Az első átfogó nyugdíjreform-javaslat a posztkommunista Magyarországon 1991-re nyúlik vissza, amikor a 60/1991. számú országgyűlési határozat egy hárompilléres megközelítést hagyott jóvá. Az első pillér a költségvetésből finanszírozott, egyösszegű állampolgári alapnyugdíj; a második pillér keresethez kapcsolt, járulékból finanszírozott járadék, a járulék és a járadék közötti szoros összefüggéssel; a harmadik pedig egy önkéntes, kiegészítő pillér. Az első két pillér állami, a harmadik magánigazgatású lett volna. A határozat célja az volt, hogy elválassza a szociális támogatási funkciót, amelyet az első pillér valósított volna meg, a szociális biztosítás funkciójától, amelyet a második pillér vett volna át. Ez az 1991-ben elképzelt hárompilléres tervezet azonban sohasem valósult meg a gyakorlatban, kivéve az önkéntes nyugdíjpénztárak bevezetését, amelyek a létrehozták a harmadik pillért.

1994 decemberében az a kormányhatározat nyitotta meg újra az utat egy átfogó nyugdíjreformhoz, amely létrehozta az államháztartási reformbizottságot a pénzügyminiszter vezetésével. Az átfogó nyugdíjreform előkészítésének feladatát a hét albizottság egyike, a jóléti albizottság kapta. Ez az albizottság 1995 júniusában terjesztette javaslatát – a meglevő állami felosztó-kirovó rendszer alapos átstrukturálását és egyetlen kötelező pillérként való fenntartását – az államháztartási reformbizottság elé [lásd Czúcz–Pintér (1998) 20–21. o.]. Annak ellenére, hogy ez utóbbi bizottság a javaslatot elfogadta, alig néhány héttel később a pénzügyminiszter, meglepő módon, egy alapvetően különböző nyugdíjreform-tervezetet terjesztett a kormány elé. Ez az új tervezet nyugdíj-privatizációt javasolt, ami a magyar időskori biztonsági rendszerben jelentős paradigmaváltást képviselt.

Ez a fejlemény világossá tette, hogy a követendő reformútra vonatkozó, korábbi egyetértés a magyar nyugdíjszakértők és politikusok között az 1990-es évek közepére eltűnt [lásd Gál (1996), Simonovits (1997)]. Feltűnő, hogy ettől kezdve a magyar tárgyalásmód az előző részben vázolt nemzetközi nyugdíjreformvitát tükrözte, röviddel azután, hogy a Világbank kezdett részt venni a helyi ügyekben a maga jól ismert – a latin-amerikai típusú nyugdíj-privatizáció szerint modellezett – politikai javaslataival.

Így 1995-ben és 1996-ban két fő versenyző nyugdíjreform-tervezet élt Magyarországon, amelyek nemcsak a paradigma tekintetében különböztek, hanem abban is, hogy mennyi figyelmet kaptak: a Pénzügyminisztérium tervezetét mint „egyetlen lehetséges megoldást” tárták a nyilvánosság elé, annak ellenére, hogy azt számos alkalommal kemény támadások érték. Ezzel szemben az ellenjavaslat, amelyet a bismarcki–beveridge-i hagyomány követői készítettek, a magyar társadalombiztosítási szakértők körében vezetett, de „sohasem kapott megfelelő nyilvánosságot” [ Ferge (1999) 237. o.].

Az új nyugdíj-ortodoxia követői – elsősorban a Pénzügyminisztérium – azt állították, hogy az időskori biztonság privatizálása több választási szabadságot nyújt az állampolgároknak, és erősíti egyéni felelősségüket. A magánrendszer biztonságosabb is, mint az állami, miközben még az az előnye is megvan, hogy a biztosított rokonaira hagyhatja felhalmozott megtakarításait. A magánrendszer átláthatósága erősíteni fogja a járulékfizetési hajlandóságot. Továbbá, a nyugdíj-privatizáció kedvező makrogazdasági hatásokkal jár, nevezetesen: a magyar tőkepiac fejlődésével, valamint a megtakarítások és a gazdasági növekedés erősödésével. Végül hangsúlyozták, hogy a meglevő állami felosztó-kirovó rendszer pénzügyileg életképtelen, és „felrobbanhat” a következő évtizedben [ Rocha (1996) 14. o.].

Az új nyugdíj-ortodoxia magyar hívei tehát elvetették, hogy csupán az állami felosztó-kirovó rendszeren belül legyen reform. A Pénzügyminisztérium nyugdíjreform-tervezetét láthatóan a latin-amerikai előzmények inspirálták. A tervezet első változata az időskori biztonság teljes privatizációját javasolta, chilei mintára.

Kiderült azonban, hogy Chile rosszul választott példa, mert a magyarok hajlamosak voltak azt a Pinochet-diktatúrával összefüggésbe hozni. Sőt, a közép-európaiak szemében Latin-Amerika egy fejletlen régió stigmáját hordozta [lásd Orenstein (1998) 27. o.]. Ez lehetett az egyik ok, amiért mind a magyar reformerek, mind világbanki tanácsadóik távol tartották magukat a chilei példától, és elkerültek minden hivatkozást a latin-amerikai reformokra [lásd Rocha (1996) 15. o.]. Ugyanakkor, az időskori ellátás privatizálandó hányadát a járulékok 50 százalékára csökkentették, és hangsúlyozták, hogy az új rendszer „megőrzi az állam fontos szerepét, és egyidejűleg bővíti a magánszektor lehetőségeit” (uo.). Koncepcionális szempontból az 1996-os tervezet úgy jellemezhető, hogy közelebb állt a vegyes argentin, mint az állami rendszert felváltó chilei megközelítéshez [lásd Charlton–McKinnon–Konopielko (1998) 1423. o.].

