Láttuk, hogy 1995-ben és 1996 elején a Pénzügyminisztérium és a Népjóléti Minisztérium eltérő reformutat támogattak, ami meggátolta a két tervezet közül bármelyiknek a megvalósítását. A népjóléti miniszter lemondása után új miniszter került a tárca élére; így a két minisztérium alapvető konfliktusát 1996 áprilisában megoldották, és a két miniszter négy héttel később közös nyugdíjreform-tervezetet terjesztett elő [lásd Ministry of Welfare–Ministry of Finance (1996)].

A közös javaslat erősen hasonlított a Pénzügyminisztérium korábbi álláspontjához, bár a tőkésített pillér részesedési arányát tovább csökkentették. A reformterv vegyes nyugdíjrendszert tartalmazott két kötelező pillérrel – egy állami felosztó-kirovó pillért (kétharmad rész) és egy tőkésített magánpillért (egyharmad rész) – a kétféle rendszer előnyeinek integrálására. A részleges nyugdíj-privatizáció mellett makrogazdasági szempontokkal érveltek: mérsékli a munkaerő-piaci torzításokat, erősíti a tőkepiac fejlődését, növeli a megtakarításokat, és végül gazdasági növekedést eredményez (uo. 9–10. o.).

Az elgondolt átfogó nyugdíjreform két párhuzamos részt tartalmazott [lásd Ministry of Finance (1997)]. Egyrészt, az állami felosztó-kirovó rendszer reformjával erősíteni kívánták a járulék és a nyugdíj közötti kapcsolatot a nyugdíjformulában, és szigorítani a jogosultságot, például megszüntetve a nem kereső évek beszámítását és korlátozva a rokkantnyugdíjhoz jutást. Másrészt, egy részben kötelező tőkésített magánpillért javasoltak, a már létező önkéntes nyugdíjpénztárakhoz hasonló formában.

A reformot politikailag kívánták elfogadhatóvá tenni azzal, hogy az állami felosztó-kirovó rendszer elkerülhetetlen, de politikailag érzékeny reformját összekapcsolták a nyugdíjalapokban vezetendő egyéni számlákkal – egy láthatóbb, a lakosság fiatalabb része számára vonzó mozzanattal [ Palacios–Rocha (1997) 19. o.]. Az új pillért kötelezően írták elő a munkába újonnan belépők számára, míg a már járulékot fizetők körülbelül egy évet kaptak, hogy válasszanak a két rendszer között. Az új rendszerbe átlépők esetében a nyugdíjjárulék egyharmada a magánpénztárakba került, a többi, benne a teljes munkáltatói járulék, az állami felosztó-kirovó rendszerbe. A magas tranzíciós költségek csökkentésére az átlépés elleni ösztönzőket is beiktattak, például: a megszerzett nyugdíjjogosultságok csak részleges elismerését. Eredetileg az átlépés 40 (később 47) éves kor felett nem lett volna lehetséges, mivel a hátralévő évek alatt már nem lehet számottevő tőkét felhalmozni a tőkésített magánnyugdíjalapban. A törvénykezési folyamatban azonban ezt a korhatárt diszkriminatívnak ítélték, és alkotmányossági alapon törölték [lásd Palacios–Rocha (1997) 22. o.]. Ennek ellenére az a tény, hogy második pillér nyugdíjpénztárai csak 15 évi tagság után fizethetnek nyugdíjat, erős ellenösztönző maradt a nyugdíjkorhatárhoz közel állók számára.

Meg kell jegyezni, hogy a két minisztérium megegyezése ellenére sem volt politikai egyetértés a nyugdíjreform ügyében. A Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat és a legtöbb társadalombiztosítási szakértő ragaszkodott korábbi javaslataihoz, folytatták a tiltakozást a kormány részleges nyugdíj-privatizációs terve ellen. 1996 szeptemberében például nyugdíjreform-konferenciát tartottak az MSZOSZ-szel együtt, ahol a latin-amerikai tapasztalatokat „veszélyes gyakorlatnak” minősítették [ Autonóm Szakszervezetek … (1996) 1. o.] – láthatóan különösebb politikai hatás nélkül.

Miután a két minisztérium közös javaslatát a kormány elfogadta, az államháztartási reformbizottságot és valamennyi albizottságát feloszlatták. Helyette egy tárcaközi nyugdíjreform-bizottságot hoztak létre, a pénzügyminiszter által kinevezett miniszteri biztos vezetésével, a reform technikai és jogi részleteinek kidolgozására. Érdekes, hogy a két minisztérium megállapodása ellenére, a nyugdíjreform előkészítését – bár az a szociálpolitikának a része – továbbra is nagymértékben a Pénzügyminisztérium uralta. Úgy tűnik azonban, hogy volt egyfajta „munkamegosztás”: a Népjóléti Minisztérium felelt az első pillér reformintézkedéseinek kidolgozásáért, míg a Pénzügyminisztérium készítette elő a második pillér bevezetését. Egy másik figyelemreméltó jelenség az a rendkívül szűk határidő, amely a nyugdíjreform-munkacsoportnak rendelkezésére állt az 1996. áprilisi megegyezés után.

1997. május 28-án végül a parlament elé terjesztették a reformcsomagot [ Ministry of Welfare–Ministry of Finance (1997)], amely a magyar időskori biztonsági rendszer alapvető reformját tartalmazta. Összesen öt törvénytervezet szabályozta – az 1975/II. törvény helyébe lépve – a társadalombiztosítás általános kereteit és finanszírozását, az állami nyugdíjrendszert, a magánpénztárakat, a kötelező egészségbiztosítást és az időskorúak szociális támogatásának bevezetését.

A reform vezérelveit a következőképpen fogalmazták meg: a magyar nyugdíjrendszer domináns vonása a generációk közötti kockázatmegosztás marad, de újabb tényezőként bevezetik az egyéni öngondoskodást. A redisztributív elemeket funkcionálisan elválasztják a biztosítási elemektől, ezáltal döntően erősítve a fizetett járulék és a nyugdíj közötti kapcsolatot. A megreformált felosztó-kirovó rendszerben azonban megmarad a nyugdíj jelenlegi, 55–65 százalékos aránya az egyén átlagos életjövedelméhez viszonyítva, és az egyéni járulékteher változatlan marad. A reform állítólag nem érinti a múltban szerzett nyugdíjjogosultságokat, különösen ami a már megállapított nyugdíjak kifizetését illeti [ Ministry of Welfare–Ministry of Finance (1997) 1–2. o.].