|
|
|
A javakhoz való hozzájutásnál működhetnek adott feltételek mellett legitimnek elismert egyéni jogcímek: a teljesítmény, az érdem, az öröklés vagy alkalmasint a szerencse. Ezek sajátosságait gyakran vizsgálják. A hozzájutást legitimáló kollektív vagy társadalmi elveket ritkábban elemzik. Polányi ismert integrációs sémái – az oikosz, a reciprocitás, a redisztribúció, a piac – viszont éppen azt emelik ki, hogy alig képzelhető el a javakhoz való hozzájutás során olyan, pusztán individuális aktus, amely ne hozna kapcsolatba másokkal, vagy valamilyen módon ne érintene másokat, azaz ne lenne társadalmi vonzata.
A legitimitás kérdését azért hangsúlyozom, mert ebben a fejezetben a javakhoz való hozzájutásnak csak a társadalmilag elfogadott módjait vizsgálom. Az itt alkalmazott közelítésben a legitim elv azt jelenti, hogy a gyakorlat a joggal összhangban van (ellentétben mondjuk a lopással), és ezzel egyidejűleg széles körben „normálisként” elfogadott (ami nem áll például egyes szerencsejátékokra). A két kritérium nem szükségképpen fedi egymást. A „kisstílű korrupció” széles körben elfogadott gyakorlat, de a joggal nincs összhangban.
Az altruizmus, a másik „önzetlen szeretete” széles körben elfogadott etikai elv. Ez a jótékony adakozás fő legitimáló elve. A modern időkben a mikroszintű adakozás makroszinten – a későbbiekben említendő – szociális segélyként intézményesült. (Az altruizmus fogalmát a jótékony adakozás nem meríti ki, de itt csak ezzel foglalkozom.)
A jótékonykodás – legyen magán- vagy közadakozás, azaz segélyezés – definíciószerűen egyoldalú adás. Mindig aszimmetrikus viszonyt tételez fel, s az aktus maga az aszimmetriát tovább erősíti. A viszonzást kizáró adakozás a kérelmezőt vagy megajándékozottat erkölcsi adóssá teszi, aki legalábbis hálával tartozik jótevőjének. A középkorban sajátos jutalom az üdvözülés ígérete, azaz a jótékonyság megteremti az „üdvözülés gazdaságtanát” [ Castel (1995) 47. o., illetve (1998) 43. o.]. A modern időkben fontos szimbolikus nyereség a társadalmi felsőbbrendűség tudata, a filantrópiával nyerhető társadalmi presztízs vagy/és az erkölcsi önigazolás. Itt egyébként igen nagy óvatosság szükséges. Ha a szimbolikus nyereményeket egyenértékűnek tekintjük a reális viszonzással, akkor nincs értelme az egyoldalú adást, a karitászt megkülönböztetni a reciprocitástól, amely adás és „viszontadás”, ajándék és viszontajándék kötelezettségére épül. A különbséget éppen a normaként vállalt kötelezettség hozza létre.
Nem csekélyek a jótékonysághoz kapcsolódó szimbolikus veszteségek sem, amelyek azonban a segélyezett veszteségei. Ezek közül talán a legfontosabb az önbecsülés elvesztése és az, hogy le kell mondania a társadalmi elismerésnek még az igényéről is. Korábban (sok országban a 20. századig) magától értetődő volt, hogy a segélyezettek elveszítik politikai jogaikat. A jogkorlátozás ma kevésbé magától értetődő következmény. A segélyezésbe épülő hatalmi aszimmetria azonban mégis ellentmond az állampolgári egyenlőségnek. Még ha törvényes jog is a segély, a segélyt igénylő kérelmező marad: olyan jog érvényesítését kell kérelmeznie, amely másnak kérés nélkül adott [ Mead (1985)].[66] A segélyezett folyamatosan éreztetett társadalmi alacsonyabbrendűsége ördögi kört indít el. Valószínűnek tartom, hogy ez a rossz spirál vezet ama „függőségi kultúra” kialakulásához, amely állítólag aláássa a segélyezettek erkölcsi tartását, de amelynek mégiscsak az a lényege, hogy a segélyezett, aki mások előtt elveszíti a hitelét, végül az önmagába vetett hitet is feladja.
A segélyezés morális kárainak folyamatos emlegetése mindig fenyegette a segélyezés legitimitását. A legkeservesebb, máig megoldatlan problémát a munkaképes szegények jelentik. Ha számuk túl nagyra nő, az altruizmus, illetve a segélyezési készség kifullad, és előtérbe kerül a segélyezés másik motívuma, a szegények hatalmi eszközökkel való kordában tartása, a „rend” fenntartása.
[66] Mind a családi pótlék, mind az adóban érvényesíthető gyermekkedvezmény, mind a gyermekvédelmi támogatás a gyermekek szükségleteinek kielégítését szolgálja. A magyar kormányzat 1998-tól kezdve úgy alakítja át a gyermekellátásokat, hogy az univerzális ellátás, a családi pótlék szerepét gyengíti a szegényellátáshoz és az adókedvezményhez képest.