A Pénzügyminisztérium tervezetének 1996-os változata egy hárompilléres rendszert ír le, két kötelező és egy önkéntes pillérrel [lásd Rocha (1996)]. Az első pillér egy lecsökkentett méretű, állami felosztó-kirovó rendszer, amelyet a munkáltatói járulékok finanszíroznak, és amelynek célja újraelosztás és a szegénység enyhítése. A költségek korlátozása érdekében a jogosultsági feltételeket szigorítani kell. A második pillér a kötelező magánpénztárak rendszere, amelyet a munkavállalói járulékok finanszíroznak, és az állam felügyeli. A harmadik pillér az önkéntes nyugdíj-takarékosság. Hosszú távon előirányozták a járulékkulcsok csökkentését.

A Pénzügyminisztérium privatizációs megközelítését aktívan támogatta a Világbank budapesti székhelyű közép-európai irodája [lásd Rocha (1996), Palacios–Rocha (1997)]. Egy korábbi országtanulmányban [ Világbank (1992)] a Világbank még a meglévő állami felosztó-kirovó rendszeren belüli reformokra korlátozta tanácsait. A Világbank (1994) jól ismert jelentésének – Averting the Old Age Crisis – megjelenése után a magyar kormánynak szóló nyugdíjreform-ajánlások explicitebbé váltak. Ez megmutatkozik az ezt követő országtanulmányban, amelyben a „rendszerjellegű változás, a jelenlegi egyetlen állami rendszernek két kötelező pillérre hasítása – egy egyösszegű állampolgári nyugdíj és ... egy tőkésített második pillér” mellett érvel a Világbank (1995, 38–40. o.).

A napirend megváltoztatására irányuló sikeres törekvések után, 1995-ben a Pénzügyminisztérium kérésére a Világbank budapesti irodája közvetlenül is bekapcsolódott a magyar nyugdíjreform előkészítésébe. A Világbank nemzetközi nyugdíjszakértőket hívott meg Magyarországra, például Patricio Arraut Chiléből és Rafael Rofmant Argentínából. Jelentős pénzügyi támogatást nyújtottak a reformon dolgozó munkacsoportnak – többek között az Egyesült Államoktól és más kétoldalú adományozóktól származó forrásokból [lásd Nelson (1998) 10. o.]. A Világbank szakértői szándékosan tartózkodtak a nyilvános vitában való szerepvállalástól, hogy elkerüljék a látszatot, miszerint a nyugdíjreformot a nemzetközi pénzügyi intézmények diktálnák [lásd Orenstein (1998) 34. o.].

Ezzel szemben a bismarcki–beveridge-i hagyomány hívei azt hangsúlyozták, hogy a nyugdíjrendszer feladata nem makrogazdasági kívánságok teljesítése, hanem az idős emberek szolgálata. Rámutattak arra, hogy az állami felosztó-kirovó rendszerben is létezik az örökölhetőség fogalma, az özvegyi és árvaellátások formájában. Végül, az átláthatóság és igazságosság egy alapvetően megreformált állami pillérben is éppúgy megvalósítható. A meglevő önkéntes nyugdíjpénztárakat pedig elegendőnek tartották a megtakarítások ösztönzésére.

A jóléti albizottság, a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat és – eredetileg – a Népjóléti Minisztérium terjesztett elő javaslatokat az állami felosztó-kirovó pillér megreformálására, nyugdíj-privatizáció nélkül. Az egyszerűség kedvéért itt egyetlen ellenjavaslatként kezeljük ezt a három tervezetet, bár különböznek néhány részletkérdésben [lásd Palacios–Rocha (1997) 17–18. o., Czibere (1998) 33–34. o.]. Ezek a reformtervezetek szilárdan az időskori biztonság nyugat-európai főáramlatába ágyazódtak, kombinálni kívánták a bismarcki biztosítási hagyományt a beveridge-i univerzalizmussal. Azt javasolták, hogy „... saját történelmi hagyományainkra támaszkodó, európai típusú válaszokat adjunk azokra a kihívásokra, amelyek a magyar nyugdíjrendszer reformját kívánják.” [ Bod (1995) 174. o.] A kötelező magánpénztárakat úgy tekintették, hogy azok jelentős kockázatot hárítanak át a jövőbeli nyugdíjasokra. Ugyanakkor támogatták az önkéntes pénztárakat mint az állami felosztó-kirovó rendszer kiegészítését.

A jóléti albizottság 1995. júniusi reformtervezetének előterjesztése után, a 60/1991. számú országgyűlési határozatra is hivatkozva, mind a Népjóléti Minisztérium, mind a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat hozzákezdett saját nyugdíjreform-tervezetének kidolgozásához. Úgy mondták, nem volt könnyű meggyőzni az önkormányzatban helyet foglaló szakszervezeti képviselők többségét arról, hogy a létező, állami felosztó-kirovó rendszerben valóban szükség van mélyreható változásokra. Végül is a szakszervezeti képviselők elfogadták azt a javaslatot, amelyet az önkormányzat és Magyar Tudományos Akadémia szakértőinek egy csoportja dolgozott ki.