A megtérülési rátákat és egymáshoz viszonyított arányukat alakító tényezők csak a rendszeren belüli újraelosztást minősítik. Hogyan értékeljük azonban a rendszer egészét ? Nevezhetünk-e korrektnek például egy rosszul kalibrált rendszert, amely egyéneket és csoportokat a fenti értelemben tökéletesen „korrekt”, egyenlő elbánásban részesít, csak éppen rendszeresen, hosszú időn át – mindenkitől egyformán, differenciálás nélkül – feleslegesen sok vagy a szükségesnél kevesebb járulékot szed (megfordítva: adott járulékból a lehetségesnél kisebb vagy nagyobb nyugdíjat szolgáltat), azaz összességében, a rendszer egészét tekintve pozitív vagy negatív „külső” hagyatékot generál?

A „tökéletes” biztosítási korrektség – ha létezhetne ilyen – azt kívánná, hogy a rendszerben biztosítottak összességének, a kockázatközösséget alkotó teljes népességnek az együttes hagyatéka zérus legyen. Nem indokolatlan tehát az elméleti modellekben a „zérus hagyaték” mint korlátozó feltétel, csak a valóságban használhatatlan, mert a nyugdíjbiztosítás időhorizontja rendkívül hosszú, a demográfiai, társadalmi és gazdasági környezet állandóan változik, a kockázatközösség folyamatosan cserélődik.

Nem az a probléma, hogy a jövőt nem ismerhetjük, a jövőbeli járulékot és járadékot csak durva feltevésekkel becsülhetjük. Ez minden hasonló számításban ugyanígy van; a feltevések időnként felülvizsgálandók, a számítások korrigálandók – ez nehézség, de nem fogalmi természetű.

Viszont kikből áll, hogyan definiálható a biztosítottak összessége, a „teljes kockázatközösség”? Csak az adott pillanatban élőket kell tekintenünk, vagy ideszámítanak azok is, akik tavaly vagy tíz évvel ezelőtt meghaltak és – a rendszerbeli újraelosztáson túlmenő, „külső” – pozitív vagy negatív hagyatékot hagytak hátra? Ha nem, miért nem, és hová „könyveljük” a hagyatékukat? Ha igen, meddig visszamenve kell a holtakat is figyelembe vennünk, a honfoglalásig? A rendszer létrejöttéig? Sok esetben nem is olyan könnyű megmondani, hogy egy rendszer mikor jött létre. Ideszámítanak-e a már élők, de még nem keresők, például a középiskolások, akik már nincsenek nagyon messze az első járulék fizetéstől, akik kereső és nyugdíjas életüket a mai rendszerben fogják leélni? Ezt kell ugyanis feltételeznünk, ha a mai rendszert akarjuk a maga teljességében mérlegre tenni. (Bár azt még nem tudjuk, hogy melyik magánpénztárba fognak belépni.)

Ha a könnyebb megoldást választjuk, és csak az adott időpontban élő járulékfizetőket és nyugdíjasokat tekintjük, akkor sem mindegy, hogy melyik ez az időpont. Minden évben belép a munkaerő piacra egy új évjárat, az adott pillanatban legfiatalabb, és kihal egy másik, a legöregebb. Egy magánpénztár tagsága más okok miatt is cserélődhet. Öt-tíz év alatt ez a cserehatás jelentős lehet, akár ellenkezőjére is fordíthatja a rendszer által generált „összes” külső hagyaték előjelét.

Továbbá: a külső hagyaték valahová lesz, ha pozitív; valahonnan származnia kell, ha negatív. A rendszerből kiszivárgó vagy oda beáramló jövedelem nem csapódhat le másutt, csak a keresztmetszeti egyenlegek egymást követő sorában. Ezeket is bontanunk, értelmeznünk kellene tehát aszerint, hogy mennyiben fakadnak a – korrekt vagy nem korrekt – belső, hosszmetszeti újraelosztásból, illetve mennyiben a rendszer egésze és a makrogazdasági környezet közötti, külső (biztosításilag biztosan nem korrekt) újraelosztásból.

Röviden: ami még hiányzik, az az, amit az angol nyelvű szakirodalom macro closure -nak nevez, amit általánosan elfogadott magyar kifejezés hiányában az újraelosztási modell makrogazdasági lezárásának nevezhetünk – éspedig hosszmetszet és keresztmetszet kölcsönhatásában.