Az 1.1. pontban áttekintettem a társadalombiztosítással szemben felhozott érveket. A bírálatokhoz gyakran reformjavaslatok is csatlakoznak. Ilyenek többek között a munkajogok gyengítése; a megélhetési bér gondolatának feladása,^[72]  a társadalombiztosítási jogosultságok szigorítása és a standardok csökkentése; a köznyugdíjat (részben) kiváltó magánnyugdíjnak nevezett megtakarítási számlák; magánbiztosítás minden más „kockázatra”, ahol a magánosítás tényét újabban a kockázatok társadalmi kezelése (Social Risk Management) fogalma fedi el; a magánjótékonyság szorgalmazása; forrásigazoláshoz kötött segély a növekvő számú biztosításból kimaradónak; és minden olyan rendelkezés visszavonása, amely kötelezettséggel közvetlenül nem ellentételezett jogokat biztosítana. Más szavakkal: az új paradigma az egyelvű rendszerek visszaállítását szorgalmazza, de nem mindegyiket. Az állampolgári jogosultságot mint egyetlen hozzájutási elvet elutasítja.

A továbbiakban csak azt vizsgálom, hogy hogyan alakul át a munkanélküliségi biztosítás.^[73]  Ez volt mindig a biztosításmatematikailag legmaszatosabb rendszer. Arra a feltételezésre épült ugyanis, hogy a teljes foglalkoztatáshoz közeli helyzet fenntartható, a munkanélküliség főként átmeneti, frikciós jelenség. Ekkor a társadalombiztosításban elfogadott reciprocitás legitimitást ad azoknak a hosszú időn át fizetett járadékoknak is, amelyeknek csak részleges a járulékfedezetük. Magas munkanélküliség mellett ez a fikció nem tartható. Amikor a munkanélküliség sokakat kezd érinteni, és jelentős arányban tartóssá válik, akkor a korábbi homályos szerződés többnyire összeomlik. Ha keretei megmaradnak is, a feltételek szigorodnak és a színvonal romlik. A munkanélküli-biztosítás túlterheltté válik. Ez indítja el más, működőképes alternatívák keresését.

A tömeges munkanélküliségre az első válasz sok helyen az volt, hogy a munkanélküliségi biztosítás lehetséges ügyfeleit egy másik, a tömeges befogadásra alkalmasabb struktúrába tereljék át. Erre megfelelőnek látszott a homályos, sok szolidarisztikus elemet tartalmazó nyugdíjbiztosítás, ezen belül a rokkantnyugdíj és a korai nyugdíj intézménye. Svédországban „a rokkantságot használták a munkaerőpiacról való visszavonulás eszközeként a tényleges vagy fenyegető munkanélküliség kivédésére” [ Eriksen–Palmer (1998) 154. o.]. Ugyanez volt a helyzet Hollandiában [ Emanuel (1998)] és egy sor közép-kelet európai országban, Magyarországon is. A következmény azonban rövidesen ezeknek a rendszereknek a túlterhelése lett. A redisztribúció túl nyilvánvalóvá vált, ami támadásokra adott alapot.

Ekkor következik be a rokkantnyugdíjak rendszerének megtisztítása, azaz a feltételek szigorítása, a nem eléggé rokkantak kiszűrése. A rokkantellátásból kiszorulókat a biztosításból a segélyezésbe terelik át – ám a segélyezést sem tömegek befogadására építették fel. Hiába csökkentik a segélyek színvonalát, a most már nagyon is látható társadalmi teher tűrhetetlennek kezd látszani.

A következő logikus lépés a segélyezettek számának csökkentése. A közfelelősségből való teljes kizárás azonban társadalmi normákba ütközhet (Nyugat-Európa több országában), illetve társadalmilag veszélyes gyúanyagot jelenthet (mindenütt). Középutat kell tehát találni a kirekesztés és a feltétel nélküli léthez való jog között. Ez az útkeresés vezet homályos szerződések „feltalálásához” vagy újrafelfedezéséhez.

Néhány új megoldás igyekszik megtartani a modern jóléti konszenzus alapértékeit, azaz a szimmetriát, a megfelelő szintet, a széles körű befogadást és a jogok révén biztosítható méltóságot. Ilyen, több elvet kombináló sémának lehet tekinteni a francia RMI-t, a minimális beilleszkedési jövedelmet [ Lafore (1993), Paugam (1993)]. Az RMI az elvek összekapcsolása mellett az egyénekkel való személyes foglalkozást is kombinálja kollektív megoldásokkal, főként a helyi közösségekben létrejövő társulásokkal, és igyekszik erősíteni a szociális gazdaságot (azaz a nem profitelvűen működő gazdasági társulásokat). Ezért azután ez nemcsak költséges megoldás. Az is baj, hogy a kollektív megoldások a hatalommal felruházás esélyét hordozzák, és ez nem feltétlenül illeszkedik az individualizáló elképzelésekhez. Ráadásul a tagadhatatlan jó szándékok csak nagyon részlegesen valósulnak meg [ Castel (1998) 379–418. o.].

Az olcsóbb és széles körben terjedő alternatíva a „workfare”, olyan új homályos szerződés, amely a piaci csere elvét látszatreciprocitással és valóságos munkakényszerrel kombinálja.^[74]  A munkakényszerrel párosuló szerződés azt hiszem joggal nevezhető pszeudoreciprocitással működő pszeudoszerződésnek. A szerződés lehet írott, de nem piaci. A szerződéskötés ugyanis kényszer, és a felek még formailag-jogilag sem egyenlő helyzetűek. Nincs is szó valódi reciprocitásról. Elvileg sincs időtáv az adás és a kapás között. Teljesen hiányzik az az elem, hogy a viszontszolgálat erkölcsi kötelesség, s hogy a viszony bizalomra épül. Tulajdonképpen a reciprocitási viszony megcsúfolásáról van szó, mert a partnerek közötti viszony nyíltan hatalmi egyenlőtlenségre, nem pedig lényegi szimmetriára épül. Ezért mondja Goodin (1998), hogy az ilyen szerződés erkölcstelen és álszent.

Mindemellett figyelemre méltó egy új diszkrimináció. Óriási erők mozdulnak meg, hogy aláássák a társadalombiztosításba (és adózásba) beépített kényszerszolidaritás legitimitását, mert ez sérti a polgárok összességének szabadságát. Ugyanakkor egyre nagyobb a támogatottsága az ugyancsak mélységesen szabadságkorlátozó, magánszférába is súlyosan beavatkozó „kényszerreciprocitásnak” – amely azonban csak a szegények számára van fenntartva.

A pszeudoszerződést a megalázó feltételek miatt sokan nem fogadják el. Ekkor esetleg még támaszt találhatnak a családban, ha van. Azt hiszem, hogy már rég nem érvényes az a metafora, hogy az állam feszíti ki a végső biztonsági hálót, nyújtja a „végső menedéket”. Épp fordítva, amikor az állam a közfelelősségekből kezd kihúzódni, a biztonsági háló is szakad. Valójában a család – ismét – az a végső biztonsági háló, amellyel egy széttöredezett állami jóléti rendszer cserepei felszedegethetők. Ezzel persze a korábbinál kisebb család anyagilag, fizikailag és érzelmileg veszélyesen túlterheltté válik. Az utolsó állomás ezen az úton a teljes kiszorulás és ellehetetlenülés. Ez mindenütt megtörténhet, de az átlagosnál nagyobb a kockázata a szegény országokban, és azokban, amelyek nem tartják magukra nézve mérvadónak az „európai” normákat és ajánlásokat.