A szocialista országokban először Magyarországon hoztak létre kétszintű bankrendszert 1987-ben. Korábban a Magyar Nemzeti Bank egyszerre töltötte be a jegybanki és az állami vállalatok számláit vezető kereskedelmi banki funkciókat. A reform után a Magyar Nemzeti Bank kizárólag jegybanki feladatokat hajtott végre. A vállalatok hitelezésével az újonnan alapított, kizárólagos állami tulajdonban levő, a nyereség növelésében érdekelt kereskedelmi bankok foglalkoztak. Ezek nagyjából véletlenszerű eloszlásban örökölték a korábbi monobank betéteit, hiteleit és ezzel üzletfeleit ( Spéder–Várhegyi [1992]). A kereskedelmi bankok betét- és hitelállományának túlnyomó részét rendre néhány száz meghatározó ügyfél adta. Ezzel a körrel, főként nagyvállalatokkal, költségvetési intézményekkel bonyolódott a betét- és hitelforgalmuk nagy része is.

Míg az állami vállalatok és az állami tulajdonú bankok közötti viszony jelentősen változott, a reform nem módosította a magánvállalkozók és a bankok kapcsolatát. A munkaráfordítások mellett továbbra is elsősorban a háztartás, a rokonok és a barátok pénzbeli megtakarításai szolgáltak a (nem nagy) magánberuházások forrásaként. A bankhitel alárendelt szerepet játszott a vállalkozás indításban és működtetésében.

Az 1987-es bankreform előtt is működtek kis fejlesztési pénzintézetek, „ezek többnyire ágazati műszaki fejlesztési alapokat hasznosítottak, igyekeztek bankszerű körülmények között kihelyezni az addig szinte jövedelmezőségi feltételek nélkül elcsordogáló, elfolyó pénzeket”. ( Tények könyve [1987] 752. o.) Ezek a szervezetek azonban a kisvállalkozásokkal kapcsolatos – nem nagy – betéti és hitelforgalomnak csak tört részét bonyolították. A kisvállalkozók betéteit 1989 előtt túlnyomó részben a „lakosság bankja”, az Országos Takarékpénztár, valamint a vele szoros kapcsolatban álló mintegy száz takarékszövetkezet kezelte. A kisvállalkozók hiteleinek túlnyomó részét is a bankrendszernek ez az alrendszere folyósította. A vállalkozói betétek kezelése, hiteleinek folyósítása jövedelmező melléktevékenység volt az Országos Takarékpénztár és a takarékszövetkezetek számára, a fő profil, a lakossági megtakarítások gyűjtése és kihelyezése mellett.

Az átalakult bankrendszert hamarosan számos bírálat érte a kisvállalkozók hátrányos megkülönböztetése, hitelkérelmeinek lassú elbírálása miatt. A vállalkozók azonban arra számíthattak, hogy a tervirányítás szükségletei és logikája szerint felépített bankrendszer átalakítása ugyan nem megy egyik napról a másikra, ám a teljesítménye javulni fog. Nem ez történt.

A banki szolgáltatások színvonala 1989 után is eléggé alacsony maradt, a bankkapcsolat, a bankszámla-vezetés sok vállalkozó számára továbbra is csak szükséges rosszként jelentkezett. Ennek egyik oka, hogy a kisebb vállalkozások beruházási és forgóeszköz-hitelezése a kereskedelmi bankoknak továbbra is csupán melléktevékenységet jelentett. „Olyan, hogy vállalkozó-centrikus bank, olyan nincs. Tehát olyan, amely elvileg ösztönözne, és tudná, hogy azt a vállalkozót is segíteni kell, olyan nincs.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy gépi forgácsoló vállalkozás vezetőjével. A vállalkozás kezdő éve: 1982.)

A vállalkozók nem kis része – ameddig lehet – kerüli a bankokat. Sokan csupán azért nyitnak bankszámlát, mert így juthatnak hitelhez. „Tehát ahol a hitelt vetted fel, ott kell a főszámlát vezetned mindaddig, amíg le nem jár a hitel. Ezt megszabják. A legtöbbnél így van.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy szálloda tulajdonosával. A vállalkozás kezdő éve: 1991.) Más esetben hatósági előírások kényszerítik ki a számlanyitást. „Egy év alatt két átutalásért levesz tőlem 12 ezer forintot a (…) bank, és van még egy átutalás a forgalom alapján. Tehát elmegy így vagy 14 ezer forintom azért, mert az adóhivatalnak így tetszik.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy autószerelő kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1982.)

