Eddig a transzformációs visszaesés közvetlen és közvetett hatásait vettük számba. A piaczsugorodás, az életszínvonal visszaesése miatt nehezebbé vált a vállalatok forgalmának növelése, csökkent a visszahúzódás esélye a sikertelen magánvállalkozásokból az állami szektorba. Más esetekben a családi vagyon hiánya vagy a vagyon értékvesztése gátolta a vállalkozásokat, nehezítette a vállalkozások szüneteltetését.

A gazdasági visszaeséstől független tényezők is növelték a magánvállalkozás kockázatát. Számos vállalkozás sikerének esélyeit csökkentette például az állami tulajdonban levő vállalatok, vállalatrészek privatizációja. A szocialista gazdaságban a magánvállalkozók a költségekre érzéketlen, a piac igényeit nehézkesen követő állami vállalatokkal versenyeztek, többnyire sikerrel. A privatizáció során viszont tőkeerős, a piaci részesedésének fokozását fontos sikermutatónak tekintő magán- és vegyes vállalatok jelentek meg a piacon. A piaci versenyben velük szemben már nem elegendő az állami vállalatokénál kicsit jobb teljesítmény. A gyorsan szaporodó városszéli bevásárlóközpontok, áruházláncok, az üzemanyagtöltő állomások bolthálózatai például jelentős és folyamatosan növekvő vásárlóerőt vonnak el a kiskereskedőktől. A magánkézbe került vállalatokban lezajlott gyökeres fordulat jó példája az a bútorgyár, ahol „emeletenként, szintenként szét kellett tagolni a folyamatokat, embereket kellett ráállítani arra, hogy csak ezt csinálja, de ezt jól. A termékcentrikus gyártásról a folyamatcentrikus gyártásra tértünk át, és ezzel lehetővé vált, hogy a vevőket egy széles bolti hálózaton keresztül – mint az autóknál – névre szólóan kiszolgáljuk. Negyvenfajta szövet van, bármelyik vevő bármelyik fajta szövetből olyan összeállításban rendel, amit akar. Tehát olyan szolgáltatást rendeltünk hozzá, amit más még nem tudott. ” (Interjúrészlet, készült 1995-ben egy külföldi többségű tulajdonban levő kft. ügyvezető igazgatójával. A vállalkozás kezdő éve: 1990.)

A magyarországi magánvállalkozók túlnyomó többsége nem vett részt a privatizációban , nincs „állami eredetű” tulajdona. Gépparkjukat legfeljebb kiegészítik állami vállalatoktól vásárolt gépekkel, berendezésekkel: „Privatizálnak, felszámolnak cégeket, aránylag elfogadhatók az árak, tehát olcsóbbak a gépek, most kell beruházni. Én is vettem vállalattól, amelyet felszámoltak. Onnan hoztam el a gépet.” (Interjúrészlet, készült 1993-ban egy gépi forgácsoló kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1982.)

A privatizációból kimaradt vállalkozók rendre megkülönböztetik magukat az állami tulajdon részleges vagy teljes magánkézbe adása során létrejött új vállalkozói csoport tagjaitól: „Egy klasszikus kisiparos vagyok, aki emelt fővel jár, nem privatizációból lehasított, hanem a kisipar formájából kinövekedett vállalkozó.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy fémmegmunkáló kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1973.)

A megkülönböztetés és mögötte a privatizált vállalatokkal, tulajdonosaikkal, igazgatóikkal szembeni gyakori ellenszenv azonban elsősorban nem a feljavított teljesítményű piaci versenytársaknak szól. A privatizációból kimaradt, kizárt vállalkozók főként az átláthatóság hiánya és ezzel az információk egyenlőtlen elosztása miatti hátrányaikat sérelmezik. A „bennfentesek” főként az állami vállalatok volt vezetői, akik jelentős helyismerettel és cselekvési szabadsággal rendelkeztek. A vállalkozásaikhoz szükséges tőkét gyakran nem a jobb teljesítményből, az önmegtartóztató, szorgalmas életvitelből, hanem a kapcsolataikból nyerték: „Itt azok jártak jól a cégek privatizációinál, a meglévő vezető réteg, akik a másik rendszerben is megvoltak, akik lerobbantottak nagyon sok céget. Ez minden városban fellelhető. Hogy az a cég vagy természetes úton tönkrement, mert egyszerűen nincs rá igény, vagy pedig hozzásegítették? És most érdekes módon ugyanazok az emberek kerültek a kft.-knek a tulajdonosi vezetőrétegébe, akik korábban az üzemeknél vagy vállalatoknál vezetőként szerepeltek. Egy sem ment el lapátolni, meg talicskát tolni, hanem azok mind főnökök lettek.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy cukrász kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1991.)

