A piac eredetileg csak természetbeni cserék vagy szórványos adásvételek színtere. Fokozatosan alakul olyan automatizmussá, amely szabályozza az árakat is, a termelést is, s amely végül domináns intézménnyé, az előzőktől eltérően működő társadalomszervező erővé válik. A gazdasági érdek mozgatja, s ezzel az az új helyzet áll elő, hogy nem a „gazdaság ágyazódik bele a társadalmi viszonyokba, hanem a társadalmi viszonyok a gazdaságba” [ Polányi (1944) 57. o.].

A piaci elvre a gazdaságelmélet szerint olyan tranzakciók épülnek, amelyeket a kereslet és kínálat szabályoz, és ahol az árakat végső fokon a partnerek haszonáldozati költségei határozzák meg. Szociológiai (vagy politikai gazdaságtani) terminusokban olyan gazdasági tevékenységről van szó, amelynek pillérei a tulajdon, a tőke, a munka és a szerződés szabadsága, valamint a profit maximalizálására törekvő verseny szabadsága. A szerződés mint ígéret – sőt, mint írásos szerződés is – létezett a piac előtt, de a szabad szerződés intézménye (a tulajdon, munka stb. szabadsága előtt) nem válhatott általánossá.

A piaci szerződéses kapcsolatokat elméletileg a felek helyzetazonosságával, szimmetriájával, szabadságuk azonos fokával szokták leírni. Ezek a helyzetek formálisan, jogi értelemben valóban mindig egyenlők. A szerződés feltételeit, majd az ügylet kimenetelét azonban – kivált a munkaerőpiacon – lényegileg befolyásolja a felek alkupozíciója, amely függhet a kereslet és kínálat viszonyától, a két oldal szervezettségétől (monopóliumoktól, szakszervezeti erőtől), a felek politikai hatalomhoz való viszonyától, a szerződés tétje iránti sürgős vagy kevésbé sürgős szükséglettől, amely alááshatja az alkukészséget. Ez utóbbi probléma semleges közgazdasági nyelven úgy írható le, mint a munka haszonáldozati költsége a munkás számára. Társadalmi közelítésben arról van szó, hogy a formális egyenlőség lehet szubsztantív, lényegi értelemben aszimmetrikus.