A fenti elemzésben figyelembe vett fő politikai szereplők – a Pénzügyminisztérium, a Népjóléti Minisztérium, a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat és a Világbank – nem politikai vákuumban igyekeztek átfogó nyugdíjreformot megvalósítani. Más politikai csoportok viszonylag kevésbé fontosnak bizonyultak a reform alapvető paradigmaváltásának meghatározásában, de kinyilvánított vagy feltételezett követeléseikkel és tiltakozásukkal mégis formálták a nyugdíjreform-politika egyes részleteit. A reformerek végül, a reformfolyamat vége felé, úgy határoztak, hogy párbeszédbe bocsátkoznak a lehetséges ellenzőkkel, bizonyos engedményekre készen, hogy megnyerjék őket [ Palacios–Rocha (1997) 20. o.].

A két legfontosabb módosítás a következő volt: a vegyes rendszerbe való átlépés felső korhatárának eltörlése, valamint a magánpénztárakba fizetendő járulék lecsökkentése a bruttó bér 10 százalékáról 8 százalékra (6, illetve 7 százalék az első két évben), ami az állami felosztó-kirovó pillér visszaszorítását mintegy egynegyedre mérsékelte. További engedmény volt az indexelési szabályok változásának elhalasztása 2001-ig, sőt, az új nyugdíjformulának és a nyugdíj megadóztatásának bevezetését egészen 2013-ig halasztották [lásd uo. 20–21. o.]. Továbbá, a rokkantsági nyugdíjak rendszerének tervezett reformját egy évvel elhalasztották, ezáltal gyakorlatilag kizárva azt az általános reformcsomagból [lásd Ministry of Finance (1997) 10. o.].

Már 1996 májusában elhatározták, hogy „rendszeres megbeszéléseket kell kezdeményezni a Egészségbiztosítási és a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzattal, az érdekvédelmi szervezetekkel és a civil társadalommal” [ Ministry of Welfare–Ministry of Finance (1996) 6. o.]. Eleinte mégis uralkodó volt a kormány vonakodása a közvélemény informálásától és bevonásától. 1996 végén és 1997 elején a nyugdíjreform-munkacsoport tagjai végül megbeszéléseket tartottak, például az MSZOSZ-szel és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumával (SZEF), a munkáltatók képviselőivel, a Nyugdíjasok Országos Szövetségével, a Nagycsaládosok Országos Egyesületével, a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzattal, a Magyar Szociálpolitikai Társasággal és a reformot ellenző, kiemelkedő kutatókkal [ Orenstein (1998) 34. o.].

A nyugdíjreformnak e további szereplői között kiemelkedő a szakszervezetek szerepe. Képviselőik többségben voltak a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatban. Az Érdekegyeztető Tanács egy másik intézményesített csatorna volt a kormánypolitika befolyásolására. Továbbá, a posztkommunista MSZOSZ fontos tényezőnek bizonyult a Magyar Szocialista Pártban 1994 és 1998 között, vagyis a nyugdíjreform kritikus periódusában.

A szakszervezetek eredeti álláspontja a fennálló helyzet védelme volt, elleneztek minden átfogó nyugdíjreformot, még a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat körüli szakértők által kidolgozott „enyhe” tervezetet is. Amikor végül is meggyőződtek arról, hogy támogatniuk kell a bismarcki–beveridge-i szellemű reformelképzelést, akkor kezdtek hangot adni a kormány reformterveivel szembeni, számottevő ellenvéleményüknek, és egy alkalommal még sztrájkkal is fenyegetődztek [ Orenstein (1998) 35. o.].

A szakszervezetek legfontosabb esélye a reformtervek módosítására azonban még hátravolt: 1997 májusában, röviddel a parlamenthez történő benyújtás előtt, a reform törvénytervezetét bemutatták az Érdekegyeztető Tanácsnak, amely korábban, ismételten hangot adott a kormány reformterveivel való egyet nem értésének és a „bismarcki–beveridge-i csoportot” támogatta [ Orenstein (1998) 33. o.]. Mint Ladó (1997, 18–19. o.) rámutat, ennek a háromoldalú testületnek a funkcióját addigra már a törvénykezés előtti konzultációra korlátozták, formális vétójoggal nem rendelkezett. A parlament azonban saját állásfoglalásának feltételéül szabta az Érdekegyeztető Tanács jóváhagyását [ Orenstein (1998) 36. o.]. Így a kormány nagyon is igyekezett az Érdekegyeztető Tanács beleegyezését megnyerni; belement a tervezet néhány átmeneti módosításába cserébe azért, hogy a szakszervezetek az utolsó pillanatban megváltoztassák a nyugdíj-privatizációval kapcsolatos álláspontjukat.

A magánbiztosítók és nyugdíjkezelő cégek tétje nem csekély, ha nyugdíj-privatizációra kerül sor. Az önkéntes nyugdíjpénztárakat politikailag képviselte saját szövetségük, valamint az Állami Pénztárfelügyelet. Első reakciójuk a kormány nyugdíjreform-tervezetére vegyes volt. Egyrészt ez új, vonzó piaci szegmens keletkezését jelentette, amely – részben kötelező jellege miatt – jóval nagyobb lesz, mint a már létező, önkéntes üzletág. Másrészt, az önkéntes pénztárak attól féltek, hogy ügyfeleik kevésbé lesznek hajlandók önkéntes megtakarításokra, ha a kötelező pillér létrejön. Mindenesetre, a Pénztárfelügyelet prominens képviselői 1995 közepétől részt vettek a Pénzügyminisztérium reformtevékenységében. Azt a tényt, hogy az új, kötelező pénztárak strukturális felépítése a már létezett önkéntes pénztárakét másolta, általában az utóbbiaknak tett politikai engedményként tartják számon [ Orenstein (1998) 26. o.]. Néhány követelményt teljesítve, a már létező önkéntes pénztárak bekapcsolódhattak az újonnan bevezetett kötelező üzletágba [ Nelson (1998) 15. o.].

A hagyományos bölcsességgel szemben, a nyugdíjasok szervezetei távolról sem voltak olyan befolyásosak, mint az feltételezhető lett volna a reform radikális jellege alapján, és hogy ez a szavazótábor igen jelentős volt, becslések szerint az összes szavazók 40 százalékát tette ki. Úgy tűnik, a kormánynak sikerült megnyugtatnia a nyugdíjasokat, biztosítania őket arról, hogy a tervezett reform nem érinti őket. „Nagyon fontos követelmény, hogy az új nyugdíjrendszer megvalósítása nem ronthatja a már nyugdíjba vonultak helyzetét, és „... a szerzett jogok nem sérülhetnek az átmenet során” [lásd Ministry of Welfare–Ministry of Finance (1996) 8. o.]. Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy a nyugdíjasokat képviselte közvetve egy másik érdekcsoport is, nevezetesen a posztkommunista szakszervezetek, amelyek tagságának számottevő részét adják az idősek.