A reciprocitás mint legitimáló elv azt jelenti, hogy a társadalomban elfogadottak az olyan – ajándékozásból és viszontajándékozásból építkező – tranzakciók, amelyek jellegzetességei a következők: a piacon kívül történnek; a felek helyzetazonosságát, szimmetrikus pozícióját hangsúlyozzák; az adás és viszontszolgálat között időeltolódás van; a csere egyenértékűségéről nem készülnek számítások; kizárt a gazdasági nyereség.

A reciprocitáson alapuló tranzakcióban (az itt alkalmazott, Polányit követő közelítésben) a szereplők helyzete nemcsak formálisan, hanem a szó szubsztantív értelmében is szimmetrikus. A gazdasági tartalomhoz elválaszthatatlanul hozzákapcsolódnak erkölcsi, érzelmi^[67]  vagy éppen társadalmi (integrációs célú) mozzanatok. Az erkölcsi vagy érzelmi töltetű kötelezettséget létrehozó, illetve arra épülő viszonossági kapcsolatok, noha régen nem jelentenek domináns integrációs sémát, máig élnek a szívességcserékben, kalákamunkában, kölcsönös ajándékozásban, a szülők és gyerekek vagy épp a generációk közötti közti íratlan „szerződésekben”.

A reciprocitás ma sem garantálja, hogy „egyenlő értékek” cserélődjenek, sőt, nincs társadalmilag elfogadott pontos mérce sem. Nincsenek írott szabályok. Ezek helyét a kölcsönös kötelezettség „természetesként” való elfogadása foglalja el, és az abban való bizalom , hogy a másik fél is betartja a szerződést. A bizalom működését segíti, hogy időben el kell szakítani egymástól az adás és kapás mozzanatát. Ezt szolgálja az is, hogy a partnerek bíznak abban, hogy fair tranzakcióról van szó, és hogy az egyoldalú nyereség kizárt. A reciprocitás máig azt jelenti, hogy a gazdasági „magot” körülszövik a társadalmi kötelékek.

Az, hogy a reciprocitás a felek szimmetrikus helyzetére épül, egyenlőtlen társadalmakban csak azt jelenti, hogy a reciprok viszony a hierarchián belül hasonló helyzetűek között jön létre. A mai differenciált társadalmakban már az is lehetséges, hogy eltérő helyzetű egyének is reciprocitási (vagy annak látszó) viszonyba kerülnek. Ha nem túl nagy az egyenlőtlenség, épp a reciprocitási tranzakció képes valamennyire csökkenteni a társadalmi távolságot, létrehozni nem formai, hanem lényegi szimmetriát. (Más a viszony főnök és beosztott között, ha csak a főnök ad névnapi ajándékot a beosztottnak; ha csak a beosztott ad ajándékot; ha mindkettő ad, de a főnök viszonozhatatlanul értékes ajándékkal jelzi a távolságot; ha nagyjából hasonló értékű az ajándék és a viszontajándék, s főként ha az ajándéknak az anyagi mellett társadalmi tartalma is van, például mindkét irányban a másik iránti valamilyen figyelem fejeződik ki benne.)

Az elmondottak nagyjából ráillenek a kis közösségekben spontánul kialakuló személyközi szolidarisztikus kapcsolatokra. Ám a sűrű, bonyolult, hosszú függőségi láncokkal átszőtt modern társadalmakban [ Swaan (1998)] számos kapcsolat személytelenné válik. A reciprocitás új mezben jelenik meg: nagyobb közösségekre vagy az egész társadalom egészére vonatkozó „makroszintű” szolidaritásként értelmezhető. A reciprocitás számos jellemzője valóban megjelenik az íratlan társadalmi szerződések egy részében, például épp a generációk közti „szerződésekben”. Az átfogó szolidaritás Baldwin (1990) értelmezésében a közös kockázatok felismerésével vált lehetségessé. „Amikor a tudatlanság fátyla felemelkedett”, mind többek számára világossá vált, hogy a közös megoldás gazdaságilag is racionális. A szolidaritás az „általánosuló és kölcsönös önérdekre épül” (229. o.). Nem altruizmus vagy jótékonyság, de nem is piaci szerződés, hanem „jogokban kifejeződő igazságosság” (31. o.).