Az idegenkedés további fontos oka a szolgáltatások gyenge minősége : „két-három hetes csúszással számolgatják el a pénzemet. És addig pontosan két hét telik el, és addig ingyen használják az én pénzemet, mert nekik az már beérkezett. Az már létezik, csak nem az én számlámon. És én kétheti kamattól elestem mindig.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben, egy fogtechnikai laboratórium tulajdonosával. A vállalkozás kezdő éve: 1993.) „A külföldi partnerek el sem tudják képzelni vagy egyszerűen nem hiszik el, hogy itt milyen feltételekkel mennek a pénzutalások. Meg hogy itt az egy-két hetes késések természetesek, a bank addig saját maga forgatja a pénzt, mikor nyugaton a nagy összegű, egy-két napos hitelek azok, amik a legnagyobb üzletet jelentik bizonyos bankoknál.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy növényvédelmi vállalkozás tulajdonosával. A vállalkozás kezdő éve: 1983.) „Nem értem azt, hogy a sok munka miatt, a túlterhelésük miatt van-e, hogy én elviszek egy átutalási megbízást, és van úgy, hogy sem aznap, esetleg még másnap sem csinálják meg. Ha én azt szeretném, hogy aznap könyvelve is legyen, azért nekem 600 forintot kell fizetnem sürgősségért.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy autószerelő kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1971.)

A bankokkal szembeni bizalmatlanság forrása és az alulfejlettség fontos tünete, hogy a számlakezelést és a hitelnyújtást gyakran nem a hatékonyság, hanem a személyes kapcsolatok irányítják: „Ott volt személyes kapcsolatom annak idején ’75-ben, és most is odamentem és (…) az első papírvásárlásomat úgy vettem, hogy sertés-továbbtenyésztésre vettem föl 30 ezer forint hitelt, és hadd ne mondjam, hogy nem jöttek megszámolni a kis malackákat, és ebből én papírt vettem.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy nyomdaipari vállalkozás résztulajdonosával. A vállalkozás kezdő éve: 1973.) „Ez a hitel akkor még azt hiszem 21 százalékos kamattal volt, ami akkor a legkedvezőbbnek számított. Ismeretség kellett hozzá, nagymamám baráti kapcsolata kellett ahhoz, hogy megkapjam, anélkül nem is ment volna.” (Interjúrészlet, készült 1993-ban egy gépipari vállalkozás vezetőjével. A vállalkozás kezdő éve: 1984.)

Az ilyen vélemények egyeznek a terepkutatások eredményeivel: „Gyakori kritika, hogy a hitelezők túlzott biztonságra törekednek. Külön gondként említették, hogy a mostanáig leginkább fájó átutalási késedelmekhez, bürokratikus eljárásokhoz, lassú ügyintézéshez újabban kiegészítésként járul a bankcsőd eddig ismeretlen rémképe. A technikai elmaradottságon túl a bankokkal szemben a vállalatok gyakori kifogása az is, hogy az alkalmazottak mentalitása nem változott, még nincsenek tisztában tevékenységük szolgáltatásjellegével, a garanciakéréseknél rugalmatlanok. Ennek következtében a bankok nem a vállalatok, a vállalkozók támogatói, inkább ellenőrző szerepet töltenek be. A vállalkozók rendelkezésére álló szolgáltatások köre szűk, általában csak az alapvető szolgáltatásokra, »szabványügyletekre« korlátozódik. Szükség lenne kiegészítő pénzügyi szolgáltatásokra, például befektetési tanácsadásra, vagyonkezelésre, céginformációra.” ( Ványai [1995] 42. o.)

