|
|
|
Kivonat
Az elmúlt tíz év alatt számottevően csökkent a nyugdíjak egyenlőtlensége, akár az összes nyugdíjat nézzük, akár csak az adott évben újonnan megállapított nyugdíjakat. Ugyanekkor még jobban csökkent a nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló keresetek egyenlőtlensége is. Tanulmányunk első részében az egyes mutatószámok csökkenési mértékének eltéréséből következtetünk a különbségek lehetséges okaira. Ez az elemzés azonban nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy összhatásként a nyugdíjrendszer biztosítási jellege erősödött-e a szociális támogatási tulajdonsággal szemben, vagy fordítva. A választ úgy adjuk meg, hogy a nyugdíjakat két additív részre osztjuk: járadékkomponensre és támogatásra/elvonásra. E dekompozíció arra mutat, hogy a rendszer biztosítási irányban mozdult el, de nem a szabályok módosulásának, hanem a kereseti arányok változásának hatására. A tanulmányban részletesen foglalkozunk az alkalmazott statisztikai módszertan leírásával, beleértve az elkerülhetetlen buktatókat is. [10]
A tanulmány arról szól, hogy az elmúlt tíz évben hogyan változott meg a nyugdíj-jövedelmek eloszlása, különösképpen abból a szempontból, hogy növekedett vagy csökkent-e az egyenlőtlenségük, és e változás mértéke kisebb vagy nagyobb volt-e, mint az aktív keresők munkajövedelmének párhuzamos változása. Elsősorban tehát nem az átlagok alakulására figyelünk, hanem a szóródásokra.
Két, egymástól tíz év távolságra lévő állapotot hasonlítunk össze (komparatív statika). Általában 1988 a bázisév, és 1997 a tárgyév. Azért éppen ezek, mert a legteljesebb adatkészletünk róluk volt. Ugyancsak adatgondok miatt itt-ott el kellett térnünk e szokástól, de erre – hogy a zavart csökkentsük – külön figyelmeztetünk majd. A mélyreható gazdasági és társadalmi változásoknak ez az évtizede persze hatással volt a nyugdíjrendszerre is. A meglepő azonban az, hogy a hatás nem volt drasztikusabb, mint amennyi az a következőkben bemutatottakból kiderül. Más, szociálisan érzékeny szférákhoz (foglalkoztatás, egészségügy, szegénység) képest a nyugellátás tehetetlensége nagy volt.
Nyugdíjasnak azokat nevezzük, aki az év egy adott hónapjában saját jogon öregségi nyugellátásban részesültek (vagy rokkantnyugdíjban az öregségi korhatár betöltése után). Figyelmen kívül maradnak tehát a fiatalabb rokkantak, a másféle – például mezőgazdasági – öregjáradékban részesülők, valamint a hozzátartozói (özvegy, árva) ellátottak is. A nyugdíj az a forintösszeg, ami a nyugdíjasnak ezen a jogcímen jár, bele nem értve a különböző más címeken folyósított pótlékokat, kiegészítéseket [a pontosabb definíciót lásd ONYF (1998)]. A nyugdíjasokon belül „új” jelzővel különböztetjük meg azokat, akik az előző naptári év folyamán léptek nyugdíjba. Keresetnek pedig annak az összegnek a havi átlagát nevezzük, amit az éppen érvényes valorizációs szabályok szerint az egyes nyugdíjak megállapításakor beszámítottak.
Tíz év távolságban fizetett forintösszegek összehasonlításakor persze deflálni kell. Erre a célra az általános fogyasztói árindexet használjuk, ezzel szorozzuk a bázisévi adatot. 1997-ben az index értéke 6,83, ezzel szorzunk minden 1988-as forintot.
A nyugdíjbiztosítás: létszámok és forintok. A biztosítottak száma 1990 és 1998 között (9 év!) több mint 1,4 millió fővel (27,5 százalék) csökkent, a nyugdíjasok létszáma ugyanebben az időszakban 637 ezerrel (25,3 százalék) nőtt. A biztosítottak száma az időszak elején még több mint kétszerese volt a nyugdíjasokénak, a végére a létszámkülönbség 20 százalék alá csökkent. Hogyan tudott ez a rendszer mégis fennmaradni? Úgy, hogy a járulékbevétel (egészségügyi hozzájárulással együtt) tíz év alatt reálértékben „alig” 25 százalékkal esett vissza.
