Az időskori biztonsággal kapcsolatos paradigmaváltás talaját már régen előkészítették a jóléti állam konzervatív kritikusai. A mai közgazdasági főáramlat a létező állami felosztó-kirovó rendszereknek tőkésített magánnyugdíjalapokkal való felváltása mellett érvel. A paradigmaváltás leggyakrabban említett, várható előnyei a megtakarítások növekedése, valamint a hatékonyság javulása a pénzügyi és munkaerőpiacokon, és ezek a hosszú távú növekedést gyorsítják [lásd például Sachs–Warner (1996), Corsetti–Schmidt-Hebbel (1997)]. Hasonló meggondolásokat alkalmaznak mikrogazdasági szinten is, például arra következtetve, hogy a tőkésített magánrendszerek lehetővé tennék a nyugdíjjárulékok egyharmados csökkentését [ Siebert (1998) 23–24. o.].

Az időskori biztonsági rendszer reformja eredetileg nem szerepelt az úgynevezett washingtoni konszenzusban [ Williamson (1990), (1998)], mára azonban ennek a neoliberális reformcsomagnak elválaszthatatlan részévé vált. A Világbank 1994-ben nyilvánosságra hozott Az időskori válság elkerülése (Averting The Old Age Crisis) című kutatási beszámolója [ Világbank (1994)], amely a Világbank nyugdíjpolitikájának vezérelveit fogalmazta meg, világszerte nagy figyelmet keltett; a mára „új nyugdíj-ortodoxiaként” kifejlődött irányzat [ Lo Vuolo (1996)] legismertebb kifejtése és egyben terjesztésének fő eszköze. A jelentés globális problémára kíván válaszolni egy olyan univerzális stratégiával, amely nemcsak szociálpolitikai megfontolásokat, hanem makrogazdasági követelményeket is kielégít. Ezt az alaphangot megadó alcím jelzi: Az idősek támogatását és a növekedés előmozdítását szolgáló politika. E két cél rangsorát tekintve, a Világbank vezető nyugdíjszakértője, Estelle James világossá teszi, hogy a többpillérű modellt főként hatékonysági és növekedési megfontolások miatt kell bevezetni, az időskori biztonság javítását pusztán „másodlagos érvként” említi [ James (1997) 16. o.].

A Világbank azt állítja, hogy a létező, állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek „kezelhetetlenné váltak a közepes és magas jövedelmű országokban” [ Világbank (1994) 1. o.]. Belső gyengeségük: az egypilléres jelleg, a gyenge kapcsolat a hozzájárulás és az ellátás között, a torzító hatás a munkaerőpiacon és a kiszolgáltatottság a politikai manipulációknak. Továbbá, a növekvő nyugdíjkiadások halmozódó költségvetési hiányhoz, inflációhoz és a szociális kiadások, például az egészségügyi és oktatási kiadások csökkentéséhez vezetnek (uo. 11–14. o., 234–247. o.). Emellett az állami felosztó-kirovó rendszerek képtelenek anélkül válaszolni a demográfiai kihívásra, hogy magas hozzájárulási rátával akadályoznák a gazdasági növekedést. Mivel „az állam által támogatott nyugdíjak nem tarthatók fenn, és ugyanakkor nagyon nehezen reformálhatók” (uo. xiii. o.), a Világbank szerint a nyugdíjválságból kivezető egyetlen út egy többpilléres rendszer, amely láthatóan, bár nem bevallottan, a chilei mintát követi.

A Világbank azt állítja, hogy nyugdíjkoncepciójának fő előnyei a következők (uo. 239–254. o.). Az új állami–magán keverék lehetővé teszi a kockázatok megosztását különböző pénzügyi és igazgatási formák között. Az állam kötelezettsége az időskori biztonságban csökken, a piac szerepe erősödik. A tőkésített magánpillérben az ellátások biztosításilag korrekten kapcsolódnak a befizetésekhez, ezáltal javul az átláthatóság és gyengül a járulékfizetés kikerülésére való ösztönzés. A kötelező tőkésített magánpillér bevezetése várhatóan fellendíti a hosszú távú megtakarítást, a tőkepiac bővülését és a gazdasági növekedést.