A tárgyilagos értékeléshez hozzátartozik, hogy a magyar gazdaság egyik dinamikusan növekvő szektora nyújtja ezt a teljesítményt. 1989 után az átlagosnál gyorsabban nőtt a pénzügyi szektorban foglalkoztatottak száma, növekedett a szektor részaránya a GDP előállításában. Nőtt a pénzkezelési helyek (bankfiókok) száma is, valamelyest javultak a pénzkezelés technikai feltételei ( Ványai [1995]). A pénzügyi tevékenységgel foglalkozó vállalkozások száma is szépen szaporodott: 1990-ben 343, 1995-ben már 1598 vállalkozás tartozott ebbe a nemzetgazdasági ágba ( Magyar Statisztikai Zsebkönyv [1990], [1995]). A lassan, vontatottan induló verseny hatására „A legtöbb nagybank a kisvállalkozások finanszírozására külön részleget alakított ki és jelentősen növelte vállalkozói ügyfélkörét.” ( Gém–Sándor–Spéder– Várhegyi–Voszka [1995] 140. o.) Az eladói erőfölény csökkenését mutatja és a verseny jele az is, hogy bankok eltérő árat kérnek bizonyos szolgáltatásaikért: „Volt nekünk a Budapest Bankunk, meg is voltunk vele elégedve, de egyszerűen arról volt szól, hogy a számlakezelés díját felemelték. Nos ezt az összeget éves viszonylatban fizetni, nem éri meg, kizárt dolog, mert akkora pénzforgalmunk nincs. Most inkább egy takarékpénztárban tartjuk a számlát, mert végül is ezek elfogadható feltételek mellett – ez havi 500 forintos költség – működnek, és nem pedig 1500–2000 forintért.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy híradástechnikai termékeket javító kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1990.)

Ilyen feltételek között a fő hitelforrás továbbra is a család és a baráti kör. „Tehát az a pénz, amit én kaptam, és amit összeadott a család, gondoltam az lesz a legolcsóbb. Végül is mi öten vagyunk testvérek, és eddig úgy jött össze a helyzetünk, hogy amikor valamelyikünk nagyon nagy bajban volt, akkor a másik négy összefogott, ez történt most is. Gyakorlatilag az az egymillió forint elég volt ahhoz, hogy induljak.” (Interjúrészlet, készült 1993-ban egy magángyógyszertár vállalkozótulajdonosával. A vállalkozás kezdő éve: 1990.)

Egy reprezentatív mintán 1993-ban végzett felmérés szerint a vállalkozásindításkor valamilyen erőforrást igénybe vevők 66,4 százaléka használta a háztartás megtakarításait, 30,3 százaléka vett igénybe baráti, rokoni kölcsönt. A bankhitel gyakorisága ennél kisebb: a megkérdezetteknek 25,2 százaléka vett fel bankhitelt vagy kedvezményes hitelt ( Czakó – Vajda [1993] 21. o.). Nem következett be tehát fordulat, sőt egyes jelek szerint a bankok 1990 után a korábbinál ritkábban vettek részt a vállalkozások finanszírozásában. Az 1990-ben és korábban alakult vállalkozások 22,6 százaléka vett fel bankhitelt vagy kedvezményes hitelt, az 1991-ben vagy később alakult vállalkozásoknak már csak 13,8 százaléka élt ezzel a lehetőséggel (uo. 22. o.). A vállalkozások működésének finanszírozásában valamivel nagyobb a banki kölcsönök szerepe. 1991– 1992-ben a megkérdezett vállalkozások 8,7 százaléka vett fel bank- és 5,5 százaléka baráti kölcsönt.

A vállalkozók tehát számos ok miatt lehetnek elégedetlenek a pénzügyi szektor teljesítményével. A bankkapcsolat sok esetben nem csökkenti, hanem növeli a vállalkozók kockázatát. Azt azonban, hogy az 1991–1993-as időszakban „az összes vállalkozás 80 százalékának nem volt szüksége tőkebevonásra” (uo. 21. o.), nem magyarázhatjuk csupán a bankszektor viszonylagos fejletlenségével.

A magánvállalkozások pénzfelvételi esélyeit nagyban befolyásolta néhány, korábban már bemutatott makrogazdasági folyamat is. A pénzügyi szektor terjedelmének növekedésével egy időben nagy ütemben nőtt az új vállalkozók száma. Ettől függetlenül, de gyorsan nőtt – az állami szektorbeli vállalatok válsága, összeomlása, körbetartozásai miatt – a behajthatatlan banki követelések tömege, aránya is. Az előbbi folyamat (minden egyebet azonosnak véve) növelte a potenciális hitelfelvevők számát, az utóbbi pedig csökkentette a vállalkozók hitelfelvételi esélyeit, rontotta hitelfelvétel kondícióit. „Az óriási kintlévőségek miatt az úgynevezett kockázatvállalásuk – tehát hiába teszik bele a kockázati százalékot – mégis nagyon kicsi. Tehát beépítik a banki kamatba a kockázati tényezőt, és mégis másfélszeres fedezetet kérnek. Hát ilyen körülmények között ez a rendszer nagyon nehezen működik, hát nem működhet. Maga a konstrukció nem teszi lehetővé, hogy ez rugalmas, laza legyen. Akinek van fedezete, az belemegy, de hát annak is magasak a kamatok. Tehát ezt a két dolgot a bank nem képes átvinni.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy fémmegmunkáló kisiparossal. A vállalkozás kezdete: 1973.)