A bennfentesek tudása nemcsak a privatizálás előtt álló vállalat értékvesztésének gyorsítását, de versenyképes, nyereséges részeinek elkülönítését és magántulajdonba vételét is lehetővé tette. „1989-ben már érezhető volt a szele a társadalmi változásoknak, és mint új lehetőség ez volt. Akkor még nem tudtuk volna átalakítani az egész céget. De részleges kft.-alakítást már több cég csinált. S mivel a kárpitos üzemrész volt az, amelyik még mindig jobban tudott exportálni, mert rugalmasabb volt, és mondjuk kisebb az eszközigénye a vállalkozásnak, azt mondtuk, hogy próbáljuk meg, és amennyiben ez sikeres, akkor folytatjuk a bútorgyártással. (…) Tehát ez volt a dolog lényege, hogy kárpitosrész már korábban exportképes volt, manuálisabb tevékenységről és kisebb helyigényről volt szó, ezért ezt vittük be a vállalkozásba.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy külföldi többségű tulajdonban levő kft ügyvezető igazgatójával. A vállalkozás kezdő éve: 1990.)

Az információ egyenlőtlen elosztásának másik következménye: a kivételes elbánás a hivatalokban és bankokban. „A volt górék, az igazgató meg a főkönyvelő, meg akik ott voltak, most a kft. ügyvezető igazgatója és a többi főnökök. Ők vettek mondjuk kétmillió forintért, mondjuk dolgozói jegyet, egy vállalatnak a vezetői. Ezek meg jól mennek, és a kereskedelem nem is volt veszteséges. Most érdekes módon futott hitelre, felújításra, mindenre. Én meg csak egy földönfutó vállalkozó vagyok. És ezekből lettek az igazi nagyvállalkozók, érti? Én nem lettem sok, én naponta beülök a kocsiba, elmegyek az áruért, és hajtok érte. Ezeknek meg megmaradt ugyanúgy a nyakkendő, az iroda meg mellette a tulajdon és a hatalom. És fillérekért, hozzá kell tennem. Mert én sohasem jutottam volna 2–3 millió forintért egy vállalatnak akár 20 százaléknyi részvényéhez.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy cukrász kisiparossal. A vállalkozás kezdő éve: 1991.)

Az előnyös kapcsolatok többnyire a bennfentesek szocialista rendszerbeli politikai tevékenysége során épültek ki: „Meg ugye a volt kommunisták, meg a kommunista vállalatvezetők magánvállalatokat, kft.-ket csináltak, úgy tudták magukat okosan átmenteni. Hát akkor most hol itt a számonkérés, ki lett itt elszámoltatva? Az apparátusok meg majdnem változatlan felállásban ott vannak. Azelőtt tanácsnak hívták, most meg polgármesteri hivatalnak. A főmuftikat lecserélték, meg nyugdíjba mentek, az apparátus maradt. Azzal, hogy ők értenek hozzá. Hát tényleg, ki értsen hozzá? És akkor egy csomó ember most nem párttitkár meg egyéb, hanem tulajdonos. Hát ilyen kapós ez a privatizáció.” (Interjúrészlet, készült 1994-ben egy fogtechnikai laboratórium tulajdonosával. A vállalkozás kezdő éve: 1993.)

Tanulmányunknak nem tárgy a az új tulajdonosi osztály különböző csoportjai közötti küzdelem. A „megalvadt struktúrák” ( Tellér [1994]) jellegével és szerepével sem foglalkozunk. A kockázati tényezők számbavételekor azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az állami vagyon magánosítása számos esetben növelte egy új csoport, a bennfentesekből lett vállalkozók és igazgatók esélyeit a kívül maradtak vállalkozásaival folytatott versenyben.