|
|
|
A fenti problémák egy része akkor oldódott meg, amikor kialakultak a komplexebb, több hozzájutási elvet kombináló sémák. Ezek közül a legfontosabbak a munkaerő-piaci szerződés és a társadalombiztosítás. Mindkét esetben „bemaszatolódik” a tiszta piac elve. A piac keménységét a reciprocitási, illetve szolidaritási elv,[69] valamint a jogok enyhítik. Az előnyök úgy váltak egyre nyilvánvalóbbá, ahogy a biztosítottak köre szélesedett. Lassan a középosztály is érdemesnek tartotta, hogy a rendszerhez csatlakozzék. Ezzel nagyon megerősödtek a társadalombiztosítás védelmében érdekelt erők, javult a színvonal, és nőtt a rendszer stabilitása.
Az új kollektív struktúrák a gyengébb felet némi hatalommal ruházták fel, és csökkentették annak a kockázatát, hogy gazdasági és politikai erők közvetlenül befolyásolják a rendszereket. Manapság sokan az önkényes állami beavatkozások veszélye miatt akarják például magánmegoldásokkal helyettesíteni a társadalombiztosítási rendszereket [ Holzmann–Jorgensen (2000)]. Azt azonban egy ilyen kritika sem említi, hogy a nehezen kivívott társadalmi legitimáció, valamint a plurális és viszonylag független vezető testületek – ha vannak – stabilizáló erőt képviselhetnek.
A 3. táblázat néhány példát mutat be arról, hogy különböző egyelvű és komplex elosztási sémákban milyen legitimáló elvek érvényesülnek.
3. táblázat. A tényleges tranzakciókban működő hozzájutást legitimáló elvek
|
Tranzakció |
A hozzájutás elve |
|||
|
altruizmus |
reciprocitás vagy szolidaritás |
önszabályozó piac |
állampolgári jog |
|
|
Hagyományos adakozás |
* |
|||
|
Ajándék; kisközösségi segítség |
* |
* |
||
|
Tiszta piaci csere |
* |
|||
|
Modern szociális segély |
* |
* |
||
|
Munkaszerződés |
* |
* |
* |
|
|
Társadalombiztosítás |
(*) |
* |
* |
* |
|
Társadalmi alapjövedelem |
* |
|||
|
Participációs alapjövedelem |
* |
* |
||
Megjegyzés : a csillag csak a hatás létét jelzi, erősségét nem jellemzi.
A hatalmi viszonyokba épült egyenlőtlenségek miatt a formálisan és jogilag egyenlő partnerek köthetnek olyan szerződést, amelynek kimenetele az egyik fél számára aránytalanul előnyös. Ez kivált a munkaerőpiacra igaz. Ha egyenlőtlen helyzetű partnerek állnak egymással szemben, a munka olyan áru marad, amelyet tetszőlegesen olcsón lehet megvenni, vagy ott lehet hagyni.
A polgári (szerződés-) jog nem tudja jól kezelni a formális szimmetria és szubsztantív aszimmetria ellentmondását. A javasolt feloldás csak elméleti. E szerint a liberális demokrácia az igazságosság elve alapján progresszív adóval elvon annyi forrást, hogy ezek újraelosztásával megelőzze a magánjogi sérelmet (tort), a már zsarolásnak tekinthető (duress) vagy lelkiismeretlen szerződési feltételeket (unconsciability) [ Fried (1981) 5. o.]. Mindezek a fogalmak azonban valamilyen egyéni visszaélésre utalnak. Azaz, a hatalmi aszimmetria kérdését a jogtudomány a szerződésjogon kívülre utalja, s arra nincs válasza, hogy mi történjen, ha a gyakorlat mégsem felel meg az igazságosságelméletnek.
Ezen a ponton válik roppant fontossá az a weberi közelítés, amelyik különbséget tesz formális jog és szubsztantív jog, illetve szubsztantív igazságosság között. A formális jog biztosítja a kalkulálhatóságot és egyértelműséget, és garantálja, hogy a szabályokat „személyre való tekintet nélkül” alkalmazzák. Ez az „embertelenség” konfliktusba kerülhet erkölcsi megfontolásokkal vagy sokak által osztott érzelmekkel. „A vagyontalan tömegek semmit sem nyernek azzal a formális »jogegyenlőséggel« s kiszámítható »jogszolgáltatással« és igazgatással, amelyet a »polgári« érdekek követelnek. Nekik természetesen arra lenne szükségük, hogy a jog és az igazgatás kiegyenlítse gazdasági és társadalmi életlehetőségeiket a vagyonosokkal szemben, azok azonban ezt a funkciót csak úgy láthatják el, ha messzemenően nem-formális, ti. tartalmilag »etikus« (»kádi«) jelleget öltenek.” [ Weber (1967) 280. o.]
A szociális jognak s kivált a munkajognak sikerült kiszámítható jogi keretbe szorítani számos etikai vagy humánus megfontolást. Más szavakkal: a szubsztantíve igazságos „kádi jog” valamennyire formalizálódott, azaz rutinszerűen alkalmazhatóvá vált. Végeredményben a szociális és munkajog alkalmazkodott a piac követelményeihez, de egyben sok tekintetben megváltoztatták a piac működési logikáját.
A 19. század végétől s kivált 1945-től az egyéni munkaszerződéseket, amelyeket még a munkás teljes kiszolgáltatottsága jellemzett, lassan „körülveszik és áthatják törvény által garantált kollektív szabályok” [ Castel (1996) 93. o.]. A munkajog eleget tett a két neves francia munkajogász, Jean Rivero és Jean Sabatier azon tételének, hogy „mindenütt, ahol a munkások irányító hatalom alatt állnak, akár kapitalista tulajdonos, akár a közösség nevében érvényesül az, fennáll az önkény veszélye, és szükség van a munkajogra , hogy azt megakadályozza” (idézi: Hagenmayer–Szegedi [1994] 139. o.].[70] A kollektív struktúrák valamennyire gyengítették a szerződő felek közötti hatalmi egyenlőtlenségeket. A törvényesen kikényszeríthető szociális és gazdasági jogok elfogadható státust és méltóságot is kezdtek biztosítani a bérmunkás viszonyban állónak.
Ezzel azonban a munkaerő-piaci szerződések homályos szerződéssé váltak. A formális racionalitás sérült, a kereslet-kínálat egyensúlyát a jog többnyire a munka javára elbillentette. Mindez sokféle érdeket sért, s vannak, akik úgy látják, hogy itt az ideje a munkajogok gyengítésének. A gazdaság fenntarthatóságára és versenyképességére hivatkoznak. Az eszköz a deregulálás vagy inkább – ahogy Standing (1999) megjegyzi – a re-regulálás, a szabályok átalakítása a változó erőviszonyok szája íze szerint.