A Világbank szerint a chilei típusú nyugdíj-privatizációnak Kelet-Európában sajátos, lélektani és politikai előnyei lennének: „...ezek a döntések jeleznék a kormány szándékát, hogy az egyéneknek adja át a felelősséget saját jólétükért (...), és létrehoznák a makrogazdasági stabilitást, a pénzügyi reformot és a vállalati privatizációt támogató tábort” (uo. 286. o.). A Világbank hangsúlyozza nyugdíjreform-koncepciójának univerzális jellegét, és sürgeti az iparosodott és fejlődő országokat, hogy induljanak el ezen a „legtöbb ország számára legjobb úton” (uo. 292. o.).

A Világbank „taktikai tervezést és ütemezést” javasol ott, ahol az előbbiek szerinti, gyökeres nyugdíjreform jelenleg nem érhető el [ Világbank (1997) 151. o.]. Ez az Argentínában választott, vegyes nyugdíjreform útján érhető el. A Világbank láthatóan másodosztályúnak tekinti az új argentin nyugdíjrendszert hatékonysági szempontból. Belátja azonban, hogy „a hatékonysági szempontból optimális, egyszeri akció esetleg nem vihető keresztül politikailag” (uo. 153. o.). Erre az esetre azt javasolja, hogy a politikusok folyamodjanak fokozatossághoz az állami rendszer felszámolásában, és egyidejűleg haladjanak a részlegestől a teljes privatizálás felé. A számos latin-amerikai országban követett párhuzamos és vegyes reformok útja ebben az értelemben úgy tekinthető, hogy rejtett forgatókönyvet tartalmaz, csupán közbenső megoldás a chilei típusú reform felé vezető úton – „kétlépcsős stratégia az ellenállás megkerülésére” (uo. 153. o.).

„Nem érdemes az elméleti tervek finomságain vitatkozni, ha a politikai dinamika nem változik meg” [ Butler–Germanis (1983) 556. o.]. A nyugdíj-privatizáció hívei régen tudják, hogy a taktikai tervezési döntések nem elegendők ahhoz, hogy a radikális reform politikailag keresztülvihető legyen. Már 1983-ban publikáltak egy stratégiát az Egyesült Államok társadalombiztosítási (Social Security) rendszerének fokozatos felszámolására, amely a privatizálás politikai talajának előkészítésére összpontosított. Miközben a kortársak kételyeket hangoztattak a terv politikai életképességével kapcsolatban [lásd Flowers (1983)], ez a korai tanács jelentős mértékben megelőlegezte a nyugdíj-privatizáció mai híveinek stratégiáját Latin-Amerikában, Kelet-Európában és másutt.

A Butler–Germanis-terv azért is ritka dokumentum, mert igen részletesen tárja fel a radikális reformerek taktikáját. Mindenekelőtt azt javasolja, hogy meg kell birkózni a társadalombiztosítás mögött álló érdekcsoportokkal. Ezen belül meg kell nyugtatni a jelenlegi nyugdíjasokat, akik „a strukturális reform ellenzőinek szövetségében a legerősebb elemet alkotják” [ Butler–Germanis (1983) 549. o.], hogy nyugdíjukat teljes egészében meg fogják kapni. A társadalombiztosítás más támogatóit pedig meg kell osztani „a semlegesítés, kivásárlás vagy legyőzés módszereivel” (uo. 552. o.).

Másodszor, a szerzők a közvélemény politikailag kezdeményezett megváltoztatását kívánják elérni. Egy „felvilágosító kampányban” (uo. 550. o.) le kell leplezni a „mítoszt”, amely szerint a társadalombiztosítás járulékból finanszírozott biztosítási program, korábban megfizetett járadékot nyújt. Egy ilyen kampány célja az lenne, hogy aláássa a megszerzett jogosultságok legitimitását. Ugyanakkor világossá kell tenni, hogy mennyivel kedvezőtlenebb a társadalombiztosítás, mint egy magánbiztosítás. Ennek érdekében kell bevezetni az egyéni számlákat, valamint a befizetések és a várható nyugdíjak évenkénti kimutatását az állami rendszerben (uo. 554. o.).