|
|
|
A közelmúlt latin-amerikai nyugdíj-privatizációi a dél-amerikai kontinensen messze túl hatottak a szakértőkre és a politikusokra. Chile volt az első ország, amely radikálisan szakított a bismarcki örökséggel. A neoliberális ideológia és a Pinochet-diktatúra rendkívüli hatalma együtt alakította azt a környezetet, amelyben a korábbi, állami, felosztó-kirovó rendszert felváltotta a kötelező, tőkésített magánnyugdíjalapok által működtetett rendszer. A chilei reform eleinte egy, a demokratikus politikusok számára kevéssé vonzó autokratikus rezsim merész kísérletének tűnt. Az 1990-es évek elejétől azonban – miután demokratikus kormány váltotta fel a hosszú életű Pinochet-diktatúrát – a chilei nyugdíjreformra való hivatkozás „politikailag elfogadható” lett [ Mesa-Lago (1997) 498. o.]. Az úgynevezett chilei modell Latin-Amerikában és azon kívül is reformparadigmává vált. Az elmúlt években számos latin-amerikai ország, többségük demokratikus kormányzású, megvalósította a chilei modell különböző változatait [lásd Nitsch–Schwarzer (1996)].
Ezeknek a „második generációs” reformoknak [ Queisser (1995), (1998)] közös vonása a kötelező, magánnyugdíjalapok bevezetése, amelyek vagy versenyeznek az állami felosztó-kirovó rendszerrel, vagy felváltják, vagy kiegészítik azt. A következőkben áttekintem a „chilei modellt” és legérdekesebb változatát, az úgynevezett argentin modellt, amely a kelet-európai politikusok számára különösen fontosnak bizonyult.
A chilei eset nem azért jelentős, mintha lényegesen új koncepciót alakított volna ki az időskori biztonság kérdésében, hanem azért, mert a gyakorlatban valósított meg ismert, neoliberális reformjavaslatokat és ezzel precedenst teremtett [ Queisser (1995)].
Az új chilei nyugdíjrendszerben az állam által kezelt, első pillér fizet adóból finanszírozott, szociális segély jellegű nyugdíjat a rászoruló idős embereknek. Az első pillér nyilvánvalóan elégtelen, amennyiben mesterségesen 300 ezer személyre korlátozták, és a segély az átlagbér 10,5 százalékával egyenlő. A második pillér az úgynevezett AFP-kből áll. Ezek tőkésített magánnyugdíjalapok, amelyek begyűjtik a chilei munkavállalók által kötelezően fizetett hozzájárulást: a bruttó bér 10 százalékát, plusz 2,5–3,5 százalékot, ami megoszlik az AFP-k jutaléka és egyfajta rokkantsági-hozzátartozói biztosítási díj között. Az AFP-ktől azt várják, hogy évtizedeken át haszonnal fektessék be a felhalmozott tőkét az állami felügyeleti szerv által kidolgozott szabályok szerint. Az AFP-k általában akkor fizetnek nyugdíjat, amikor a dolgozók elérik a nyugdíjkorhatárt (férfiaknak 65, nőknek 60 év). Korábbi nyugdíjba vonulás lehetséges, ha a biztosított felhalmozott tőkéje elér egy bizonyos alsó határt. Azok a nyugdíjasok, akiknek legalább 20 szolgálati évük van, és egy minimális nyugdíjszintnél kevesebbet kapnak, jogosultak az állami költségvetésből kiegészítésre. A harmadik pillér önkéntes nyugdíjcélú megtakarítások ösztönzésére hivatott.
Az új rendszer a munkaerőpiacra újonnan belépők számára kötelező. Helyettesíti, illetve felváltja a korábbi, állami felosztó-kirovó rendszert, amely középtávon meg fog szűnni. Akik a reform idején már biztosítottak voltak, választhattak, hogy átlépnek az új rendszerbe, vagy maradnak a régiben. Az átlépők számára a kormány úgynevezett elismerési kötvényeket bocsátott ki, amelyek fedezik a már megszerzett nyugdíjjogosultságot. A fegyveres erők és a rendőrség kivételezett nyugdíjrendszerei érintetlenül maradtak, ami aligha meglepő, hiszen a reformot egy katonai diktatúra valósította meg.