A nyugdíjkifizetések összege (1990–1998) reálértékben 5,4 százalékkal csökkent, ami megnyugtatóan hangzik addig, amíg nem vetjük egybe a létszám növekedésével. Az eredmény az átlagnyugdíj 24,5 százalékos (más számítás szerint 27,4 százalékos) értékvesztése, ami legalább 10 százalékpont hátrány a nettó átlagkeresetekhez képest. Még rosszabbul jártak az új nyugdíjasok, akiknek 1988-ban még az akkori átlagnyugdíj 123 százalékát állapították meg kezdő ellátásként, 1997-ben ez már alig haladja meg a 100 százalékot.
Az egyenlőtlenség méréséhez először is megfelelő mutatószámot kell választanunk. A jóléti közgazdaságtan is számos mutatót ajánl, a legismertebbek közülük talán a relatív szórás és a Gini-együttható. Számítási eredményeink arra mutatnak, hogy a mutató megválasztása nem sokat számít, ez csak az egyenlőtlenség számszerű mértékét befolyásolja, a változás iránya minden mutató esetében azonosnak bizonyult. Leginkább e miatt, valamint egyszerűségre törekedvén, a relatív szórást választottuk a keresetek és a nyugdíjak egyenlőtlenségének mérésére. A választást elsősorban az indokolta, hogy (az egyenlőtlenség mérésének axiomatikus megközelítésével jobban összhangba hozható) általánosított Gini- vagy Atkinson-mértékek alkalmazása, az adatok jellege miatt, bizonytalanabbul értelmezhető eredményekhez vezet, mint a relatív szórás – jelen esetben természetes – mutatója. E módszertani problémáról a Függelékben bővebben is írunk.
A szórás egy adott minta átlagától való négyzetes átlagos eltérést méri, a relatív szórás ezt az eltérést az átlag százalékában fejezi ki. Ezáltal a relatív szórás az egyenlőtlenségek relatív mutatója: értéke érzéketlen a vizsgált értékek nagyságrendjében bekövetkező változásokra; csak a relatív jövedelmi pozíciók változását mutatja ki. Ha a jövedelmek egymáshoz viszonyított aránya azonos két időpont között, akkor a mutató értéke is változatlan marad. A mutatót az (1) képlettel számítjuk ki.
|
|
(1) |
ahol:
y i – a keresetek vagy nyugdíjak értéke,
y* – ezek átlaga,
f i – az egyes csoportátlagokhoz tartozó súlyok (létszám) értéke.
A számszerű vizsgálat módszerét erősen meghatározta, hogy az adatok milyen alakban álltak rendelkezésre. A nyugdíjak, keresetek esetében a különböző jövedelmi kategóriákhoz rendelt átlagokat, valamint a kategóriába eső megfigyelési egységek számát ismertük. Ezek alapján a megfigyelések száma játszotta a súlyozott relatív szórás formulájában a súlyok szerepét, s ez végül is azt jelenti, hogy a csoportátlagok súlyozott átlagának és súlyozott szórásának változását mérjük. Ez a tényleges egyenlőtlenségnek egy becslését állítja elő.
A nyugdíj megállapításának alapjául szolgáló keresetek esetében a csoportképző ismérv az adott évben beszámított kereset. Csoportonként ismertük a megállapított nyugdíjak átlagát, a megfigyelések számát, valamint a nyugdíj megállapításához figyelembe vett szolgálati idő átlagát is. Ezen adatok alapján becslést készíthettünk az új nyugdíjak (az adott évben újonnan megállapított nyugdíjak) egyenlőtlenségének mértékére csakúgy, mint a nyugdíj megállapításához figyelembe vett keresetek egyenlőtlenségére. A keresetek esetében nem állt rendelkezésre az egyes csoportátlagok nagysága, mivel azonban a csoportképzés a keresetek alapján történt, ezért az intervallumközéppel helyettesítettük az egyes csoportok átlagos kereseti színvonalát.
