosítási rendszer nem is létezhet. Márpedig a rendszerek nagyon is különböznek egymástól abban, hogy az újraelosztás korrekt-e, vagy sem, pontosabban hogy mennyire korrekt (a biztosítási funkciónak megfelelő), és mennyire nem az (más okokból fakad vagy más célokat szolgál). Éppen ezt kellene tudnunk mérni, hiszen a rendszerek összehasonlításának csak ez lehet a józan alapja.
Harmadszor: sem az újraelosztásról, sem a nyugdíjbiztosítás korrektségéről nincs egyértelmű fogalmi definíciónk, és nincsenek általánosan elfogadott, összehasonlításra alkalmas mérési módszereink. Minderről tehát könnyű nagyvonalúan beszélni, de rendkívül nehéz a tényeket feltárni és számszerűsíteni, az igazi kérdésekre válaszolni.
Ebben a tanulmányban egyelőre csak arra teszek kísérletet, hogy a nyugdíj-biztosítási rendszerekben folyó újraelosztás meghatározására és jellegének megítélésére alkalmas fogalmi keretet vázoljak fel.[61]
Nyugdíj-biztosítási rendszer az, amelyben 1. nyugdíjazáskor a biztosítottnak egész életében folyósítandó járadékot állapítanak meg, és 2. az ehhez való jog a keresőkorban fizetett járulékon alapszik.
Tehát semmiféle olyan megtakarítási forma nem nyugdíj rendszer, hiába viseli nevében a „nyugdíj” szót, amelyből a tőke nyugdíjazáskor kivonható, vagy meghatározott időtartamú járadékra váltható, hiszen így nincs garantált jövedelem az élet végéig. Viszont nem biztosítás az állampolgári alapnyugdíj (amely számos országban létezik) vagy a rászorultsági alapon járó időskori ellátás, mert a jogosultság nem kötődik korábbi járulékfizetéshez.
Ezzel szemben nyugdíjbiztosítás a legtöbb országban megtalálható tb-rendszerű munkanyugdíj, amit éppen azért neveznek így, mert a munkajövedelemből kötelezően levont járulékon alapszik; de nyugdíjbiztosítás a kötelező vagy önkéntes magánpénztár is (bár a járulékot itt esetleg „tagdíjnak” nevezik), ha és amennyiben életre szóló járadékot szolgáltat.
A tb-re és a magánpénztárakra egyaránt alkalmazható, egységes fogalmi keret felépítését azért tartom szükségesnek és fontosnak, mert ez feltárja a pénzügyi-adminisztratív sajátosságok ellenére meglévő közös jellemzőket, és mert csak azonos fogalmak alapján lehet értelmesen beszélni mennyiségi különbségekről.
A nyugdíj-biztosítási rendszerekben megvalósuló újraelosztás nem keresztmetszeti kategória. A történet nem arról szól, hogy adott időszakban „a befolyó járulékokból fizetik a nyugdíjakat”, azaz hogy a keresők „eltartják” a nyugdíjasokat. Mind a tb-rendszerek, mind a magánpénztárak először – pénzforgalmi megközelítésben – a befolyó járulékokból fizetik ki az esedékes járadékokat, csupán a két összeg különbségével, a tárgyidőszaki egyenleggel történik valami. A tőkésített magánpénztárban az egyenleg a befektetett tőkét növeli vagy csökkenti.[62] Ugyanezt azonban semmi sem tiltja egy tb-rendszerben sem, például az Egyesült Államokban és Svédországban a társadalombiztosítás az idők során igen jelentős tőkét halmozott fel a bevételi többletekből. A tb-rendszerben persze az is lehetséges, hogy az állami költségvetés a többletet boldogan beszippantja, máskor meg a hiányt vonakodva finanszírozza. Ezért szokás arról filozofálni, hogy a magánpénztárban piaci, a tb-rendszerben pedig politikai kockázat van. A valóság ezzel szemben az, hogy egyik rendszer sem immúnis egyik fajta kockázattal szemben sem: a magánpénztárak működési feltételeit politikai akarattal meg lehet változtatni, a társadalombiztosítás pedig kiszolgáltatott a járulékbevételt meghatározó munkaerőpiac működésének.
A nyugdíj-biztosítási újraelosztás hosszmetszeti kategória. A járulékfizetés jogszerző, tehát – a pénzügyi technikától függetlenül – a biztosított saját, későbbi nyugdíjával áll szemben, mégpedig az életpálya egészét tekintve.
Az életjárulék a kereső pálya során, a nyugdíjazásig fizetett járulékok összege; az életnyugdíj a nyugdíjas szakasz során, halálig élvezett járadékok összege, természetesen mindkettő azonos időpontra vonatkoztatott jelenértékben. A nyugdíj-biztosítási rendszerre maradó hagyaték az életjárulék és az életnyugdíj különbsége.
Az újraelosztás lényege, hogy a nyugdíj-biztosítási rendszer egyes egyének, illetve csoportok pozitív hagyatékát más egyének, illetve csoportok negatív hagyatékának finanszírozására fordítja. A valóságban a pénz nem „pántlikázható”, nem lehet megmondani, hogy X pozitív hagyatékából a rendszer éppen Y – negatív hagyatékot eredményező – járadékát folyósította. A közgazdasági elemzés számára azonban nagyon is lényeges, hogy egyes csoportokon belül és közöttük hogyan, mennyiben egyenlítődnek ki a pozitív és a negatív hagyatékok, hiszen ebből alkothatunk képet az újraelosztás irányairól és mértékéről. Ezzel foglalkozunk a tanulmány második részében.
A megtérülési ráta az életnyugdíj és az életjárulék hányadosa. Következik, hogy ha a megtérülési ráta egynél kisebb, akkor a hagyaték pozitív; ha a ráta egynél nagyobb, akkor a hagyaték negatív. Mennél jobban különbözik a ráta 1-től, annál nagyobb a hagyaték abszolút értéke. A megtérülési rátát alakító tényezők tehát feltárják az újraelosztást meghatározó okokat, rámutatnak azok korrekt vagy nem korrekt jellegére. A tanulmány harmadik részében az egyéni megtérülési ráta kialakulását írjuk le, a negyedikben pedig ebből vezetjük le a csoportokon belül kialakuló arányokat. Végül az ötödik részben összefoglaljuk a következtetéseket, és röviden vázoljuk a fogalmi keret empirikus, számszerű megvalósításának remélt lehetőségeit.
[60] Augusztinovics Mária , tudományos tanácsadó, az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpontja (e-mail: auguszti@matavnet.hu).
[61] A számszerűsítésre irányuló kutatás az OTKA T031124. sz. pályázat támogatásával folyik, de még nem zárult le.
[62] A tőkésített rendszer permanens tőkegyarapító, felhalmozó szerepére vonatkozó tévhitet az az egyszerű tény táplálja, hogy az elmúlt két évtizedben Chilétől Magyarországig létrehozott tőkésített, magánkezelésű „nyugdíjpillérek” kivétel nélkül beérési szakaszban vannak, még nincs, vagy alig van járadékszolgáltatási kötelezettségük. Ha majd beérnek, ha a kereső évjáratok mellett már a nyugdíjas évjáratok is teljes számban képviselve lesznek a rendszerekben, akkor ezekben éppúgy lehet – a 2020 utáni években lesz is – pénzforgalmi hiány, mint a tb-rendszerekben. A hiány pedig apasztani fogja a befektetett tőkét.