A chilei modell támogatói azt állítják, hogy a tőkésített magánnyugdíjalapra való áttérés növelte a hosszú távú megtakarításokat és így a beruházásokat, ami jelentősen hozzájárult a gazdasági növekedéshez. Továbbá – az érvelés szerint – hatékonyan korlátozták az állam szerepevállalását az időskori biztonságban, ami lehetővé tette az állami kiadások csökkentését [lásd például Világbank (1994), Fougerolles (1996)]. Függetlenül e nagy reményekkel szemben elhangzott ellenvetésektől, amelyek egy részét a későbbiekben ismertetem, a chilei modell világszerte nyugdíjreformokra ösztönzött [lásd Standing (1998) 9. o.].
Argentína nagy érdeklődést keltett 1994-ben, amikor a chilei példa arra késztette, hogy alapvetően megreformálja nyugdíjrendszerét. Mint az első latin-amerikai ország, amely pluralista rendszerben másolta le a chilei modellt, egy másik precedenst teremtett: „az argentin reform tanúsága, hogy lehetséges radikális nyugdíjreformot végrehajtani demokratikus folyamat keretében” [ Vittas (1995) 3. o.], nem csupán autokratikus környezetben. A politikai pluralizmus azonban nem maradt hatás nélkül a reform jellegére: a régi rendszer felváltása helyett Argentína egy vegyes típusú reform mellett kötött ki [lásd Schulthess–Demarco (1996), Rofman (2000)].
Az új argentin nyugdíjrendszer összekapcsolja az állami felosztó-kirovó rendszer gyökeres reformját a főként magánigazgatású nyugdíjalapok bevezetésével. A biztosított eldöntheti, hogy nyugdíjjárulékának egy részét átirányítja valamelyik magánigazgatású nyugdíjalapba, vagy az állami felosztó-kirovó rendszerben marad. A munkaerőpiacra újonnan belépők előtt is nyitva áll ez a választási lehetőség. A döntéstől függően a biztosított járuléka (a bruttó bér 11 százaléka) vagy az állami rendszerbe folyik be, vagy egy magánigazgatású nyugdíjalapba. A megfelelő munkáltatói járulék (16 százalék) az állami rendszer finanszírozására szolgál. A nyugdíjkorhatárt felemelték 60/65 (nők/férfiak) évre.
A biztosítottak általános alapnyugdíjra és – a reform előtti hozzájárulásuknak megfelelő – kártalanító nyugdíjra jogosultak. Akik az állami rendszerben maradtak, azok számára a harmadik összetevő az a jogszerű követelés, ami az 1994. évi reformtól a nyugdíjba vonulásukig felhalmozott összegek után jár. Akik a vegyes rendszer mellett döntöttek, azok számára a harmadik összetevő az úgynevezett rendes nyugdíj lesz, amelyet a választott magánnyugdíjalaptól kapnak, szigorúan biztosítási (aktuárius) alapon. Meg kell jegyezni, hogy mindhárom állami juttatás 30 szolgálati évet tételez fel. Ez a szigorú jogosultsági feltétel, amelyet különösen a nők, a munkanélküliek és az informális szektor dolgozói nehezen teljesítenek, nyilvánvalóan a vegyes rendszer felé terel, amelyben az egyéni tőkefelhalmozásból származó járadék a szolgálati évek számától független.
Az új argentin nyugdíjrendszer számos politikai kompromisszumot tükröz [lásd Arenas de Mesa–Bertranou (1997)]. A „chilei modelltől” való eltérések közül a következő négyet tekintik a legfontosabbnak, mivel ezek politikai és pénzügyi következményekkel járnak. 1. Az állami felosztó-kirovó rendszert csak részben váltja fel az újonnan létrehozott kötelező tőkésített magánrendszer – az állami időskori biztonsági rendszerből való teljes kiválás, Chilével szemben, itt lehetetlen. 2. A munkáltatói hozzájárulást fenntartják az állami rendszer kötelezettségeinek finanszírozására, akkor is, ha a biztosított a vegyes rendszert választja. Így kisebb a részleges váltásból származó költségvetési teher. 3. A kötelező tőkésített magánpillér lassabban épül fel, mint Chilében, mivel csak kiegészíti az állami pillért, és senkinek sem kötelező ezt választania. 4. Szemben a chilei példával, ahol „elismerési kötvényeket” bocsátottak ki, az argentin reformerek a kártalanító nyugdíjat választották a reform előtt szerzett jogosultságok elismerésére, ami kisebb költségvetési terhet jelent, mert nincs kamat. Ennél még fontosabb, hogy így a rejtett államadósság nem azonnal, hanem csak fokozatosan válik láthatóvá.