A korábbiakban bemutattuk, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a fokozatos vagyongyarapodás mind több család számára teremtette meg a vállalkozás esélyét. Számos jele van azonban annak, hogy a magyar háztartások nagy többsége nem rendelkezik számottevő vagyonnal, és nem is jutott be a befektetésre képesek csoportjába.

A falusi, kisvárosi, külterületi háztartások állapotáról tudósít a Központi Statisztikai Hivatal 1994-es mezőgazdasági gazdaságszerkezeti összeírása. E felmérés szerint egyéni gazdálkodók azok, akik „legalább 400 négyzetméter területet műveltek és/vagy bármelyik állatfajból – a tulajdonosi hovatartozásától függetlenül, legalább egy darabot tartottak”. ( Németh–Va t i [1995] 717. o.) Az ilyen módon meghatározott „egyéni gazdálkodók háztartásaihoz, (az összeírt 1675 ezer háztartáshoz) összesen közel 4,8 millió fő tartozott, az ország lakosságának 46 százaléka. A háztartáshoz tartozók közül több mint 3 millióan (mintegy 65 százalékuk) rendszeresen munkát is végeznek a háztartás mezőgazdasági tevékenységében.” (Uo. 718. o.)

A több mint másfél millió egyéni gazdálkodást folytató háztartásban azonban csupán 50 910 főállású gazdálkodót találtak az összeírók. A mezőgazdasági tevékenységet folytató háztartások mintegy 7 százaléka 400 négyzetméternél kisebb területen, további 72 százaléka (1208 ezer háztartás) pedig kevesebb mint 0,5 hektáron gazdálkodik. Egy másik, frissebb felmérés szerint: „a földterülettel rendelkező háztartások közel 80 százalékának egy hektár alatti földterülete volt, ebből 15 százalékuké a 400 m2-t sem érte el, 18 százalékának 1–10 hektár közötti, átlagosan 3 hektáros birtoka volt, míg valamivel több, mint két százalék 10 hektárnál nagyobb földterülettel rendelkezett. Ez utóbbi 41 ezer háztartás tulajdonában volt a saját földtulajdon 48 százaléka, átlagosan majdnem 27 hektáros birtoknagysággal. Ezen belül 4600 háztartásnak 50 hektárnál nagyobb földje volt, átlagosan 93 hektár.” ( A háztartások felszereltsége… [1996] 24. o.)

A birtokszerkezet ismeretében aligha meglepő, hogy „Mindössze 7629 háztartásnál dolgozott állandó (12 ezer fő) és 156 ezer háztartásnál időszaki alkalmazott (mintegy 23 ezer fő).” ( Németh–Va t i [1995] 718. o.) Nemcsak a törpebirtokok túlsúlya, de a gazdaságok felszereltsége is arra utal, hogy az egyéni gazdálkodók háztartásai talán alkalmasak a gazdasági visszaesés túlélésére, ám az ott felhalmozott vagyon nem elegendő a tartós és növekedő vállalkozáshoz. Az egyéni gazdálkodók 17 százalékának nem volt semmiféle saját tulajdonú mezőgazdasági épülete. A többség tulajdonában levő ilyen célú épületek túlnyomó része sertés- és baromfiól. Szarvasmarha- és lóistállóval mindössze 166 ezer egyéni gazdálkodó rendelkezett. A vállalkozásra képesek viszonylag kis számára utal, hogy 1994-ben az összeírás során „58 ezer háztartás válaszolt úgy, hogy rendelkezik (8 kilowatt motorteljesítménynél nagyobb) két tengelyes traktorral”. Csupán „32 ezer háztartás jelezte, hogy van tehergépkocsija”. (Uo. 722. o.) Két évvel később „91 ezer háztartás, az összes magyar háztartás 2 százaléka rendelkezett tehergépkocsival, 7400 háztartásnak volt autóbusza, míg 71 ezernek önjáró mezőgazdasági haszonjárműve”. ( A háztartások felszereltsége… [1996] 21. o.)

Ilyen körülmények között az egyéni gazdálkodó háztartások többsége alig képes többre az önellátásnál, az alkalmi piacozásnál. A kistermeléssel foglalkozó háztartások körülbelül háromnegyede csak fogyasztás céljából tartott állatot vagy termelt haszonnövényeket ( MHP [1994] 44. o., 7. táblázat adatai alapján számolva). Az ilyen státusú családok száma és aránya folyamatosan nőtt: 1987-ben az összes háztartás 38,4, 1994-ben már 44,4 százalékában folyt csak fogyasztási célú kistermelés. Az önellátás mellett vagy helyett sokan pénz fejében mondanak le a föld használatáról: „A saját tulajdonú föld jelentős részét, mintegy 41 százalékát bérbe adják, többnyire mezőgazdasági nagyüzemeknek vagy azok valamilyen utódszervezetének. Ennek oka főként az, hogy az új földtulajdonosok nem rendelkeznek a föld megműveléséhez szükséges tőkével, eszközökkel és megfelelő szakismerettel, illetve egy részük földjétől távol él és/vagy nem akar mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozni.” ( Fertő–Mohácsi [1996] 109. o.)

