A nyugdíjbiztosítás a maszatos vagy homályos szerződés tipikus esete. Igaz, olykor látszat vagy deklarációk szerint a modern közfelelősségű (államinak nevezett) nyugdíjrendszerek is csupán egyenértékű (ekvivalens) transzfereket biztosítanak aktívak és nyugdíjasok között, azaz elvben piackonformak lehetnek. A valóság bonyolultabb. Az induláskor a bismarcki várományfedezeti rendszerekben valóban relatíve nagy volt az ekvivalencia elv súlya. 1945 után, amikor az európai országok többsége áttért a felosztó-kirovó rendszerre, egyre szaporodtak az ezen elvtől való eltérések.

A mai felosztó-kirovó társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek a gazdaságin kívül társadalmi, politikai és etikai célokat is szolgálnak. Erősítik az időskori biztonságot, és igyekszenek megfelelő színvonalat biztosítani. Míg korábban a szabályok erősen sértették a nők érdekeit, újabban tudatosan törekszenek a nemek közötti egyenlőtlenségek csökkentésére. Az alapokban felhalmozódó virtuális vagy valóságos tőke olyan kollektív struktúra, amely bizonyos hatalommal ruházza fel a biztosítottakat. A közös rendszerben van integráló erő. Minthogy a nyugdíjjog az alkalmazási jogviszonyban gyökerezik, a korábbi státus átruházódhat a nyugdíjasra, s ezzel egyben valamelyest az idős korúak méltóságának megőrzését is szolgálja.

További eltérést jelent a piaci szerződéshez képest, hogy a nyugdíjrendszerben sérül a formális jogban biztosított szabad szerződés joga. Egyrészt a piaci szerződés lényege szerint szabad, a redisztributív viszonyba belépés gyakorta nem az. (Mellesleg az adózás, újabban pedig a kötelező magánbiztosítás is kényszerszolidaritással működik.) Másrészt sérül a profitszerzés szabadsága. A piaci biztosításnál a profitelv érvényesítése elfogadott, a társadalombiztosításban nem.

A biztosításmatematikailag korrekt szerződés egyébként a társadalombiztosításban elméletileg és jogilag egyaránt csak korlátozottan valósulhat meg. Így például nemzetközileg is elfogadott méltányossági elvek alapján nem tehető megkülönböztetés férfiak és nők között a nyugdíjszámítási szabályok alkalmazásakor. Ezért például figyelmen kívül kell hagyni azt a biztosításmatematikailag elengedhetetlen tényezőt, hogy a nők nyugdíjba vonuláskor hátralévő átlagos várható élettartama lényegesen hosszabb a férfiakénál, vagy be kell fogadni a biztosításba a munkautat például családi okokból megszakítókat [ CEC (1997)]. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek arra törekszenek, hogy a gazdasági növekedést-csökkenést követő indexeléssel méltányosak legyenek a különböző generációkkal szemben. Ezt elsősorban a bérekhez indexelés biztosítja, amely gyakorlat a hetvenes évek közepén az OECD-országokban általános volt, s amely – a nagyon erős ellenirányú nyomások ellenére – még mindig szélesen elterjedt [ Vording–Goudswaard (1998) 66. o.].

Ha a társadalombiztosítás a piaci biztosításban alkalmazott minden aktuáriusi elvet figyelembe kívánna venni, akkor sokkal részletesebben kellene vizsgálnia például a tagok befogadásakor , esetleg a nyugdíj megállapításakor a konkrét, egyéni kockázati tényezőket, másként szükségképpen sérül az ekvivalencia elve. A veszélyes munkahelyen dolgozók vagy a dohányzók számára az átlagosnál magasabb járulékot kellene kirónia, vagy/és számukra relatíve alacsonyabb nyugdíjat kellene folyósítania. A házasokkal és többgyermekesekkel is az átlagosnál több járulékot kellene fizettetnie azért, mert náluk nagyobb a kockázata annak, hogy hozzátartozói ellátásra kerüljön sor. Aktuáriusan kevéssé korrekt a nyugdíjminimum léte vagy az, ha a munkavállaló számára plafont építenek a rendszerbe, de a munkáltató a teljes bérköltség után fizeti a járulékot.