A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) és a Nemzetközi Társadalombiztosítási Szövetség (ISSA) az új nyugdíj-ortodoxia legkiemelkedőbb ellenzői a globális nyugdíjreform-arénában. Ami a paradigmát illeti, a neoliberális individualizmus és a jóléti állam bismarcki–beveridge-i hagyománya közötti konfrontációról van szó [ Turner (1998) V. o.] E nemzetközi vita hátterében alapvető normatív különbségek húzódnak meg az állam és a piac megfelelő szerepéről a társadalmi biztonságban csakúgy, mint arról, hogy milyen mértékben képesek az egyének saját jólétükről dönteni (uo.).

Az ILO és a Világbank hárompilléres nyugdíjreform-javaslatait összehasonlítva, Mesa-Lago (1996, 88. o.) arra a következtetésre jut, hogy az első és a harmadik pillér terve nagyon hasonló a két javaslatban – valóban, aligha ellenezne bárki is valamiféle minimálisnyugdíj-garanciát vagy önkéntes takarékoskodást. Így az alapvető vita a kötelező második pillért érinti, amely a legtöbb esetben a nyugdíjellátás oroszlánrészét fizeti. Az új nyugdíj-ortodoxia által javasolt áttérés egy állami felosztó-kirovó rendszerről egy olyan időskori biztonsági rendszerre, amely főként magánnyugdíjalapokra épül, lényegét tekintve kockázatos stratégia a jövő nyugdíjasai számára [ Beattie–McGillivray (1995)]. A jövőbeli nyugdíjak színvonala a nyugdíjtőke hozamrátáihoz kötődik, így a befektetési kockázatot a biztosítottak viselik. A világban sok helyen magas infláció veszélyezteti a felhalmozott nyugdíjtőke reálértékét – ezzel a kockázattal szemben egy magánnyugdíjalap nem tud biztosítani. Az elégtelen befektetési lehetőségek még egy hátránnyal járnak: a nyugdíjalapoktól nem azt várják, hogy globális méretekben diverzifikálják befektetési portfóliójukat, hanem hogy a helyi pénzpiacon fektessék be a felhalmozott nyugdíjtőkét, ezáltal bezárva a „megtakarítási rést”, amelynek létét az új nyugdíj-ortodoxia bizonygatja [például Világbank (1994) 93. o., Fontaine (1997)]. Ennek érdekében megszorító befektetési szabályozást kell alkalmazni. A feltörekvő piacokon viszont korlátozott lehet a megfelelő kockázat–hozam arányú pénzügyi eszközök hazai kínálata.

Az Egyesült Államokra vonatkozó legutóbbi előrejelzés [ Mueller (1998)] megcáfolja az új nyugdíj-ortodoxia feltevését, amely szerint a magánnyugdíjalapok magasabb ellátmányt nyújtanak, mint az állami felosztó-kirovó rendszerek. A tőkésítésre való áttérés nem védi meg automatikusan az időskori biztonsági rendszereket a demográfiai kockázattól [lásd Barr (1998), Bovenberg (1998)]. A legutóbbi délkelet-ázsiai és oroszországi válságok világossá tették, hogy a globalizált világban a helyi tőkepiacok, különösen a fejlődő és átmeneti országokban, teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a pénzügyi piacok másutt bekövetkező összeomlásának. Egyedül a mexikói válság évi 2,5 százalék veszteséget okozott 1995-ben a chilei nyugdíjalapoknak [ Arrau (1998)], ami csökkentette a felhalmozott nyugdíjtőke reálértékét. Továbbmenve, Bosworth–Burtless (1998, 53–54. o.) rámutatott, hogy a hazai tőkeképződés bővítését a nyugdíj-privatizáció segítségével elérni szándékozó globális erőfeszítés valószínűleg a tőkehozamok csökkenéséhez vezet.

Ezen túlmenően, az új nyugdíj-ortodoxia kritikusai megkérdőjelezik a feltevést, hogy a tőkésített magánrendszerre való áttérés szükségképpen csökkenti a járulékfizetés kikerülését. A chilei helyzetet idézik, ahol a biztosítottak több mint 40 százaléka nem fizet rendszeresen a nyugdíjalapokba, főleg azok, akiknek jövedelme alacsony és egyenetlen. Aggodalomra ad okot a jövőbeli ellátás színvonala is: Chilében az átlagos bérből élő egyén 36 szolgálati évvel – ami Latin-Amerikában kiváló teljesítmény – mindössze 35 százalékos helyettesítési rátát fog elérni [ Schulz-Weidner (1996)].