Tovább rontotta a vállalkozók hitelfelvételi esélyeit, hogy az állami költségvetés is mind több hitelt vett fel a bankoktól. (Hamarosan az önkormányzatok egy része is követte a központi költségvetés példáját.) A bankok számára egyszerűbb és kockázatmentesebb volt állampapírok vétele és eladása nagy tételben, mint a gyakran csak nagy költséggel leinformálható, bizonytalan értékű jelzálogtárgyakat kínáló vállalkozói kör hitelezése. Gondok és költségek forrása volt az is, hogy (egy már idézett felmérés szerint) a bankok „úgy látják, hogy a vállalkozók sokszor nem mérik fel reálisan anyagi és piaci lehetőségeiket, benyújtott kérelmeik még a formai követelményeknek sem felelnek meg”. ( Ványai [1995] 42. o.)

„A kamatszintet, a hitel és betéti kamatok közötti szinteltérést igen sok – a bank hatáskörén kívül eső – tényező befolyásolja: a magas infláció, a hitelveszteségek fedezése, a költségvetési elvonások, az államadósság növekedése, az államháztartásnak a gazdaság teljesítményét túllépő költekezése.” (Uo.) Sok vállalkozó azonban ebből elsősorban azt érzékeli, hogy a vállalkozásuk hatékonysága, nyereségessége nem teszi lehetővé a kamatok fizetését, a hitelek törlesztését: „Nem lehet ma Magyarországon 30 százalék fölött hitelbe belemászni, mert akkora tisztességes hasznot nem lehet kigazdálkodni, hogy a kamatot vissza lehessen fizetni. Olyan biztosítékokat követelnek és kérnek, amit ebben a gazdasági helyzetben lehetetlennek tartok tisztességes úton nyújtani, úgy, hogy a vállalkozás szintjén befektethető legyen.” (Interjúrészlet, 1994.) Intő példa sokuk számára az olyan vállalkozások esete, amelyek túlbecsülték a vállalkozás nyereségességét, likviditását és eladósodtak: „…úgy vettük meg ezt a boltot, hogy hitelre, amit 35 százalékos kamatra kaptam. Most mondjam, hogy a kamatokat elég kifizetni, törleszteni. Tehát mindig valami hitelt kell felvenni, csak hogy a kamatot tudjam kifizetni, mert a többire nem megy.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben vállalkozók egy csoportjával egy kisvárosban.)

Mindezek hatására a kisvállalkozók súlya a bankok kihelyezéseiben jelentősen csökkent: „A nem kisvállalkozói szféra hazai pénzintézeteknél nyilvántartott hitelállománya 1993. december 31-től 1995. szeptember 30-ig 762 milliárd forintról 986 milliárd forintra emelkedett. A kisvállalkozók hitelállománya az 1993. december 31-i 86 milliárd forintos szintről egy kismértékű 1994-es emelkedés után 1995 harmadik negyedévének végéig 72 milliárdra csökkent. Ez azt jelenti, hogy az 1993-as 11 százalékot meghaladó kisvállalkozói arány 1995 szeptemberére 7 százalékra csökkent.” És mivel „a közvetlen külföldön felvett hitelekből a kisvállalkozások részesedése alacsonyabb, mint a nagyvállalatoké, a vállalkozói hitelállomány kisvállalkozói részesedése a valóságban az itt bemutatottnál nagyobb ütemben csökkent”. ( A kis és középvállalkozások helyzete [1996] 114–115. o.)

A kisvállalkozók részesedése a kedvezményes hitelek állományában is csökkent „az 1993-as 45 százalékot meghaladó szintről 1995 szeptember végéig közel 26 százalékra esett vissza”. (Uo. 118. o.)