A (most már nemcsak mezőgazdasági) vállalkozáshoz szükséges minimális induló tőke hiányát jelzi, hogy 1994ben „a háztartások több mint a felének (52 százalékának) nem volt megtakarítása. A megtakarításokkal rendelkező háztartások átlagos megtakarítási állománya 1994-ben valamivel több mint 100 ezer forint volt. A megtakarítási célok között a leggyakrabban a váratlan eseményeket említik (47,5 százalék). Vállalkozásra a megkérdezettek háztartásoknak csupán 2 százaléka tett félre pénzt.” ( MHP [1994] 74. o.)

A vállalkozásra képes családok viszonylag kis számára utal a lakásállomány szerkezete is . Még 1995-ben is az állomány 59 százaléka egy- vagy kétszobás lakásból állt, jó részük nem alkalmas rendszeres termelésre és szolgáltatásra. Aligha véletlen, hogy a magyar vállalkozók jelentős része bérelt épületben vagy épületrészben tevékenykedik. ( Webster [1995] 184. o.) „1996 áprilisában az összeírt háztartások 4,6 százalékának volt használatában üzlet, műhely vagy iroda. A vállalkozásokhoz kapcsolódó helyiségek közül a legtöbb üzlethelyiség volt, szám szerint 97 100. Ebből saját tulajdonban volt 57 800 (60 százalék), a többit bérelték. Az 56 400 műhely 76,8 százaléka saját tulajdonú volt, míg a 23 800 iroda több mint a felét bérelte a háztartás vállalkozó tagja. Az üzletek, műhelyek, irodák, 40 százalékának az alapterülete 20 m² is kevesebb, 33 százaléké 21–50 m², 18 százalékának 51–100 m² közötti volt, és mindössze 9 százaléka haladta meg a 100 m²-t. Ez egyben azt is jelenti, hogy e helyiségeket sok esetben közvetlenül a háztartás lakóhelyiségeihez kapcsolódóan alakították ki.” ( A háztartások felszereltsége… [1996] 22–23. o.)

Míg ezekben az esetekben a csekély vagyon nehezíti vagy teszi lehetetlenné a vállalkozás indítását, addig a tehetősebbek jelentős része 1989 után csak veszteségekkel tudta vagyonát befektethető tőkévé alakítani: „A lakosság többségének korábban felhalmozott vagyonát ingatlanok tették ki, kevés kivételtől (budai telkek és zöldövezeti házak, néhány vidéki város centruma) eltekintve, ez a vagyon értékben nem tartott lépést az inflációval, a vagyon egyre nagyobb része került átszivattyúzásra azoknak az áruknak és vagyontárgyaknak a profitjába, amelyeknek az árszintje az inflációval lépést tartott vagy azt még meg is haladta.” ( Matolcsy [1996] 23. o.)

A háztartások vagyonának fontos eleme volt a használt, jórészt kelet-európai gyártmányú személygépkocsi. Ezek értéke gyorsan csökkent 1989 után. Míg a hiánygazdaság körülményei között a három éves használt autókat az új autók árán lehetett eladni, a kilencvenes években az ilyen autókba fektetett tőke jelentős értékveszteséget szenvedett el: „Az átmeneti időszak kezdetén a kelet-európai új autók áremelését a használtautó-piac még megpróbálta követni áraival, de az 1990-ben és 1991-ben végrehajtott áremelések hatására a használtautó-árak már elszakadtak az új autók áraitól. Ennek oka nemcsak az volt, hogy az új autók árainak növekedése jelentősen meghaladta a fogyasztói árak növekedésének átlagos mértékét, hanem az, hogy 1989-ben a magánimport útján az országba beáramlott nagy mennyiségű használt autó által hirtelen megnövekedett a használtautó-kínálat, és ennek árcsökkentő hatása volt.” ( Kapitány [1996] 121. o.)

A pénzmegtakarítások egy részének is csökkent a reálértéke. Számos megtakarítási forma igen nyereségesnek bizonyult, ám sok esetben a kamat nem ellensúlyozta az inflációs veszteségeket. Erre utal, hogy a betéti kamat több éven át kisebb volt az inflációt jelző fogyasztói árindexnél ( 5.7. táblázat ).

Forrás: MNB-közlés.