Kétséges továbbá a chilei rendszer adminisztratív hatékonysága is: az adminisztrációs költségek magasak, főleg a rendkívül magas marketingkiadások miatt, amelyek elérik a működési költségek 30-40 százalékát. A biztosítottak 70 százaléka a három legnagyobb AFP-hez tartozik, ami oligopolisztikus struktúrára mutat [lásd Mesa-Lago (1997)]. Az állami felosztó-kirovó rendszer finanszírozásáról a tőkésített magánrendszer finanszírozására való váltás magas tranzíciós költséggel jár: a nyugdíj-privatizációhoz szükséges politikai támogatást csak úgy lehet megszerezni, ha a korábbi felosztó-kirovó rendszerben megszerzett nyugdíjjogosultságokat fenntartják.

Chilében a kormány által kibocsátott elismerési kötvényeket az inflációval indexelik, ezenkívül évi 4 százalékkal kamatoznak, és esedékessé válnak, amikor a tulajdonosuk nyugdíjba vonul. Azzal, hogy a rejtett kötelezettségeket explicitté alakítják át, az állami költségvetés nyugdíjjal kapcsolatos terhei távolról sem csökkennek. A meglevő nyugdíjkötelezettségek fedezésére a chilei kormány államkötvényeket bocsátott ki, ezek főként az újonnan létrehozott magánnyugdíjalapok birtokában vannak [lásd Nitsch–Schwarzer (1996)]. Az új rendszer első tíz évében a GNP 4,0 százalékát kitevő, a reformhoz kapcsolódó nyugdíjhiány mutatkozott, ami felülmúlta a tőkésített pillérben keletkező többletmegtakarítást (évi 2,4 százalékot). Arrau (1992) előrejelzése szerint a reformhoz kapcsolódó chilei nyugdíjhiány csak 2020-ban fog eltűnni, vagyis 40 évvel a reform után. Ez arra utal, hogy a chilei rendszerváltás rövid és középtávon nem vezet sem a közkiadások csökkenéshez, sem a nemzetgazdasági megtakarítások növekedéséhez [lásd Schulz-Weidner (1996)]. Következésképpen, semmiféle gazdasági növekedési többlethatás nem tulajdonítható a chilei reformnak [lásd Holzmann (1996), Mesa-Lago 1997)].

Vajon az állami felosztó-kirovó rendszerek paramétereinek reformja életképes választás lenne-e, vagy a nyugdíj-privatizáció az egyetlen út? A Világbank idézett jelentését megalapozó feltevés, hogy a tőkésített magánrendszerek elvileg magasabb rendűek, mint az állami felosztó-kirovó rendszerek. Az új nyugdíj-ortodoxia kritikusai nem osztják ezt a nézetet. Véleményük szerint számos létező állami felosztó-kirovó rendszer hatékonyan működik, anélkül hogy az összeomlás szélén lenne. A járulék és a nyugdíj közötti szoros kapcsolat bevezetése fokozhatná a nem tőkésített rendszerek átláthatóságát és elfogadottságát, az időskori biztonság privatizálása nélkül is [lásd Schulz-Weidner (1996) 168. o.]. A paraméterek némi igazításával a létező felosztó-kirovó rendszerek megfelelhetnének a demográfiai kihívásnak [lásd Becker-Neetz (1995), Cichon (1997)].

„A népesség öregedését nem szabad ürügyként használni a létező szociális védő rendszerek diszkreditálására és következésképpen felszámolására – azért, hogy olyan rendszerekkel helyettesítsék őket, amelyek egy más célt szolgálnak” [ Cichon (1995) 14. o.]. Figyelembe véve a veszélyt, hogy a nyugdíjreform során makrogazdasági megfontolások kiszorítják a szociálpolitikai célokat ( Queisser [1993], Schmähl (1998)], tisztázni kell, hogy milyen értékek forognak kockán [ Kingson–Williamson (1996)]. Hasonlóképpen Queisser (1998, 15. o.): „A nyugdíjreformok legfőbb céljának, függetlenül a javasolt modelltől, a nyugdíjaskori jövedelembiztonság javításának kell lennie. Egy politikai lépést, amely pozitív hatású más területeken, de nem javítja a nyugdíjellátást, nem szabad nyugdíjreformnak nevezni.”