A nyugdíjak megállapítása során a keresetek mellett a szolgálati idő szerepe sem elhanyagolható, pusztán a keresetek egyenlőtlenségének figyelembevételével feltehetően alábecsülnénk a nyugdíjak kiszámításához alkalmazott degressziót megelőzően jellemző egyenlőtlenségi szintet. Ezért a keresetekből és a szolgálati időkből összetett mutatót készítettünk, amelyet a továbbiakban életkeresetnek fogunk hívni. A jelen számítások során az életkereseteket a keresetek és a szolgálati idők szorzataként számítottuk ki. A szolgálati idő adatsora szoros összefüggésben van a keresetekével, s általánosságban megfigyelhető az összefüggés, hogy magasabb átlagkeresethez magasabb szolgálati idő tartozik (1. ábra). Ez – bár nem nyilvánvaló, mivel az egyes foglalkozásokban igen különböző lehet az adott szolgálati időhöz tartozó átlagkereset nagysága – mégis azt a stilizált ténynek is nevezhető összefüggést jeleníti meg, hogy az alkalmazottak esetében a munkavégzésből fakadó jövedelem együtt növekszik a munkaviszony hosszával. Jól látható, hogy ez az összefüggés nem lineáris: különösen az alacsonyabb jövedelemértékek esetében figyelhető meg a szolgálati idő nagyobb eltérése a lineáristól. Így az életkereset-mutató nagyobb egyenlőtlenséget fog mutatni, mint pusztán a keresetek egyenlőtlensége.
1. ábra. . Az új nyugdíjak és a szolgálati idő a nyugdíjak megállapításának alapjául szolgáló keresetek függvényében (1997. évi összehasonlító árakon)
A fenti megfontolások alapján végzett számítások eredményeit tartalmazza az 1. táblázat.
1. táblázat. A nyugdíjak és keresetek egyenlőtlenségi mértékei
|
Megnevezés |
Relatív szórás (százalék) |
|
|
1988 |
1997 |
|
|
Nyugdíjak |
37,02 |
32,58 |
|
Új nyugdíjak |
40,12 |
38,97 |
|
Keresetek |
45,10 |
38,47 |
|
Életkeresetek |
58,52 |
44,80 |
Az 1. táblázatban szereplő értékek közel rendezettek is az egyenlőtlenség mértéke szerint: legkisebb egyenlőtlenséget a nyugdíjak, legnagyobbat az életkeresetek mutatnak. Elsőnek az ötlik szembe, hogy tíz év alatt az összes egyenlőtlenségi mutatószám néhány ponttal csökkent, holott köztudomású, hogy a jövedelmi különbségek hazánkban igencsak növekedtek. Az ellentmondást az magyarázza, hogy az utóbbi állítás mindenfajta jövedelemre terjed ki, az előbbi csak az alkalmazottaknak a járulékköteles keresetére és a nyugdíjakra.
Az intuícióval és a közgazdasági megfontolásokkal első ránézésre talán ellentétes az új nyugdíjak és a keresetek 1997. évi egyenlőtlenségének különbsége is: az új nyugdíjak relatív szórása valamivel nagyobb a keresetekénél, holott 1988-ban tetemes ellenkező irányú különbség volt. Noha egyikünk korábban kifejtett elméleti álláspontja szerint kedvező irányú fejleménynek minősíthetnénk azt, hogy a (régi és új) nyugdíjak szórása közel került a keresetekéhez [ Martos (1994)], örömünket rontja, hogy hátterében a keresetek erőteljes kiegyenlítődése (minimálbéren bejelentettek tömege?) áll.
Áttérve az egyes egyenlőtlenségi mutatók komparatív statikai vizsgálatára: a nyugdíjak egyenlőtlenségének 1997. évi értéke alacsonyabb, mint 1988-ban volt. Ez azt erősíti meg, hogy a nyugdíjak közötti relatív eltérések csökkentek a vizsgált évtizedben. Emellett azonban a nyugdíjak közötti abszolút egyenlőtlenség mértéke is csökkent. Az úgynevezett abszolút mérőszámok az egyenlőtlenséget nem a relatív pozíciók különbözőségeként, hanem az abszolút eltérések különbözőségeként írják le. Egyenlőtlenség mérésekor az egyes jövedelmek közötti különbségeket veszik figyelembe, míg a relatív mértékek az arányokat. A relatív szórással mint relatív mutatóval „rokon” abszolút mutató maga a szórás. Mivel ennek mértékegysége forint, a különböző években megfigyelt adatokat összehasonlíthatóvá tesszük. A fogyasztói árindexszel az 1988. évi értékeket 1997. évi értékekké átszámítva láthatjuk, hogy a relatív szórás mellett a szórás is csökkenést mutat 1997-re.
A változást szemlélteti a 2. ábra, amelyen az új nyugdíjakat az életkeresetek függvényében láthatjuk. Hasonlóképpen az 1. ábrához, ahol a keresetek függvényében láthatjuk az új nyugdíjak értékét, szembetűnő, hogy az összehasonlító árakon figyelembe vett 1988. évi adatok által lefedett intervallum sokkal szélesebb az 1997. évi adatok által lefedett intervallumnál. Mind a keresetek, mind az életkeresetek, de egyúttal a nyugdíjak is 1997-ben az 1988. évi terjedelemnek csak közel 50 százalékát fedik le. Az ábra alapján valószínűsíthető, hogy a nyugdíjak közötti egyenlőtlenség csökkenése elsősorban e terjedelemszűkülés következtében jelenik meg az 1. táblázat mutatóinak értékeiben. Ez egyben magyarázatot ad arra is, hogy mind abszolút, mind relatív értelemben csökkenés mutatható ki.
2. ábra . Új nyugdíjak az életkeresetek függvényében
Számításaink nem adnak egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy az egyenlőtlenség csökkenése milyen okokra vezethető vissza, és az egyes tényezők milyen mértékben hatottak csökkentő vagy a csökkenést mérsékelő irányban.
Kezdjük az elemzést az új nyugdíjakkal! Szórásuk csökkenése csupán 1,13 pont. Ez két tényezőnek tudható be: a nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló életkeresetek szórásának változása és a nyugdíj kiszámítási képletének (durva közelítésben: a különböző degressziós kulcsok alkalmazásának) változása. Abból pedig, hogy az életkeresetek egyenlőtlenségének csökkenése (13,72 pont) markánsan meghaladja az új nyugdíjakét, bizton következtethetünk arra, hogy a szabályok változása ezt a hatást erőteljesen kompenzálta, azaz a degresszivitás mértéke csökkent. [Erről a kérdésről más vetületben jó összefoglalást ad Toldi (2000) és Toldi Miklós e kötetben szereplő tanulmánya.]
Térjünk most át az új nyugdíjakról a nyugdíjakra! A nyugdíjak szórása 10 év alatt 4,04 ponttal csökkent. Ezt részben, de csak kis részben magyarázza az új nyugdíjak szórásának kismértékű csökkenése (hiszen a nyugdíjak körülbelül 60 százalékát 1988 előtt állapították meg), a csökkenés túlnyomó része csak az infláció kompenzálásának sajátos szabályozásából eredhet. Nevezetesen: a vizsgált időszakban is folytatódott az a visszás gyakorlat, hogy az infláció hatását a magasabb nyugdíjak esetében még annál is kisebb hányadban kompenzálják, mint az alacsonyabbakéban. A nyugdíjak kiegyenlítődési tendenciájának itt a kulcsa.
A fenti elemzésből mintha arra következtethetnénk, hogy nyugdíjrendszerünkben a biztosítási elv rovására a szociálpolitikai megfontolások dominánsabbá váltak volna. A most következő fejezet viszont ellenkező irányba mutat.
[10] A számításainkban felhasznált alapadatok túlnyomó részét, köztük a publikálatlan 1988. évieket, Réti János (Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság) bocsátotta rendelkezésünkre, e nélkül el sem tudtunk volna indulni. Más jelentős adatforrásokra Virág Ildikó (MTA Közgazdaságtudományi Központ) hívta fel a figyelmünket.
Major Klára, Magyar Nemzeti Bank (e-mail: majork@mnb.hu).
Martos Béla matematikus (e-mail: h12074mar@ella.hu).
